Szeretlek Anna.

Ne hagyj magamra.

Veled tudtam csak élni,a

reménytelen időkben is remélni,

mert megtanítottál szeretni.

Az, nem lehet, hogy már nem foghatom kicsiny,

remegő kezed, mi a betegségtől

napról napra jobban remegett, de

én még jobban szerettelek.

Elesett voltál és gyenge, de

szemedben égett a szerelem tüze.

Az, nem halványult el soha.

Öregebb lettél és tested marta a kór,

mi számomra szívszorító fájdalom volt.

Ó édes Anna, ne hagyj magamra!

Szemed örök fényben égett.

Azzal, a betegség sem birkózott meg.

Most, e kis kápolna falai között,

suttogva mondom, köszönöm.

Nem akarom, hogy égi utakon haladj,

bár tudom, lelked már rég fent van.

Angyalok között vagy, mert Te is az vagy.

Hiányozni fogsz Anna!

Utánad akarok menni,

és örökre Veled lenni.

Nem tudok várni, Veled akarok menni!

Vigyél magaddal kérlek,

oda, hol Veled lehetek.

Mondd, mit ér az életem, ha nem

vagy már velem?

Most, nekem remeg a kezem, és az egész

testem, mert Nélküled élni lehetetlen.

Ne hagyd, hogy sírjak Anna.

Vigyél magadhoz a mennyországba.

Álmodtam egy szép világot Neked, s nekem, kedvesem.

Színesre álmodtam benne mindent, hogy

boldogan élhessünk benne ketten, édesen.

Boldogságot, gyönyört álmodtam.

Imádatot, szeretetet, sokmilliónyi boldog-boldog pillanatot.

Szeretném megfesteni e világot, de az kevés, ha csak álmodok.

Kezedbe adom az ecsetet, hogy

fesd színesre az álmodott világunkat nekem!

Kérlek, fess! Ragyogó, ölelő fénnyel teli boldog életet!

Köszönöm, hogy vagy nekem!

Békésen sétált az öreg a futó-rohanó emberek között. Lábait lassan emelte, mert a járás már nehezére esett, de a séta számára és hű társa számára minden nap fontos volt. Az öreg mesélt kutyájának, a fekete, nagy testű keverék ebnek. Nap, mint nap körbesétálták a teret, miközben az öreg mesélt. Emlékszem és majd meglátod. Általában ezekkel a szavakkal kezdte a mondatokat. Mikor mondandójának fontos részéhez ért, akkor megállt és úgy mesélte tovább a történetet. Na, menjünk, komám, szólt, mikor befejezte a mondanivalóját és sétáltak tovább.

Nyári napokon lehozott egy kis labdát is magával, ami alig volt nagyobb egy teniszlabdánál és látszott már rajta, hogy jó pár éve vásárolták. Így játszottak Ők, majd hazasétáltak. Nevén soha nem szólította, mert talán soha nem is adott neki nevet. Max gyere komám volt az egyetlen megszólítása.

Ködös télvégi nap volt, mikor délelőtt sétáltak. Az öreg mesélt úgy, mint szokott. Néhányan egy-egy pillanatra meg is álltak, majd körülnéztek gyorsan, hogy kihez is beszélhet, de miután rájöttek, hogy a kutyájához beszél, siettek tovább. Magányos lehet az öreg nagyon, jegyezte meg egy nő a párjának, miután ők is siettek tovább.

Süvített a szél, mikor a házak védte járdáról a tér közelébe értek. Nem is gondoltam, hogy ilyen hideg van, szólt az öreg és összefogta magán a kabátot az egyik kezével, a másikkal a kalapját tartotta. Gyere, gyorsan körbejárjuk a teret, ha már eddig eljöttünk, szólt és lépteit próbálta szaporázni, miközben didergett. A szél erősebbnek bizonyult a kezénél és lekapta fejéről a kalapot. Megfordult, hogy kalapja után nézzen, hogy merre is viszi a szél. Hű társa már futásnak is eredt, hogy visszahozza. Még látta, hogy gyorsan fut valami fekete folt a szürke folt után, mert már csak ezt látta, majd elsötétedett előtte minden és teste a járdára zuhant.

Még érezte, hogy kalapja a testére esik és halvány foltként áll mellette az, aki számára az egyetlen volt és ki visszahozta. Halkan köszönöm komámat suttogott, majd megszűnt számára a külvilág. Teste nem mozdult, szó nem hagyta el ajkát.

A fekete keverék kutya megpróbálta szóra és mozgásra bírni, de hiába való volt. Majd körbefutotta az öreget, mint egy mérgezett egér, néhányszor, miután leült mellé és fejét a mellkasára hajtotta. Sokan elmentek mellettük és nézték a fekvő testet. Na, ez is jó korán berúgott. Vagy kevesebbet kellett volna inni mondatok, de volt, aki úgy vélte, részeg hajléktalannak minek kutya.

Az öreg kabátja nem volt az utolsó divat szerinti, az biztos, de tiszta, ápolt emberke volt. Közel sem hasonlított piszkos, ápolatlan emberre. Sokan, nagyon sokan elmentek mellette és senki nem hajolt le, hogy megnézze, mi is van vele. Segítségnyújtás nélkül feküdt ott sokáig, míg egy húsz év körüli pár hívta a mentőket, de már életét nem tudták megmenteni.

-          Sajnos, ha előbb érkezünk, akkor sem tudtunk volna már segíteni. - mondta a mentőorvos. Ez a fiatal párt egy kicsit megnyugtatta, de a lány még hozzátette, biztosan sok ilyen történik nap, mint nap, de mi van akkor, ha még van esély arra, hogy életben maradjon, csak mi nem járunk arra, vagy későn érünk oda?

-          Mondd, miért nem figyelnek az emberek egymásra?

Sírjak, vagy nevessek? Könnyeim a fájdalom, vagy az öröm könnyei legyenek? Vegyesen keverednek bennem az érzések. Boldogtalan vagyok, de valahol a legboldogabb. Soha nem gondoltam volna, hogy ehhez hasonló érzéseket át fogok élni. Teljesült hihetetlennek tűnő álmom. De hogyan? Rejtély az élet és soha nem tudjuk, mit hoz. Én már tudom.

Katit, az egyetemen ismertem meg. Fülig szerelmes lettem belé. Mióta megláttam, csak ő létezik számomra. Minden szabad percüket együtt töltöttük. Nagyon furcsa volt, mikor végeztünk és már nem lehettünk annyit együtt. Kati egy Kft-hez került, én egy multinál kezdtem dogozni. Szerettünk volna eredményeket elérni és felmutatni, így mindketten belevetettük magunkat a munkába, de este, mikor hazaértünk és végre átöleltük egymást, miénk volt a világ. Sokakkal ellentétben minket még jobban összehozott az, hogy kevesebb időt voltunk együtt. Szép estéink voltak. Úgy is mondhatnám, megadtuk a módját.

Kati nagyon kedvelte a gyertyalángot nézni. Mindig elvarázsolta a fénye és merengve ült sokszor kezemet szorítva. Néha erősebb volt a szorítása, mi kicsit megrémített, mert nem tudtam elképzelni, hol járnak a gondolatai. Valamitől fél ilyenkor, mikor erősebb a szorítása? Merengtem én is. Nem szeretném, ha félne bármitől is, mert azt akarom, hogy boldog legyen.

Gyakran eszembe jutott az is, hogy talán arra gondol, mikor kérem meg a kezét. Éreztem, nagyon szeretné, ha a kérdést feltenném neki. Nagyon szerettem, de úgy voltam vele, minek siettetni a papírt, hiszen együtt vagyunk ugyan úgy, mintha házasok lennénk. Tudom, valami miatt a nőknek fontosabb, hogy a kapcsolatról papírjuk legyen. Talán a biztonságérzés miatt. Nem tudom. Biztonságban van mellettem, mert szeretem, és soha nem hagynám el. Azt szerettem volna, hogy gondolatait a papír hiánya ne árnyékolja be és ezért a tettek mezejére léptem.

Karácsonykor szépen ünneplőbe öltöztettük a bérelt kis lakásunkat, mert saját még nincs, de egyszer az is lesz. Óriási fenyőfát vásároltam. Azt, akartam, hogy csillogjon csodálatos barna szeme, ha meglátja. Nagyon tetszett neki. Hosszú percekig simogatta a fenyőágakat. Rengeteg apró kis díszeket készített rá, még én is leültem esténként filcet vágni, amiből készültek a harangok, fenyők. Bevallom, tetszett. Gyereknek éreztem magam, és az ünnepi készülődés izgalma csak fokozódott bennem napról-napra, egyre jobban. Közösen készítettük a vacsorát, ami maga volt a csoda. Bontottunk egy üveg vörösbort és kóstolgattuk kavargatás közben. Olyan meghitt volt minden. Mikor a bejglit betöltöttük a sütőbe, mert azt is készítettünk, és közben jókat nevettünk, mert nem nagyon akart sikerülni, de végül is összeállt, és már csak a sütés volt hátra, megkérdeztem Katát, mennyi ideig fog sülni. Kb. fél óra, mondta, és én éreztem, nem tudok már tovább várni és vágyaimnak szerettem volna utat engedni. Annál is inkább, mert a vacsora elkészítését sem akadályoztam vele.

Így, lágyan magamhoz öleltem és a hálószoba felé vezettem. Csodálatos volt. Testünk, lelkünk táncolt már akkor, mikor a bejglit kivettük a sütőből. Az asztalon égett a gyertya, halk karácsonyi dallamok szóltak és mi lelkesen fogyasztottuk első közös ünnepi menünk falatjait. Majd, felbontottam egy üveg pezsgőt és két poharat tettem egy tálcára és az egyikbe beledobtam azt a kis aranygolyót, ami az ajándékomat rejtette. A pohár szélére és a pohárba is epret raktam. A pohár szélén lévőket még csokiba is mártottam, mert tudtam, úgy szereti. A tálcával a szoba felé indultam. Óriási szemekkel nézett, hol a pohárra, hol rám, az én szerelmem, mikor beléptem. Kezembe vettem a két poharat és Kati szemébe nézve mondtam, légy a feleségem. Remegett a lábam és vártam a választ. Nem volt kétségem a választ illetően, de nagy csend telepedett ránk hirtelen. Hangja lassan ért el. Igen, mondta ki végre, de nem láttam azt a nagy boldogságot, amit vártam. Úgy gondoltam, körbe repüli a szobát, mint valami fénylő angyal, de nem, csak egyszerűen azt mondta: igen.

Csalódás volt ez nekem, de emeltem poharamat. Éreztem, valami gond van, de nem akartam kérdéseimmel elrontani az estét. Majd, megkérdezed ünnepek után, nyugtattam magam. Mikor kiemelte az aranygolyót a pohárból, könnycseppek jelentek meg szeme sarkában, majd, miután kiemelte belőle a gyűrűt, elindultak arcán a könnyek és köszönöm, súgta a fülembe, csókomat kérve.

Békés, nyugodt volt az este és fergeteges az éjszaka. Soha nem éreztem még vele olyan jól magam, mint akkor. Sokkal felszabadultabb volt és kezdeményezőbb, mint előtte. Éreztem, mélyül a kapcsolatunk. Bársonyos haja, betakarta mellkasomat, mikor fejét ráhajtva aludt el.

Reggel már, mint jegyesek, ébredtünk és gondoltam, ennél nincs szebb és örültem, hogy megkértem kezét, mert így már nem lehet boldogságának akadálya semmi sem, de az ő arcán nem láttam visszatükröződni a boldogságomat. Ült az ágy közepén, térdeit felhúzva és fejét tenyerébe temetve. Mikor bevittem a kávét, nem mosolygott vissza, mint szokott, csak unottan megkeverte, és mint aki álmodozik közben, kortyolgatta.

Megvan, villant át fejemben. Tudom, mi lehet a baj. És eszembe jutott, mikor elmeséltem neki, mitől félek. Hűvös őszi délután volt. Az egyetem parkjában sétáltunk és lábunkkal rugdostuk a sárgult faleveleket. Hosszú csókokat váltottunk és nagyon erősen szorítottam magamhoz, mert nagyon féltem, hogy, ha felfedem titkom, elveszítem őt. Próbáltam megnyugodni és gondolataimat összeszedni.

- Drága! Valamit el kell mondanom neked. Nagyon, mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Szeretlek úgy, ahogy vagy. Imádom a lelked és a tested. Veled szeretném leélni az életemet, de nem tudom, boldog lennél-e velem, hisz van, amit nem tudok neked megadni soha és ez bánt. Számomra is sok időt vett igénybe, míg próbáltam elfogadni a tényt, sőt, őszinte leszek, még ma sem békéltem meg vele. Talán ezzel nem is lehet, mert egy élet is kevés hozzá.

- Szeretlek, de mi a gond? Olyan sápadt vagy! Beteg vagy?

- Tudod, nem lehet gyerekem. - Mondtam ki gyorsan, mert féltem, ha akkor nem mondom ki, akkor soha nem leszek képes.

- Nem értem, hisz akkor eddig miért védekeztünk?

- Megértelek, hogy furcsállod, hogy ennek ellenére ragaszkodtam a védekezéshez és az sem véletlen, hogy kértelek, ne a gyógyszeres védekezést válasszuk. Nem szerettem volna, ha szervezeted hormonokkal terheled. Addig, pedig nem szerettem volna felfedni titkom, míg nem voltam tisztában érzéseimmel. Megkell értened, és bocsájts meg nekem, hogy eddig nem szóltam.

- Értem! Biztosan szörnyű lehetett, lehet azzal a tudattal élni, hogy soha nem lehet gyereked. Őszinteségre őszinteséggel szerettem volna válaszolni. Én, nem tudnám elképzelni, hogy babakocsit tologassak és éjszakánként felkeljek, mert sír a gyerek. Tudom, ezzel összetörtem benned a rólam alkotott képet. Annyira féltem a terhességtől, hogy gyógyszert is szedtem, de most már abbahagyhatom. Ismét rendszertelenné fog válni a menzeszem, de örülök, mert már nincs mitől félnem.

- Én, szeretlek! Igaz, gondolataimban az volt, hogy majd örökbe fogadunk egy gyereket, mert nagyon imádom az apróságokat, de, ha Te nem akarod, akkor elfogadom a döntésedet.

Ez jutott eszembe azon a reggelen, mikor nem értettem lehangoltságát. Biztosan meggondolta magát, véltem, és még is csak szeretne gyereket. Talán, ezért rettent meg a házasság gondolatától. Sokáig gondolkoztam még ezen, de nem kérdeztem semmit. Vártam, hogy elmúljanak az ünnepek. Kata kedve kezdett visszatérni és egyre jobban ölelt. A szilvesztert baráti körben töltöttük. Fergeteges buli volt.  Mindenki gratulált és osztozott örömünkben. Na, és mikor jön a trónörökös? Vagy már úton is van? Kérdezték. Fájdalomnyíl volt ez nekem. Erőltetett mosollyal válaszoltam, majd jön, ha jönnie kell.

Lassan visszazökkentünk a hétköznapokba. Mindketten szépen haladtunk a ranglétrán. Esténként külföldi utazásokat tervezgettünk és saját lakásról álmodoztunk. Kata már rég abbahagyta a gyógyszert és kínok kínját élte át, mikor menstruált. Emiatt örültem annak, hogy csak két-három havonta került erre sor. Többször megkérdeztem, hogy nem lehetne-e ez ellen tenni valamit, mire az volt a válasz, voltam orvosnál és minden rendben van. Olyan jól alakultak a dolgaink, hogy ez magával hozta a nyugalmat. Nem volt miért aggódnunk. Az esküvő időpontját még nem döntöttük el. Igazából nem is nagyon beszéltünk róla. Esténként csipszet ropogtattunk tévénézés közben. Olyan meghitt volt minden. A fejét ölembe hajtotta, és én szerettem az arcát simogatni.  Ennek a nyugodt életnek tudtam be, na és a sok csipsznek, hogy Katára kezdtek rakódni a kilók. Jól állt neki a plusz súly. Sokszor csaptam finoman a popsijára, és mondtam, jó áll neked ez a plusz kiló.

- Tudod, fogalmam nincs, miért rakódnak rám a kilók. Valószínű, hogy azért, mert a gyógyszert abbahagytam. Valahol örülök annak, hogy szedtem, mert a plusz kilóknak tudom be azt, hogy a havi ciklusom nem visel úgy meg. Tudod, milyen jó, hogy nincsenek görcsök és néhány csepp vér az egész? Leírhatatlanul jó érzés. Rengeteget szenvedtem már miatta.

- Tudom, kicsim! Szeretlek!

Ennek ellenére Kata fogyókúrába kezdett. De tele volt aggodalommal is, hogy mi lesz, ha visszatér a régi súlya ismét. Akkor jönnek a görcsök? Aggodalma feleslegesnek bizonyult, mert az a felszedett öt-hat kiló maradt. Annak ellenére, hogy futott minden reggel, amire engem is rá akart venni, de nem sikerült. Nem az én világom futkározni. A csipszeket visszautasította, de a súly maradt.

Egyik este későn értem haza, mert határidős munkám volt és adódtak problémák, de végül sikerült befejezni és éjfél körül értem haza. A nappaliban ült az én Katám, nagy plédbe csavarva testét és valami könyvet próbált olvasni. Abból tudom, hogy csak próbált, mert, mikor odaléptem hozzá, hogy megcsókoljam, még mindig azon az oldalon volt nyitva a könyv, ahol egy hete abbahagyta.

- Szia, drágám! Miért nem alszol? Pihenned kéne. Ne haragudj, de nem tudtam előbb jönni.

- Vártalak!

- Fázol szívem? Beteg vagy?

- Miért kérdezed ezt?

- Azért kicsim, mert szerintem egyáltalán nincs hideg itt. Gyere, bújj hozzám, megmelegítelek. Rég beszélgettünk már arról, hogy mikor legyen az esküvőnk, és hogy hova menjünk nászútra. Mit szeretnél?

- Nem tudom.

- Olyan határozott szoktál lenni és most olyan bizonytalan vagy! Mi van veled kicsim?

- Valamit el kell mondanom. Úgy érzem, tudnod kell róla, mert így fer a dolog. Megcsaltalak.

- Mikor? Kivel? És hol? - Nem akartam elhinni, amit mond. Ez nem lehet az én Katám. Nem tehetett ilyet.

- Még az előtt, mielőtt megkérted a kezem. Botlás volt részemről. Egyszer történt csak meg.

- Kivel?

- A főnökömmel.

- Miért? Nem vagyok jó neked? Mi történt veled?

- Nem tudom. Elveszítettem a fejem. Meghívott ebédelni és nem tudom, onnan magától jöttek a dolgok.

- Hol?

- Egy közeli panzióban.

- Nem féltél attól, hogy terhes leszel? Hisz, mindig ettől rettegtél és egyáltalán hogyan tudtad ezt tenni velem? Ezért voltál olyan furcsa akkor. Most már értem a viselkedésedet.

- Védekeztünk. Tudod, hogy nem szeretnék gyereket soha. Veled szeretnék élni, mert téged szeretlek és nagyon szeretném, ha megbocsájtanál.

- Nehéz.

- Miért, hisz őszinte voltam hozzád. Nem értékeled?

- Nem tudom, mit értékeljek és mit ne, ne haragudj, de időre van szükségem, hogy a dolgokat átgondoljam.

- Már nem szeretsz?

- Mindig szeretni foglak, de ez most egy váratlan helyzet számomra, és nem tudom, mit tegyek. Meg tudom-e bocsájtani, vagy nem, még nem tudom. Kérlek, adj időt!

Azt hittem, beleőrülök a fájdalomba.  Az én Katám, akit mindennél jobban szeretek, megcsalt.  Vége van egyáltalán, vagy bármikor folytatódhat? Ezért volt a jutalom, az előléptetés, vagy valóban tehetséges? Ezer, és ezer kérdés kavargott bennem. Minden nap azt gondoltam, hogy könnyebb lesz, de nem, egyszerűen nem tudtam megbocsájtani. Az elkövetkező két hónapban nem nagyon beszélgettünk, és elmaradtak az ölelések is, ami nagyon hiányzott, de egyszerűen képtelen voltam megérinteni. Még mindig haragszol, kérdezte meg reggel és este, amire csend volt a válasz. Más módon ő sem közeledett hozzám. Korán lefeküdt minden este és a hétvégeket is szinte végig aludta. Nagyon fáradt vagyok, mondta, így szinte én csináltam mindent. Mostam, főztem, bevásároltam.

- Ma, nem megyek dolgozni, mert nem érzem jól magam! - szólt azon a hétfői reggelen.

- Hívjak orvost, vagy vigyelek inkább orvoshoz?

- Nem, nincs rá szükség. Pihenek és elmúlik.

Olyan elesettnek és gyengének tűnt, így magamhoz húztam és megcsókoltam, mielőtt elindultam. Napközben többször felhívtam, hogy mi van vele, de hallottam a hangjából a választ. Kettő körül hazamentem, mert már nem bírtam tovább. Mellette akartam lenni. Mikor hazaértem, sápadt volt és a hasát fogta, miközben arca meg-megrándult a fájdalomtól.

- Megint visszatérnek a régi görcsök. – mondta, és görcsoldót kért. Hatott a gyógyszer, mert elaludt. Ott, ültem mellette és simogattam arcát, és itattam fel az izzadtság cseppeket a homlokáról. Álmában is meg-meg rándult teste. El is határoztam, hogy miután felébred, nem tűrök ellentmondást, orvoshoz viszem. Nem tudom tovább nézni szenvedését és aggódtam is, nagyon. Egyenletesen vette a levegőt, nyugodtan kezdett aludni, így gondoltam, gyorsan lezuhanyozok. Jól esett a vízsugár alatt állni. Kezdtem felfrissülni, mikor sikítás hangja törte meg a vízsugár hangját. Gyorsan ki ugrottam a zuhany alól és a szobába futottam.

Kata arca teljesen eltorzult, amin az izzadtság és a fájdalom könnyei csordultak végig. Egész teste görcsben volt. Gyorsan tárcsáztam a mentőket, közben a fájdalom csillapodott, majd újra erősödött.

- Azonnal küldök kocsit! - Hallottam még a telefonban a hangot, de én már Katámhoz siettem, hogy átölelhessem.

- Nyugi kicsim! Mindjárt jobb lesz! Hamarosan itt a mentő.

Tíz perc múlva meg is érkeztek. A mentő orvos látva kedvesemet, első kérdésként azt tette fel, hogy terhes-e. Nemet válaszoltam, nem lehet gyerekünk. A mentőorvos rám nézett, majd Katának is feltette a kérdést, aki fájdalmai közepette válaszolta : nem. Hirtelen eszembe jutott a főnöke.

- Csak nem Kata? És mikor?- kérdeztem

- Tudod, hogy védekeztünk és a teszt is negatív volt.

Megnyugodtam és rájöttem, buta kérdést tettem fel, hisz semmi jele nem volt a terhességnek. Nem nőtt a pocakja, nem voltak rosszul létek. Nem, egy terhes nő nem így néz ki. Míg én elmerültem gondolataimban, addig az orvos Katát vizsgálta. Az, zökkentett vissza a valóságba, amikor azt hallottam: nyomjon! Még! Látom a fejét! Na, még! Mindjárt kint van!

Mi van? Mit nyomjon, és mi van kint?  Csak néztem és nem értettem semmit. Mozdulni nem tudtam.

- Gratulálok! Kisfiú! – Hallottam, egyszerre az orvos hangját és a gyerek sírását.

- Ez hogy lehet? - dadogtam.

- Nem tudom! - válaszolta Kata.

Gyönyörű kisfiú. Az én fiam, vagyis nem. Boldog vagyok, mert mégis van gyerekem. Boldogtalan, mert nem az enyém. Egy félrelépés eredménye.  Aggódom, hogy Kata elfogadja-e, hogy anya, ami soha nem akart lenni. Velem marad, vagy nem? Szeretném, ha velem maradna, és igazi család lennénk, de mi van, ha a gyerek apját választja? Akkor elveszik tőlem a boldogságot.

Ezer és ezer megválaszolatlan kérdés. Akarom őket, de most egyik szeme sír, a másik nevet.

Mit érek én? – kérdezte egy asszony, két gyereke kezét fogva. Egy szürke téli reggelen, mikor sem a hó nem akarta fehér takaróval beborítani a tájat, és mikor a nap is úgy gondolta ma inkább pihen kicsit és sugaraival nem simogat meg senkit. „Ó, simogatás, de jó is volna!” – mondta Éva önmagának, mert egy ideje már csak a belsőhangjával beszéli meg ezeket a dolgokat.

 – Anya, a macit nem akarom, hogy elvidd!

– Tudod kicsim, hogy a csoportba nem viheted be, de délután mikor jövök érted, akkor hozom. Vigyázni fogok rá, ígérem.

– Jó.

 A gyerekek, Ők boldogságom forrásai és Ők azok, kik megváltoztattak mindent. – állapította meg Éva, kinek hónapok óta csak egy kérdés motoszkált fejében az, hogy „ Mit érek én? „

Valaki tanácsolta neki, hogy vegyen egy füzetet és írja le mi az ami nyomja lelkét és az segít és ha szerencséje van, akkor mire a története végére ér, talán a megoldás is világossá válik számára. Kicsit hitetlenkedve kezdett bele ebbe az egészbe. Őrültségnek tartotta az egészet, de hosszas töprengés után mégis nekilátott, és írt és írt.

Mit érek én? – kérdezem, de nincs válasz. Talán semmit. Vagyok, de csak létezem. Mitől változott meg minden? Akkor ,ért véget a boldogságom mikor terhes lettem Lacikával.

Addig felszabadult, boldog fiatal házasok voltunk. Sokat sétáltunk. Néha elmentünk vacsorázni, hétvégén kirándulni. Szerettünk volna gyereket, de nem szőttünk olyan terveket, hogy majd ekkor, meg akkor lenne jó. Úgy döntöttünk, hogy akkor foganjon meg mikor a sors úgy akarja. Két év házasság után, egy őszi estén nagyon furcsán kezdtem érezni magam. Először nem gondoltam terhességre. Igaz, a menzeszem késett, de az máskor is előfordult. Émelygés, fáradság és valami olyan különleges érzés volt rajtam amit addig soha nem éreztem. Nem sokat vártam annak kiderítésével, hogy mi okozhatja a tüneteket. A terhességi teszt hamarosan megadta a választ. Boldog voltam, és Péter is boldog volt. Hosszú estéket átbeszélgettünk, egymáshoz bújva, hogy hogyan fog megváltozni az életünk. Tudtam, hogy minden más lesz, mint addig volt, de ekkora változásra nem számítottam. Kezdtem szépen hízni és hisztizni is. Én, a mindig csendes, visszahúzódó kislány hisztiztem mint egy gyerek. Utáltam magam ezért, mert nem akartam ilyen lenni. Azt, hogy mi váltotta ezt ki nálam, nem tudom. Talán a félelem az aggódás, hogy jó anya leszek e és jó feleségként is helyt akartam állni. Tökéletes akartam lenni, de egyre rosszabb lettem. A harmadik hónaptól veszélyeztetett terhes lettem, és már kezdtem gurulni, mint egy labda, mert a kilók úgy rakódtak rám, mint bútorra a por. Először, Péter nem szólt semmit, de egyik este, hosszas torokköszörülés után megkérdezte:

– Mondd, ez természetes, hogy ilyen sok kiló rakódik rád? Mit mond az orvosod?

– Nem, egyáltalán nem természetes. – fakadtam ki.

– Talán, ezért is vagy veszélyeztetett terhes, és ezért vagy eltiltva a szeretkezésektől is.

Nem szóltam semmit, mert tudtam, ha bármit is mondok az csak olaj lesz a tűzre, hisz rettenetesen szenvedtem attól, hogy nem bújhattunk úgy össze ahogyan régen tettük. Lelkem mélyén viszont örültem, mert szégyelltem testem. Kezdtem egy delfinre hasonlítani. A karcsúságom, rég odavolt már. Mikor, a tükörbe néztem elszörnyülködtem, de tudat alatt még mindig azt hittem, hogy az a karcsú nő vagyok aki voltam. Milyen őrült dolog az, hogy látod, mert a tükör nem hazudik, hogy lassan nem fogsz már az ajtón beférni, de agyad még mindig abban a kis csinos miniszoknyában lát amiben meghódítottad a szerelmedet. Egyből kiírtak táppénzre miután kiderült, hogy terhes vagyok, így rengeteg időm volt. Első időkben még be-be sétáltam a munkahelyemre, egy héten egyszer, mert hiányzott a munka, de lassan leszoktam erről is, mert csak azt hallottam ott is, hogy nagyon megváltoztatott a terhesség. Így, csak álmodoztam arról, hogy hamarosan dolgozni fogok és gyógyszerész leszek újra. Imádtam a munkámat és szerettem az embereket is nagyon. Otthon is felborult minden, mert nem csak szeretkezés nem volt, de a simogatás is elmaradt. Úgy éreztem undorodik tőlem a férjem és nem sokat tévedtem. Sehol nem volt szerencsém. Egy nap mikor vásárolni indultam, gondoltam betérek egy fehérnemű boltba és veszek valami szexi darabot, amitől talán jobb kedvre derülök. Tanácstalanul nézelődtem mert nem igazán tudtam mit is akarok és tulajdonképpen minek is, hisz semmi értelme az egésznek. Tanácstalanságomat látva egy eladó a segítségemre sietett és megkérdezte, miben segíthetne?

– Szeretnék melltartót venni.

– Tudja a méretet?

– Igen, 75-ös.

– Kell oda a 90-es is legalább.

– Mit beszél? 90-es? Soha életemben nem kellett.

– Most viszont kicsi is lesz.

Hiába az agyam becsapott. Sírva mentem haza. Kudarc és fájdalom. Ez, volt bennem. Jó lett volna valakivel beszélni, de nem volt kivel. Úgy éreztem valami boldogság faktorra szükségem van, és így mielőtt hazamentem, még betértem egy cukrászdába és addig nem álltam fel míg 5 franciakrémest meg nem ettem. Hazaérve, próbáltam erősnek tűnni, mert nem akartam, hogy Péter észrevegye rajtam, hogy sírtam. Szerencsém volt, mert ahogy beléptem a lakásba hallottam, hogy Laci telefonál. Nem is vette észre, hogy hazaértem. Megpróbáltam levenni a cipőmet, de a fűző nem engedett. Lehajolni elég nehezemre esett volna, így a konyhába mentem, mert ott le tudtam ülni és könnyebben elértem így a cipőmet. Talán jobb lett volna, ha haza sem mentem volna, mert a konyhában ülve tisztán hallottam mit mond Péter a hívónak.

– Édes kincsem, tudod, hogy Téged szeretlek, de nem hagyhatom most itt Évát, mert Te is tudod, hogy terhes. Azt, is mondtam már, hogy csak te vagy nekem. Vele, már nem bújok ágyba. Nem is tudnám megtenni, mert undorodom tőle.

Ekkor, kiesett a kezemből a pohár és apró darabokra tört., pedig a vízre nagy szükségem lett volna, hisz alig kaptam levegőt.

Péter, gyorsan kiszaladt a konyhába és meglepődve tapasztalta, hogy odahaza vagyok. Nem szólt egy szót sem és én nem kérdeztem semmit. Mit is kérdezhettem volna, hisz már mindent tudtam. Még, azon az estén kiköltöztem a hálószobából és átköltöztem a nappaliba. Keserves hónapok következtek. Egész nap egyedül voltam és este sem volt kivel beszélgetnem. Egyszerűen nem láttam semmi értelmét az életemnek. Negatív gondolataimat azzal próbáltam pozitívra változtatni, hogy minden csodás lesz ha megszületik a gyermekem, mert Ő lesz a boldogságom. Boldog voltam azon a reggelen mikor megindultak a fájásaim. Egy, szebb életben reménykedve tűrtem a néha már elviselhetetlennek tűnő fájdalmat. Harmincnyolc kilót szedtem magamra kilenc hónap alatt. Hiába intett óvatosságra az orvosom én csak ettem és ettem. Több órás vajúdás után végre magamhoz ölelhettem Lacikát. Péternek, fülig ért a szája mikor meglátta a fiát. Velem is olyan kedves volt, mint már hónapok óta nem. Megsimogatta a fejem és megpuszilta az arcom, miközben azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál egy ilyen szép fiúval.” Olyan boldog voltam, mert úgy éreztem minden rendbe jön. Tévedtem. Minden olyan volt mint szülés előtt, csak volt egy gyerekem aki gondozást és szeretetet igényelt. Szerettem is nagyon, de igazán csak az tud bárkit is szeretni akit szeretnek. Engem, viszont senki nem szeretett. Péter ugyanúgy élte a napjait mint szülés előtt. Csupán annyi változott, hogy minden este legalább egy órát játszott a fiával. Úgy kezdtem érezni magam mint dédanyáink az őskorban. Tettek, vettek a ház körül, de közel sem hasonlított az életük házasságra. Inkább hasonlított egymás mellett élésre. Lacika jó gyerek volt, és hála égnek szépen fejlődött. Egy éves születésnapja előtt néhány nappal, egyik este Péter részegen jött haza. Soha nem ívott, így nem tudtam mi miatt nyúlt a pohár után. Próbáltam lefektetni, de Ő nem akarta.

– Nem akarok aludni! Megakarlak dugni!

Te jóságos ég, sikítottam, mert én soha nem dugni hanem szeretkezni szerettem volna. A kettő pedig nem ugyanaz ugye? Nem volt kedvem ágyba bújni vele, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Rám vetette magát és öt perc alatt végzett. Még a nadrágját sem vette le csak lazán letolta. Mikor végzett, tántorogva elindult a hálószoba felé, miközben mondta „Többet nem akarlak megdugni! Szar volt veled!

Míg, élek nem fogom elfelejteni azt az estét. Nem volt elég, hogy megalázottnak éreztem magam, de akkora fájdalom hasított a szívembe amit feldolgozni soha nem tudok. Sírva készültem Lacika születésnapjára, miközben próbáltam erős maradni, hogy legalább a gyerek nyugalmát ne törjem meg. Próbáltam sokat játszani vele, két okból is. Egyik ok az volt, hogy talán a gondolataimat kicsit sikerül elterelnem. A másik ok pedig az volt, hogy imádtam mikor Lacika rakosgatta az építőkockákat és mikor sikerült neki valamit építenie akkor nagyokat nevetett és tapsolt. Próbáltam feledni a történteket de nem sikerült. Hamarosan kiderült, hogy terhes vagyok. Sírtam mert nem akartam gyereket és főleg így nem. Hogyan fogok majd a gyerekre nézni ha megszületik, gyötört a gondolat. Tudtam mikor ránézek majd, akkor mindig az-az este fog eszembe jutni amikor Apja részegen nekem esett. Hogyan teltek napjaim? Egyik gyerek a karomban a másik a pocakomban. A háztartás vezetésében sem sikerült nagy eredményeket elérnem. A takarítás olyan szinten idegesített, hogy üvölteni lett volna kedvem. Az őrületbe kergetett a porrongy. Nincs annál unalmasabb dolog, mint minden egyes apró darabot letörölgetni. Nem voltam praktikák tudója sem, mert nem tartoztam azok táborába, kik apró kis füzetecskébe írogatják a hasznosnál, hasznosabb dolgokat. Szerettem volna kicsit kimozdulni, de nem tudtam. Péter csak este volt odahaza, még hétvégéket sem töltötte odahaza. Nem volt titok, hogy hol és kivel van. Bár soha nem beszéltünk erről, de tudtam és éreztem, hogy az a kapcsolat még nem ért véget, sőt egyre mélyebb talán. Talán ezért is bukott ki Péter mikor megtudta, hogy jön a második baba.

– Nem akarom! Nem akarok több gyereket. Nem akarom egyre jobban hozzád kötni az életemet. Szeretnék inkább minél távolabb kerülni tőled, de egyszerűen nincs lelkem megtenni, hisz a gyermekeimért felelős vagyok. Te, pedig még így is képtelen vagy betölteni anyai szerepedet, hogy itt vagyok veled, hát mi lenne akkor ha nem lennék veled. Romba döntöd az életemet. Miért nem vigyáztál jobban? Nem szedsz Te fogamzásgátlót?

– Nem. Miért szednék?

– Talán azért mert az lenne a dolgod.

– Nem gondoltam, hogy valaha is együtt leszünk még, hisz már régóta megszűnt közöttünk minden testi kapcsolat.

– Szerinted, én vagyok ennek az oka? Nézz már magadra! Mi lett belőled? Ne akard, hogy megmondjam mire hasonlítasz. Utálom a kövér nőket és, ha tudni akarod elmondom, hogy szörnyű volt veled lenni.

Rohanó, tolongó emberek, néha egy-két anyázás oda-vissza, ez az ébredő város hangulata.

-Kérem kedves utasaimat, használják az összes ajtót a le, és felszálláshoz!

Nehezen, de elindulunk Buda felé a Ferenciek teréről. Van, aki olvas. Van, aki még fel sem ébredt szerintem. Oldalra tekintek és egy elegáns, gyönyörű, 30-as évei közepén járó hosszú, fekete hajú nőn akad meg a tekintetem. Szép, nagyon szép nő. Vajon tisztában van vele, milyen szép? Fut át a fejemben a gondolat. Mereven bámul maga elé. Látszik, hogy legszívesebben zokogna, de hősiesen tartja magát. Karján egy férfi télikabát. Szorosan szorítja magához. Mereven néz ki az ablakon. Ki tudja, mire gondol, hol van most. Néha erősebben, vagy gyengédebben meglökik,  de nem igazán érdekli. Nem dühös, nem szól vissza, Ő igazából nincs is itt. A következő megálló a Móricz Zsigmond körtér, mondja a vezető. Közelebb indulok az ajtóhoz, mert a leszállás nem ígérkezik egyszerűnek. Véletlenül nekiütközök a gyönyörű nőnek.

-Bocsánat! –rebegem.

Sajnálom, hogy megzavartam, de ezt már csak magamnak mondom. Ő rám néz. Arcán látom a lecsorduló könnycseppet.

-Kiadták a ruháit. –Most ránézek a kabátra és észreveszem a vérfoltokat.

-Mondtam, hogy maradjon, majd elintézi holnap, de Ő mindig mindent azonnal akart elintézni. Frontális ütközés volt.

Szemébe nézek, de válaszolni már nincs időm, mert lesodor a buszról a tömeg. Még hallom, hogy mondja:

-Nagyon szeretett engem.

Visszanézek, de válaszolni nem tudok, mert sodródok a tömeggel, uticélom felé.

Fél év kóma. Soha nem tudtam, mi az. Most volt benne részem. Egyszemélyes kórházi kórterem, fehér falak, csöpögő infúzió. Ágyamnál egyenruhás őr. Már néztem tükörbe, miután a kómából felébredtem, de idegen arc nézett rám vissza. Semmire, de semmire nem emlékszem előző életemből. Néha bevillannak foszlányok, de nem tudom, ki kicsoda. egyedül anyám arca az, ami élesen előttem van. Dühösnek, nagyon dühösnek látom tekintetét. Soha, de soha nem volt rám dühös, arra is emlékszem. Érdekes, rá élénken emlékszem, de az, hogy ki vagyok, hol éltem, nős vagyok, vagy sem, nem tudom. Van gyermeke, vagy nincs, ki tudja. Valójában hány éves is vagyok? Ezer és ezer kérdés fejemben. Ki fog ezekre vajon választ adni? Mit keres az ágyamnál ez a rendőr? Mire vigyáz? Rám, vagy arra, hogy senki ne jöjjön hozzám? Istenem! Ki vagyok és mi volt rég? Választ, választ akarok! Nővérke érkezik, tálcán gyógyszerekkel. Talán tőle választ kapok a kérdéseimre.

• Mondja, kedves nővérke, ki vagyok én és miért fekszem e kórházi ágyon?
• Kómában volt Uram, de hála az égnek, újra közöttünk van.
• Ezt már mondta, s ez minden, mit tudok, de többet akarok.
• Nem mondhatok mást!
• Ki fog valamit mondani? Kitől kaphatok választ?
• Mindennek eljön az ideje, higgyen nekem!
• Volt valaki nálam, míg kómában voltam? Kérem, csak ezt mondja meg!
• Sajnálom, nem!
• Akkor anyám már biztosan nem él, mert Ő velem lett volna. Tudja, csak őrá emlékszem előző életemből, de valószínűleg már nem fogom látni azt az arcot, mi előttem van folyton. Mert ő biztosan az égieknél van.
• Valószínű, de kérem, nyugodjon meg, hívom a doktor urat.
• Mondja Uram! Maga rám vigyáz? Ki akar bántani?
• Senki nem akarja bántani. Nekem önnel kell maradnom, mást nem mondhatok.
• Senki nem mondhat semmit. Így, ki vezet vissza az életbe újra? Nővérke, kérem! Kegyelmezzen nekem és mondja el az életemet.
• Nem tehetem!
• Kérem! Tudnom kell!
• Este visszatérek és mesélek!
• Köszönöm!

Anyám arcát látom, Vele álmodtam, vagy Vele is voltam, már nem tudom. Sötét éjszakában bolyongtam, míg egy sötét, csőszerű alagúthoz értem. Kíváncsiságból benéztem, vajon hova vezet ez az út? Gyönyörű ének érte el fülemet, és én elindultam az alagútba. Egyre beljebb vonzott az ének, mert oly csodálatos volt. Soha ilyen szépet nem hallottam még. Nyugalom vett körül, s az a vágy, hogy ott maradjak. Egyszer csak anyámat láttam, szaladni akartam hozzá, mint egy kis gyerek, de Ő nem tárta szét karját, hanem azt mondta:

Nem, fiam, neked vissza kell menned! Dolgod van ott még! A földi léttel nem végeztél! Tettedért a felelősséget vállalnod kell! A büntetésed nem úszhatod meg. Túl, egyszerű lenne a halált választanod. Légy erős, fiam! Várnak, fiam, indulj! – És óriási erő tolt ki az alagútból.

Másra nem emlékszem.

•  Visszajött, nővér? Hálás vagyok, meséljen, kérem!
• Balesete volt, Uram! Frontálisan ütközött egy kamionnal, majd az útszéli fának csapódott a kocsija.
• Egyedül voltam a kocsiban?
• Nem!
• Ki volt velem? Talán a feleségem?
• Nem, nincs felesége, egyetlen rokona van, az öccse. Ő egyszer telefonon érdeklődött.
• Kivel voltam akkor a kocsiban?
• Nem tudom!
• De tudja és kérem, őszintén mondja el, tudni akarom!
• A története az, hogy vidéki kis diszkóban töltötte a szombat estét. Ott megismerkedett egy hölggyel. A hajnali órákban elindultak, hogy hová, nem tudom. De nem jutottak messzire, mert a szórakozó helytől két kilométerre történt a baleset.
• Mi van a lánnyal?
• Sajnálom!
• Mit sajnál?
• Nem tudták megmenteni az életét.
• Akkor, már tudom, mire vár ez az egyenruhás. Arra vár, hogy egyik intézményből a másikba kísérhessen.
• Igen!
• Ittam is?
• Igen, és drogot is találtak a szervezetében, és a kocsiban is.
• Mi okozta a balesetet, tudható?
• Elvonta valami a figyelmét a vezetéstől.
• Mi?
• Ó, nehéz ezt így elmondani.
• Mi? Mondja már!
• A hölgy őnt kényeztette, ezzel figyelmét a vezetésről elterelte.
• Tud még valamit a lányról?
• Nem, sajnos semmi mást.

Megint anyám hangját hallom.  „Megmondtam, fiam, ha a farkad után mész, egyszer elveszted a fejed!” Na, én mindent elveszítettem. A múltamat, a jövőmet. Nem maradt semmi, csak a fájdalom. Mert, elvettem egy életet. Az, hogy nekem nem lesz életem, nem érdekel, de az a szegény lány, nem érdemelte meg. Ó, anyám! Soha nem hallgattam rád! Sajnálom, de már késő.

• Pihenjen kicsit, hisz meg kell gyógyulnia!
• A sebet a szívemben már nem gyógyítja meg senki, nekem ezzel kell tovább élni.

Repülnék hozzád, ha lehetne.

Nyakadba ugranék nevetve.

Addig csókolnám ajkad,

míg szemed ragyogásától,

testem izzana.

Akkor, összegabalyodnánk jó szorosan, és

vágytól ittasan, hevesen szeretkeznénk,

míg testünk azt nem mondja,

ez volt a nap legszebb pillanata.

Repülnék hozzád, de nem lehet,

ettől fájdalmas könnycsepp, gördül végig arcomon,

míg elér ajkamig,

halk suttogásra bírva azt, hogy elmondja:

Repülnék hozzád, ha lehetne, de nem lehet,

így csak halkan suttogom,

hiányzol, szeretlek nagyon.

/ Stílusosan, versbe kéne szőni ezt a mesét, úgy ahogyan a költő tette volna, de marad mesélő forma. Talán, így is lesz olyan érdekes ez az aprócska mese, mint egy vers /

Volt egyszer egy költő, szavakat versbe öltő. Sok verset írt, az már igaz. Sikere is volt sok, mert ismerősei dicsérték agyba – főbe, bármiről is szólt a verse. Fejébe is szállt a siker gyorsan. Emelt fővel járt az utcán, hisz ő egy költő, szavakat versbe öltő. A sikeren felbuzdulva, publikálni kezdett irodalmi körökben, de csalódnia kellet, mert a szakma nem dicsérte agyba –főbe, sőt arra intették, hogy gyakoroljon még. Még, egy ilyet! Nem ismernek el engem! Nem kereste a miértek okát. Inkább bevágta a durcát. Rajongó táborom van, és még, azt mondják, hogy nincs tehetségem! Gondolt hát, gyorsan egyet, és közönségtalálkozót szervezett. Na, majd, most meglátjátok, hogy ki vagyok én! Dörzsölte a tenyerét. Csalódnia kellett, mert üres volt a terem a találkozó napján. Távolmaradt, ismerős, barát. Fájdalmas könny mosta arcát, majd megírta utolsó versét. Amiben felfedte nagy felismerését, hogy sok az álbarát és kevés az igazi, mert azért dicsérték csupán, hogy ne szűnjön meg az ismeretség, mert ki tudja, egyszer még jól jöhet az ismeretsége. Hisz, ő költő, szavakat versbe öltő. Rádöbbent arra is, hogy volt, aki verseit nem is olvasta, de hozzászólásban azt írta, hogy csodálatos, igazi költő vagy. Na, még jó, hogy ragyogott a költő arca. Az utolsó verse után, csökkent az ismerősök száma a közösségi hálón, és senkit nem érdekelt, hogy mi van vele, hisz már nincs verse. Nem költő már. Így, lett vége a költészetének.

A napokban láttam az utcán. A járdát nézte, fejét mélyen lehajtva. Magában pedig azt motyogta:

Költő voltam, költő vagyok, csak régebben verseket költöttem. Mostanában, pedig a pénzem költöm szépen. Így, addig maradok költő, amíg zsebemben pénz van.

Ez a költő meséje. Talán, van, aki tanul belőle, mert nem minden az, aminek látszik, és gyakran az érdek felülírja az őszinteséget.

Kriszta, gyorsan kaptam magára a ruhákat, hogy nyitásra odaérjen az üzlethez. Még a kávét is kihagyta, mert fontos volt, hogy ma a vágyott terméket beszerezhesse. Kilépve a kapun órájára nézve megnyugodott, mert látta, hogy időben odaér. Hirtelen viszont elfogta az aggódás, mert mi lesz, ha nem kap? Az nem lehet. Gondolataiban elmerülve gyorsan szedte lábait. Alig akarta meghallani a telefon csörgését. Hosszasan csörgött már mire előhalászta a készüléket

-Hahó!

-Szia, Mikor találkozzunk?

-Jaj! El is felejtettem, hogy találkozót beszéltünk meg. Délután találkozhatunk, mert most dolgom van és ez nem halasztható.

-Valami gond van?

-Lesz, ha nem kapok!

-Mit nem kapsz?

-Nem hallottad a híreket? Hiány lehet, és ha lesz is elég akkor is elég borsos lesz az ára.

-Nem hallottam.

-Most, már akkor tudod.

-Tudom, de mi az, ami miatt ennyire aggódsz?

-Sietek megvenni az ünnepi csomagolópapírt, mert hogyan nézne az már ki, hogy csomagolás nélkül adom át az ajándékot. Az, nem történhet meg. Gyere te is gyorsan. Te nevetsz rajtam?

-Nem nevetek csak mosolygok. Tudod, ez engem nem izgat, mert én nem csomagolom az be az ajándékokat.

Még ilyet. Maradi vagy nagyon, vagy olyan rosszul álltok anyagilag hogy nem telik ajándékra?

-Az, igaz hogy kevés a pénzünk és ajándékra nem is nagyon tudunk költeni, de nem is bánom, mert végre olyan lesz, az ünnep amilyennek lennie kell.

-Kicsit bővebben. Mitől lesz ünnep, ha nem lesz ajándék?

-Attól. Sokat eszembe jut nagymamám története, mikor arról mesélt, hogy milyenek voltak az ünnepek ajándékok nélkül

-Nem is tudom elképzelni. Milyen lesz akkor nálatok az ünnep?

-Főzök valamit. Valami olyat, amit mindenki szeret, és együtt töltjük az ünnepeket.

-Ajándék?

-Az egymással töltött idő, az ölelés. Egyszóval szeretet. Tudod, lassan elfelejtünk már szeretni, pedig ez a legszebb ajándék, amit az ember adhat.

-Ennek fognak örülni?

-Bízom benne, de ha másként lenne, akkor drága ajándékoknak sem lenne értéke. Ne azért szeressünk, mert csili- vili ajándékokat remélünk érte. Most, így legalább fény derül arra, hogy kinek mit érek. Lelkem ölelésébe csomagolom a szeretetemet, és azt adom annak, aki elfogadja és örömmel fogadja.

-Nem értelek, és igazából nincs is időm erre, mert rohanok. Még, ma meg kéne vennem a csomagolópapírokat. Számomra fontos, és ezt nem hagyhatom ki. Mikor futunk össze? 

-Majd hívlak. Most, csak fuss vágyaid után. Én, úgy érzem jól döntöttem, hogy a szeretetet választottam még akkor is, ha maradinak tartasz, mert sok mindenre fény derül. Szép ünnepeket. / Katt./

Kriszti, döbbenten nézte néma telefonját, és nem is igazán értette, hogy barátnője miért tette le olyan gyorsan. Nincs is időm ezen gondolkodni, motyogta, majd gyorsan elindult a színes csomagolópapírok felé.