A nevem macska, jobb esetben cica. Olyan mezei fajta, kinek nincs nemesi rangja és törzskönyve. Kire nem mondják soha, hogy fajtiszta. Apám és anyám mezei macska volt csupán, kik séta közben egymásra találtak, és megtörtént az, ami által lettem, és mezei macskaként hatod magammal megszülettem. Sötét barna a bundám, és csillog ám. Hátamon van egy fehér csík, ami elég mókás első látásra, mert nem sok macskán van ilyen csíkszerű valami. Olyan, mint a zebra, amin átkelnek az emberek egyik oldalról a másikra, mikor pirosról zöldre vált a lámpa. Hogy hova születtem?  Akkor még nem tudtam, hogy lehet jó, vagy rossz helyre születni, de most már tudom, van különbség.

Testvéreimet és engem, hajléktalanok gondoztak, akik erdőben, olyan sátorszerű valamiben laktak. Gyakran beázott a teteje, és szinte olyan volt, mintha nem is lenne. Sokat törődtek velünk, az már biztos és ölbe is vettek, simogattak. Majd teltek, múltak a napok, és egyik nap azt hallottam a bölcs öregembertől, kik legidősebb volt a hajléktalanok között:

-Gazdit kell keresnünk a cicáknak, mert velünk nem maradhatnak, hisz ennyi cicát etetni lehetetlen. Ezért, hogy jó helyre kerüljenek, tennünk kell.

-Mégis, mire gondoltál Géza, hogyan szerezzünk gazdát a hat macskának, hisz nem házalhatunk velük. Ki venne komolyan egy hajléktalant? Örüljünk annak is, ha szóba állnak velünk és nem küldenek el, miután becsengettünk.

-Igazad van abban, amit mondasz, Jóskám. Én arra gondoltam, hogy elvisszük Őket a piac közelébe. Ott olyan sokan járnak, hogy majd csak ránk találnak.

Az öreg Géza szerzett is egy dobozt, még aznap délután. A sátor mellé tette, és szólt a többieknek, hogy ne vigyék el, mert reggel szépen belepakolnak minket, és reményekkel tele visznek a piacra. Bólogatott is mindenki szavára, és nem is fájt senkinek a dobozra a foga. Féltem akkor éjszaka, mert nem tudtam, hová kerülök és én jól éreztem magam ott, mert oly sok szeretetet kaptam és, ha simogattak, doromboltam. Nagyon, nagy eső volt azon az éjszakán. A sátor közepén állt a víz. Egy-két esőcsepp a Géza bajuszán is megpihent, ki erre megrázta a fejét, mintha légy szállt volna rá, és kergetni akarja, de, mikor álmosan kinyitotta a szemét, akkor látta, hogy nem légy az, hanem víz. Megjegyzem, a legyekkel én sem voltam barátságban, mert mindig rászálltak a hátamra, vagy pont a tejembe estek bele, és az úgy már nem volt az igazi.

-A mindenit neki! Elázott a doboz is, na, jól nézünk ki! – Szólt morcosan Géza bácsi.

-Majd elvisszük Őket holnap, ha kisüt a nap. – Szóltak többen, de Géza csak a fejét csóválta és határozottan mondta:

-Nem úgy van az. Amit elterveztünk, meg kell csinálni. Mondtam már oly sokat, hogy nem jó dolog a halogatás, mert annak mindig az a vége, hogy majd holnap, hogy majd holnap, míg végül minden megoldatlan marad. Hozzátok a dobozt, megyünk.

-Jaj, az a doboz nagyon vizes, hogy tegyük bele Őket? – Kérdezte Béla, kinek a megoldásra nem volt ötlete.

-Teszünk a dobozba valami rongyot, és akkor nem fáznak meg. Na, induljunk.

-Azt, a barna-fehér csíkosat megtartanám, ha lehetne! – Szólt valaki.

-Nem lehet, mert csak éhen halna. Vagy talán Te vadásznál neki minden nap egeret?

Mi lehet az az egér? Gondolkodtam, mert addig arról nem is hallottam és, hogy merre van és egyáltalán, milyen íze van?

-Na, induljunk már!- Szólt az öreg újra, de már nem várt választ, csak felkapta a dobozt és elindult a sáros úton, ami kivezetett az erdőből. A többiek szótlanul követték. MI nem nagyon mertünk mocorogni, mert féltünk, hogy a doboz alja kiszakad, meg a Gizi pulóvere jó meleg is volt, mit rongy helyett raktak a dobozba. Azért, én kihúztam magam, mert jól esett, hogy valaki engem akart, mert van ám lelke egy macskának is, még akkor is, ha sokan nem hiszik. A piachoz érve ,leraktak minket egy padra. Nagyon sokan megnéztek minket és kérdezték, mennyiért vihetnek haza.

-Ingyen van a cica, csak egy feltétel, hogy olyan helyre kerüljenek, ahol szeretik Őket. – Válaszolt a bölcs öregember. Nem kellett sokat várni, mert sorba vitték el testvéreimet, és szememben egyre nagyobb volt a könnycsepp.

-Hallod Gyula! Ezt, nem is gondoltam volna, hogy a legszebb macska marad a végére. – Na, ki is húztam magam a Zoli mondatára.

-Ez engem is meglep, de hát majd csak megtetszik valakinek.

Jó három órát vártam arra, hogy valaki ránézzen cica testemre. Majd, jött egy idősebb néni, kinek tetszettem ugyan, de, mivel nem voltam perzsa macska, így tovább ment. Na, akkor tudtam meg, hogy nem a legszerencsésebb dolog egyszerű macskának születni. Egyszer, csak megállt egy házaspár és érdeklődni kezdtek, majd sokáig gondolkodtak.

-Édesem! – Szólt a hölgy. – Nem vihetjük haza, mert tudod, a Fruzsi allergiás a macska szőrre.

Na, újabb infóval lettem gazdagabb, mert megtudtam, vannak olyanok is, akik nem tudnak elviselni. Egyre bonyolultabb ez az élet, állapítottam meg.

-Szívem! Nézd, olyan szép! Nem hagyhatjuk itt! Tudod, a gyerekkorom jut eszembe és …

-Tudom, már megint a Mirci.

-Nagyon szerettem. Minden bánatomat vele osztottam meg. Sírni is csak előtte mertem. Ő volt az én igazi barátom.

-Jó, nem bánom, vigyük el a templom utcai lakásba, az úgy is üres. Ott jó helye lesz és, ha akarod, meg is látogathatod minden nap.

-Az nagyon jó lenne, de mi lesz, ha kiadjuk a lakást? Hisz, az a szándékunk vele.

-Az idén már nem hiszem, hogy sor kerül rá, mert van még ott mit csinálni, és a felújítás nem megy egyik napról a másikra. Jövőre meg, ha beköltöznek a lakók, levisszük vidékre, a Sanyi bácsiékhoz.

Megszületett a döntés. Nekem adják az üres lakást. Az nem lehet olyan rossz, gondoltam. Vagy talán az is beázik, mint a sátor? Csak nem. Beraktak a kocsi csomagtartójába, hosszú vita után, mert az asszonyka nem engedte, hogy a kocsi utasterében utazzak. Jó meleg volt hátul, de Barna sietett őrülten. Őrülten nyomta a gázt. A felesége sikítozott is, hogy vigyázz, vigyázz! Meg piros, nem látod? Barna halkan csak azt felelte, sietnem kell, mert szegény cica megfullad. Rövid idő múlva le is parkoltunk, egy öreg négyemeletes ház előtt. itt-ott omladozott a vakolat. Nem volt valami biztonságosnak mondható. Sok-sok lépcsőn lépegettek velem, míg felértek a harmadik emeletre.

-Na, Te macska! Jó helyed lesz itt. – Szólt elégedetten a kissé morcos hölgy. Majd kinyitották az ajtót és láss csodát, egy akkora lakásban voltam, hogy, mire körbefutottam, el is fáradtam. Nem maradtak sokáig, csak addig, míg Barna elszaladt a közértbe, hogy nekem ennivalót vegyen. Lerakták az egyik sarokba, amit nekem szántak aztán már ott sem voltak.

Egyedül éreztem magam nagyon és, hogy gyorsabban teljen az idő, felugrottam az ablakpárkányra és nézelődtem. Öt lakás volt az emeleten. Velem szemben egy idős nénike lakott, ki az ablaknál üldögélt. A többi lakásban nem láttam semmit, mert mozdulatlan volt minden. Na, ez sem valami szórakoztató, szomorodtam el, de kedvenc helyemmé vált az ablakpárkány. Szinte egyformán telt minden nap. Délután, mindig eljött Barna és hozott ennivalót és már ott sem volt. Egyik nap kinyitotta az előszobában a felső ablakot, mert ahogyan mondta nekem, így legalább levegőzik a lakás. Magányos voltam nagyon, és egy idő után már hangosan adtam fájdalmamat a ház tudtára. Ilyenkor mindig kinézett egy bájos hölgy a másodikon és szegény cica, de szomorú, mondta és egyszer kétszer még a szemét is megtörölte. Sokat sírhat Ő is, gondoltam, mert arca soha nem volt vidám. Sok-sok napon át megismétlődött a jelenet. Egyik este nagy elhatározásra jutottam. Megláttam egy létrát a nyitott ablak alatt. Gyorsan felfutottam rajta, és kiugrottam a folyosóra. Boldog voltam, hogy a feladatot okosan megoldottam, de egyből pánikba estem, mikor ránéztem az ablakra, mert nem tudtam, hogy megyek oda vissza. Ó de nagy szerencse, véltem, mikor a vas boltívet felfedeztem. Azt, hogy mi célt szolgál, nem tudom, de minden lakás előtt volt ilyen. Azon visszasétálva könnyedén hazaérek, öntött el a boldogság. Lesétáltam a második emeletre. Útközben találkoztam valami szürke lénnyel, ki oly gyorsan futott, de, mikor meglátott, gyorsabb tempóra váltott. Sokkal kisebb volt, mint én, de akkor még nem tudtam, hogy ő az egér. Ezt csak később tudtam meg. Megálltam a szomorú hölgy ablakánál, de sötét volt, még nem érkezett haza. Gondoltam, megvárom és az ajtaja elé telepedtem. Nem volt nagy mozgás a házban, így elaludtam a várakozásban.

-Milyen nagyon szép vagy, Te szomorú cica! Engem vártál? – Erre az édes hangra ébredtem és arra a finom simogatásra, ami nagyon jól esett nekem. Álmosan kinyitottam a szemem és nyílt az ajtó is, hogy vendégeskedjek kicsit.

-Gyere, nézz körül nálam. Tudod, egyedül élek én is, mint Te. Gyakran szeretnék én is úgy sírni, mint Te, de nekem csak halkan, csendben lehet.

Olyan kár, hogy nem érti, amit mondok Neki, mert nem ismeri a macskanyelvet, de majd igyekszem olyan testjeleket adni, amiről megérti, mit is akarok mondani.

-Bemutatkozom Neked. Én Lili vagyok. Neked mi a neved? Mert biztosan van neved. Egy ilyen szép cicát biztosan becéznek valahogyan.

Ó, ha tudnád, hogy nem elég, hogy mezei voltom, de még nevem sincsen. Én egyszerűen macska vagyok. Néha, Barna szólít úgy, hogy cica, de az olyan ritka. Leült a lány a foteljába, ami az ablak alatti íróasztalnál volt, és ölébe vett engem, miközben bekapcsolta a számítógépet. Boldog volt arca. Én még nem is láttam annyit mosolyogni soha.

-Tudod, levelet várok, de nem akar jönni. Nem egyszerű az élet. Na és milyen furcsa, mert szeretünk, de nem szeretnek viszont és tudod, az nagyon rossz, mert úgy tud fájni, hogy csak vörösre sírjuk a szemünket.

Én, máris szeretlek. Olyan jó lenne Veled lenni. Furcsa szerkezet volt az a masina, mert csoda sok dolog volt rajta.

-Látom, érdekel a világháló. Nem bánom, ha gondolod, velem bolyonghatsz a világhálón.

Akkor kezdődött valami. Macskaszívem megdobbant. és akkor egy szép világ nyitotta ki kapuját nekem. Olyat éreztem, amit soha és nagyon jó volt. Ez lenne a szerelem? Akkor az csodás, mert én szerelmes vagyok e lányba. Vagy talán macska csak macskát szerethet? Hirtelen az jutott eszembe, amit Lili mondott, a szerelem sírással jár. Na, én nem fogok sírni.

-Későre jár. Haza kéne menned. Gyere, hazakísérlek. Mivel nem tudom a neved, én cicának foglak szólítani, de ezt vedd úgy, mintha a legszebb néven szólítanálak.

Nem nagyon akarózott indulni, de tudtam, véget ért ez a szép este. Lili egész az ajtóig kísért és megvárta, míg szép ügyesen eltűnök az ablaknyíláson keresztül. Ő mondta, hogy ügyes vagyok, mert látni Őt már nem láttam, de hangját még hallottam.

-Nagyon ügyes vagy! Köszönöm, hogy meglátogattál és a szép estét, amit Veled tölthettem. Ma nem könnyekkel, hanem mosollyal arcomon alszok el. Jó éjt cica!

Olyan jól estek szavai és macska lelkem csak úgy dorombolt. Én is szerettem volna Neki sok szép gondolatot elmondani, de szavaimat nem értette volna, így egy boldog miau-t küldtem felé. Még hallottam lépteit, ami néhányszor elhalkult, mert megállt és nem láttam, de éreztem, hogy visszanézett és mosolygott. Nem nagyon tudtam aludni azon az éjszakán, mert nem hagytak a boldogság hormonok. Egész éjszaka csak Lilire gondoltam és arra, milyen jó lenne takaróján pihenni. Biztosan jó puha és illatos. Reggel már korán az ablakpárkányra telepedtem, hogy lássam, mikor megy el. Mikor kilépett, és bezárta az ajtót, felnézett és intett nekem, és ez minden reggel így történt. Este mindig az ajtaja előtt vártam, de olyan hosszú volt az idő reggeltől estig. Üres lakásban rohangáltam és vártam Barnát. Mindig nagyon örültem Neki és Ő is örült nekem. Egyik nap nem sietett úgy, mint szokott, vagy talán szüksége volt arra, hogy elmondja valakinek bánatát, mert megsimogatott és könnyes volt a szeme.

-Tudod, úgy szeretnék gyerek lenni újra, mert akkor még mindig a Mircivel lehetnék. Nyolc éves voltam, mikor születésnapra Őt kaptam ajándékba. Apám, nem igazán akarta, hogy egy macska is beköltözzön a lakásba, de anyám meggyőzte Őt. Egy pillanat alatt megváltozott az életem. Visszahúzódó, félénk gyerek voltam. Nem voltak barátaim sem, mert pici kis két lábon járó húsgombóc voltam. Inkább kinevettek, mint szóba álltak volna velem. Fiú létemre olyan félénk voltam, hogy már szégyelltem is magam. Apán nevelési módszere örök félelemben tartott.

-Egy férfi nem verekszik soha. Egy férfi intelligenciájával, és tudásával hívja fel magára a figyelmet. Egy férfi, ha megütik, nem üt vissza. – Mondta oly sokszor. Röhögtek is rajtam rendesen, mikor álltam a pofonokat szótlanul. Nehéz volt nagyon. Amikor négyest kaptam, félve mentem haza, mert tudtam, két óriási pofonnal fogja megköszönni. Nagyon, nagyot tudott ütni. Keveset tanultál, mondta ilyenkor és nekem tanulni kellett késő éjszakáig. Soha nem játszott velem. Soha nem kérdezte meg, mi van velem. A legnagyobb pofont akkor kaptam, mikor a matek füzetemben meglátta azt a rajzot, amit Júliának készítettem. Két szívet rajzoltam, amelyek egymásba karolnak és az egyikbe az én, a másikba a Júlia nevet írtam és aláírtam, hogy szeretlek Júlia. Mikor meglátta, vörössé vált arca és szinte eltorzult, mikor kezdte mondókáját.

-Mi ez? Mi az, hogy szeretlek Júlia? Fiam, fiatal vagy még ehhez! Egy férfi, ha boldog akar lenni, nem pazarolja az idejét érzelmekre. Egy férfi karriert épít. Jövőt teremt és, ha eljön az ideje, maga mellé vesz egy nőt, hogy megkönnyítse a napjait, de érzelem mentesen teszi ezt. A nagy szerelem úgy is elmúlik mindig. Felesleges az energiát ilyesmire pazarolni! Felejtsd el a Te Júliádat és minden nőt!

És, hogy nyomatékot adjon szavainak, két óriási pofonnal erősítette meg szavait. Talán most már megérted, miért örültem úgy Mircinek, mikor megkaptam. A barátom lett. Neki meséltem el mindent. Előtte mertem sírni, és talán ami a legfontosabb, Őt tudtam szeretni, mert azt az apám nem tiltotta meg. El sem tudom mondani Neked, hogy milyen jó dolog valakit szeretni. Ő megértett. Olyan hihetetlen volt, mert mindig érezte a hangulatváltozásaimat. Mikor szomorú voltam, csak mozdulatlanul hallgatta mit mondok, ha vidám voltam, akkor pedig velem futkározott, játszott. Boldogabbá váltak napjaim.  Már kevésbé fájt apám ütése és szava. Tizenhárom éves voltam, mikor apám szívinfarktusban meghalt. Nagyon meleg nyári napon volt a temetés. Én, Mircit is magammal akartam vinni. Anyám, sokáig győzködött, hogy ne vigyem magammal, mert nem temetésre való egy macska és mit szólnak majd az emberek, de engem nem érdekelt. Ott, álltam apám sírjánál, karomon Mircivel, és a megkönnyebbülésen kívűl semmit nem éreztem.  Úgy éreztem, felszabadultam és végre önmagam lehetek, és nem kapok pofont többet, még akkor sem, ha Mircinek megengedem, hogy az étkező asztalra felugorjon. Nem tudtam sírni. Érzelem mentesen álltam ott. Azóta, sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért gyűlölöm magam, mert, mert cica, én gyűlölöm magam, azért, hogy nem tudtam apámat szeretni. Mondd meg, milyen ember az, aki a saját apját nem szereti? Ezt soha nem tudtam magamnak megbocsájtani.  Míg, kezdett eluralkodni rajtam a felszabadultság érzése, Mirci leugrott a kezemből és sétálni indult. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem igazán kötötte le a szertartás. Had sétáljon, gondoltam. Anyámnak igaza volt abban, hogy dilisnek néznek az emberek. Hallottam, hogy a Piroska néni mondta a Zsuzsa néninek, Ők apám munkatársai voltak, hogy:

-Nézd már azt a gyereket, még a macskát is elhozta. Mindig tudtam, hogy nem normális az a gyerek. Sajnáltam is az apját mindig, mert hiába küzdött, hogy értelmes, diplomás fia legyen, felesleges volt. Ebből a gyerekből max. Intézeti gondozott lehet. Jobb is szegény Árpinak, hogy már nem élheti meg.

Megsúgom Neked, hogy van diplomám és szerelmes is voltam, nagyon. Na, most mit szól ezekhez az öreg fent?  A temetés már rég véget ért, de Mirci még nem volt sehol. Körbejártam az egész temetőt, de sehol nem találtam. Gondoltam, kezdem a kört elölről, mikor anyám elkapta a vállam és szó nélkül az utca felé húzott.

-Mi történt? Mondj már valamit! Meg kell találnom Mircit! – De Ő nem válaszolt és, hogy miért nem, azt akkor tudtam meg, mikor kiléptünk az utcára. Ott feküdt az én barátom az aszfalton. Teste szétroncsolódva, és csupa vér volt körülötte minden. Alig tudtam megmozdulni, úgy hasított belém a fájdalom. Apámért nem tudtam könnyeket ejteni, de Mirciért arcomat mosták a könnyek. Még mindig hiányzik, és örökké hiányozni fog.

Barna arcát, akkor is könnyek mosták, mikor elmesélte. Sokáig némán nézett rám, majd megsimogatott, és csendesen bezárta maga mögött az ajtót. Tele volt emlékekkel és újra élt minden fájdalmat. Én is megkönnyeztem történetét. Nem könnyű az emberek élete sem, állapítottam meg. Nekik sem mindegy, hová születnek. Én boldog macska lehetek, mert hála égnek, a magányon kívűl nincs más gondom. Engem legalább szeretnek ,és az is való igaz, hogy szeretni nagyon jó. Szeretettel tele szívemben indultam el az én Lilimhez az ajtóba és vártam. Minden napunk szép volt együtt. Könnyek, és mosolyok között gondolok vissza arra az egy évre, amit együtt töltöttünk. Egyszerre léptünk be mindig az ajtón, majd következett a vacsora. Nagyon finom falatokat kaptam, ami meg is látszott rajtam. Kezdtem hízni. Mikor belenéztem az előszoba tükörbe, szinte betöltöttem azt. Akkor Barna jutott eszembe. Ő is ilyen kis duci lehetett. Kezdtek fájni kicsit a lábaim, mert nehezen hordtam a súlyomat. Biztos a Barna lába is fájt, de engem így is szeret Lili. Akkor át tudtam érezni, mit érzett a lelke, hogy az apja olyan volt, amilyen. Az biztos, ha Lili nem szeretne, akkor én egy depressziós macska lennék, aki a falat bámulja egész nap. Ezt, a depressziót onnan ismerem, mert nekem Lili sokat mesélt róla. Ő ugyan is sokat szenvedett ebben a betegségben, amiből szerencsére kigyógyult, de igazán akkor űzte el a betegséget, mikor megismert engem. Mondta is, hogy egyszer írni fog egy könyvet arról, hogy egy cica mennyire meg tudja változtatni az ember életét, és minden gyógyszernél hatásosabb. Nem készült el a könyv sajnos, és már nem is fog. Sok embernek szeretett volna segíteni a megírásával, de a sors mást hozott. Vacsora után mindig az ölébe vett és bekapcsolta a számítógépet, miközben simogatott, én meg doromboltam. Aztán minden este másról mesélt. Mindig az adta a témát, amiről olvastunk a neten, mert együtt olvastunk ám. Egyszer mesélt nekem a depressziójáról.

-Tudod, akkor válik az ember depresszióssá, ha megszűnik körülötte a szeretet, ha nem szeretik, és nem szerethet. Sokfélét mondanak, mitől alakulhat ki, az mind csak mondva csinált indok, mert azért, hogy nincs pénzed, például, még nem leszel depis, de még attól sem, ha elveszíted mindened, mert, ha valaki szeret, vagy Te tudsz szeretni valakit, akkor nincs depresszió. Egy társ, egy barát, aki hisz benned, és szeret, addig elhiszed és tudod, hogy minden csak átmeneti. Még az is jó, ha tudsz valakit szeretni, mert átlendít a nehézségeken. Akkor, kezdődik igazán a probléma, ha már nem kérnek a szeretetedből sem, mert az, aki az utolsó láncszem volt, az is kilépett az életedből, na, akkor dől össze minden, mert akkor leülsz és megfogalmazódik benned, hogy mi értelme van ennek az egésznek, hisz elvesztettél mindent és mindenkit. Nem látsz mást, mint a problémákat, és a kilátástalanságot. Ilyenkor, magad köré húzod azt a bizonyos falat jelképesen és a valóságban is, mert nem mozdulsz ki. Nem akarsz látni senkit és fogalmad nincs, mit tegyél, vagy egyáltalán van-e értelme valaminek. Nincs kivel megosztani a problémáidat és nagyon nem is akarnád, mert szégyelled az egész helyzetet. Mire vársz ilyenkor? Arra, hogy valaki azt mondja, „szeretlek, itt vagyok veled”. Mivel ,már körbe zárnak a falak, a mondatot nem valószínű, hogy hallani fogod. Egyedül pedig ebből felállni lehetetlen, vagy nagyon nehéz. Jönni kell valakinek, hogy kimozdítson a holtpontról. Mondjuk egy ilyen aranyos, szép cicának.

És egy nagy puszit nyomott a bundámra. Ó de boldog voltam, de szomorú is egyben, mert átéreztem fájdalmát. Ezek voltak az esték komolyabb részei, de minden este volt játék is a gépen. Megtanított az én Lilim billentyűket nyomkodni, és én ügyesen kezeltem az egereket, amivel kergettem az egereket az egérfogó játékban.  Mikor megismerkedtem ezzel a játékkal, akkor tudtam meg sok mindent Lilitől, e szürke lényekről.

-Na, kergesd az egereket, de vigyázz, ki ne fussanak, mert én félek tőlük. – És hagyott játszani, míg Ő leült a kanapéra és olvasott. Nagyon sok könyve volt és imádott olvasni. Egyszer érdeklődve néztem rá és Ő mesélni kezdett. Napról-napra egyre jobban értette a mozdulataimat és a hangomból is sok mindent megértett már.  Egyik este mondta is, mikor főzött a konyhában és kevergette az ételt, én meg a konyhai padon ültem és „beszélgettem” Vele.

-Meglátod, lassan megtanulom a nyelvedet és szavak helyett, a Te nyelveden válaszolok. Mondjuk így, hogy miauuuuuuu….. – és nevetett. Arcán, kicsiny kis gödröcske keletkezett, mikor mosolygott. Olyan jó volt ilyenkor látni Őt, és mindig szerettem volna a nyakába ugrani, és hozzá bújni, de soha nem volt annyi bátorságom. De, azon az estén, mikor mondta, hogy miau, nem bírtam tovább. A padról egyből a nyakába ugrottam. Kicsit nagy volt a lendület, mert egyensúlyát kissé elveszítette. A fakanál kiesett a kezéből, de nem szidott meg, csak magához ölelt jó szorosan, és azt mondta: szeretlek, cica.

Azon az éjszakán, nem is mentem haza, mert a fehér selyem ágytakaróján aludtam, de visszatérve arra, mikor az életéről mesélt, mert azt szerettem volna elmondani, csak olyan jó volt felidézni azt a boldog estét.

-Tudod, cica, nekünk sok könyvünk volt. Édesanyám gyűjtötte őket. Na, nem azért, mert annyira rajongott érte, hanem azért, hogy lássák milyen műveltek vagyunk. Életében egyetlen könyvet olvasott el és évtizedeken keresztül azzal próbálta intelligenciáját bizonyítani. Furcsa ember volt, az biztos. Úgy hitte, Ő a világ közepe és a szépség és az ész élő küldötte. Szerintem az amerikai elnök nem volt így megelégedve magával, mint Ő. Mindig szerettem az anyámat, de egész életemben súlyos kőként hordozom minden szavát magamon. Sokat gondoltam arra, hogy mi a fenének születtem én meg. Nem is szeretett soha és kódként égette belém azokat a mondatokat, amik elvették önbizalmamat és földbe tiporták a méltóságomat. Én, életemben egyetlen dicséretet nem kaptam, nem tudtam elég okos, elég szép, elég ügyes lenni. Hiába igyekeztem bizonyítani, nem változott semmi. Neki, ha valami problémája volt, azért én voltam a hibás, „mert, ha Te nem lennél”, volt minden mondat kezdete. Tudod, cica, sokat sírtam életemben. Talán az lenne a pontosabb megfogalmazás, hogy végig sírtam minden napot. Legnehezebb az volt, hogy elhitessem magammal azt, hogy értékes ember vagyok. Soha nem sikerült. Kegyetlen nehéz így élni. Sokat tudnék még mesélni neked erről, de nem tudok, mert minden kimondott szó fáj.

Szép, és okos nő volt az én Lilim. Nem is igazán értettem, miért nem kapott szeretetet, de ott voltam én neki, és szerettem, ahogy csak tudtam. Könnyes volt szeme, mikor hazakísért. Nem szívesen hagytam magára, mert láttam, szeretetre van szüksége, vagy talán magányra vágyott? Nem voltam olyan okos macska, hogy tudjam. Talán, meg kellett volna makacsolni magam, és nem mozdulni, de én lassan szedegettem lábaimat, hogy hazaérjek. Ügyesen beugrottam az ablakon, úgy, mint mindig, de akkor nagy csend volt kint. Nem hallottam Lilim lépteit, és ez nyugtalanított nagyon. Már a létra alsó fokán voltam, mikor Lili megszólalt.

-Tudod, mit csinálok most, ha hazamegyek? A Te fotódat rakom be háttérképnek, mert ott a helyed. Nagyon szeretlek, amit soha nem gondoltam volna. örömöt hoztál az életembe. Olyan örömöt, amit egész életemben kerestem, de nem találtam sehol. Aludj jól. Jó éjszakát!

Még percekig csend, majd lassú léptek. Elindult az én Lilim. Sokáig ültem a létrán, mert nem tudtam mozdulni, olyan jól esett hallani Lili szavait és boldog voltam, mert valaki nekem örült, én meg Neki. Nagyon elmerülhettem macska gondolataimban, mert arra ébredtem, hogy nagyot estem a földre. Tudom, nem olyan nagy a távolság a létra első fokától a földig, de, mikor alszik egy macska, akkor bizony nagy. Ébredés után gyorsan az ablakpárkányra ugrottam, mert nagyon világos volt már és tudtam, az én Lilim már elindult dolgozni. Szégyelltem magam, hogy elaludtam, mert már annyira hozzátartozott az életünkhöz, hogy intünk egymásnak minden reggel. Legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az én szerelmem ablaka. Na, Ő is elaludt. Megyek, gyorsan felébresztem és már futottam is. Létrára fel, ablakon ki, lépcsőn le, és hopp, már nála is voltam. Ott ült az ágyon, kezében egy könyv és szeme becsukva. Gyorsan a nyakába ugrottam, de nem mozdult. Simogattam, de továbbra is mozdulatlan. Elkezdtem pofozgatni. Először csak gyengén, majd erősebben, de továbbra sem akarta kinyitni a szemét. Éreztem, hogy valami baj van és tudtam, segítséget kell valahogyan hívnom. De hogyan?  Nem gondolkodtam sokat, kiugrottam az ablakon és Lilikém szomszédjához futottam. Elkezdtem kaparni az ajtót és reméltem, meghallják. Néhány perc múlva nyílt is az ajtó. Egy óriási méretű férfi nézett le rám.

-Hát Te? Eltévesztetted az ajtót?

Ránéztem, és fájdalmas sírásommal kértem arra, hogy jöjjön utánam. Szerencsém volt, mert nem csapta be előttem az ajtót.

-Zsuzsi! J övök mindjárt, csak van itt egy macska és nagyon furcsán viselkedik. Valami bajt érezhet, Megyek, megnézem, mit akar mutatni. Remélem, nem patkányt talált, mert akkor a közös képviselőre ráborítom az asztalt. Annyiszor mondtam már Neki, hogy ne sajnálja az irtásra a pénzt. A sóher alak. Na, majd adok én Neki! – Szólt be a lakásba, majd elindult utánam. Megálltam Lili ablakánál és Ő benézett. Nem tétovázott, beugrott és gyorsan hívta a mentőket. Furcsa beszélgetést folytatott a diszpécserrel. Már attól féltem, nem küldenek segítséget.

-Nem tudom, mi a baja, nem vagyok én orvos, de látom, hogy rosszul van. Itt állok a szobájában és nem reagál semmire. Talán a macska tudja, mi történt, mert Ő értesített engem. Igen, ha nincs a macska, én sem vagyok itt. Jöjjenek olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudnak.

A fejemet fogtam és csodálkoztam, milyen emberek vannak. Szegény Lilim! Segíteni kell Neki, de aggasztó volt hallani, amit ez az ember mesélt. Rám hivatkozott. Most őszintén, ki hiszi ezt el?  Hittek Neki, mert perceken belül szirénázó autó érkezett. Szinte félredobták azt a nagy embert és rohantak Lilihez. A doktornő a fejét csóválta.

-Késő! Már késő.

Nem értettem, mit jelent az, hogy késő, de tudtam, nagy a baj. A doktornő még mondott valamit a szomszédnak, majd elmentek.

-Na Te is fuss haza, cica. Ügyes voltál, de már nincs itt több dolgunk.

Kinyitotta az ajtót, és tessékelt kifelé. Én, a Lilimhez akartam futni, de nem lehetett. Hazavonszoltam testem és leültem az ajtó elé. Nem volt erőm beugrani az ablakon és nem is volt kedvem a zárt lakásban lenni. Leültem és nézelődtem. Rohangászó embereket láttam, akik Lilim halálhírét vitték. Megdöbbent mindenki. Nagyon füleltem, hogy mi történhetett Vele, de nem sikerült megfejtenem, csupán annyit hallottam többször, hogy nem szenvedett sokat, szépen elaludt. Álmában érte a végzet, mondta, az idős néni, aki mindig magányosan ült az ablakban.  Macska szívem összetört, mert véget ért a boldogságom. Depressziós kezdtem lenni, de én még nem húztam fel a falat, ahogyan a szerelmem mondaná.

Napokig figyeltem, mi történik a házban. Egyik délután fekete ruhába öltözött emberek kezdtek gyülekezni. Nem tudtam mire vélni ezt a sok gyászruhát, de elkaptam egy mondatfoszlányt, amiből megtudtam, hogy Lili temetése lesz. Ott kell lennem! Futottam az emberek után. A szertartáson Barna jutott eszembe és az Ő kis Mircije. Soha nem gondoltam, hogy én is leszek temetésen, úgy, mint Mirci, de én nem futok el sehová. Én itt maradok örökre az én szerelmemmel.

A temetés óta több nap telt el már, de én maradtam az én Lilimmel. Az Ő sírja lett az én otthonom. Nem tudom elhagyni Őt. A Barnát sajnálom, mert Mirci után engem is elveszített. Igaz, hamarosan a Sanyi bácsi lett volna az én gazdám. Depressziós macska lettem, mert nincs, ki szeressen, és nincs, kit szeressek. Egyszer talán még találkozok az én Lilimmel az égi mezőkön és talán megismétlődik az, ami itt a földön a legszebb volt, egy gyönyörű nő és egy macska szerelme.