Sírjak, vagy nevessek? Könnyeim a fájdalom, vagy az öröm könnyei legyenek? Vegyesen keverednek bennem az érzések. Boldogtalan vagyok, de valahol a legboldogabb. Soha nem gondoltam volna, hogy ehhez hasonló érzéseket át fogok élni. Teljesült hihetetlennek tűnő álmom. De hogyan? Rejtély az élet és soha nem tudjuk, mit hoz. Én már tudom.

Katit, az egyetemen ismertem meg. Fülig szerelmes lettem belé. Mióta megláttam, csak ő létezik számomra. Minden szabad percüket együtt töltöttük. Nagyon furcsa volt, mikor végeztünk és már nem lehettünk annyit együtt. Kati egy Kft-hez került, én egy multinál kezdtem dogozni. Szerettünk volna eredményeket elérni és felmutatni, így mindketten belevetettük magunkat a munkába, de este, mikor hazaértünk és végre átöleltük egymást, miénk volt a világ. Sokakkal ellentétben minket még jobban összehozott az, hogy kevesebb időt voltunk együtt. Szép estéink voltak. Úgy is mondhatnám, megadtuk a módját.

Kati nagyon kedvelte a gyertyalángot nézni. Mindig elvarázsolta a fénye és merengve ült sokszor kezemet szorítva. Néha erősebb volt a szorítása, mi kicsit megrémített, mert nem tudtam elképzelni, hol járnak a gondolatai. Valamitől fél ilyenkor, mikor erősebb a szorítása? Merengtem én is. Nem szeretném, ha félne bármitől is, mert azt akarom, hogy boldog legyen.

Gyakran eszembe jutott az is, hogy talán arra gondol, mikor kérem meg a kezét. Éreztem, nagyon szeretné, ha a kérdést feltenném neki. Nagyon szerettem, de úgy voltam vele, minek siettetni a papírt, hiszen együtt vagyunk ugyan úgy, mintha házasok lennénk. Tudom, valami miatt a nőknek fontosabb, hogy a kapcsolatról papírjuk legyen. Talán a biztonságérzés miatt. Nem tudom. Biztonságban van mellettem, mert szeretem, és soha nem hagynám el. Azt szerettem volna, hogy gondolatait a papír hiánya ne árnyékolja be és ezért a tettek mezejére léptem.

Karácsonykor szépen ünneplőbe öltöztettük a bérelt kis lakásunkat, mert saját még nincs, de egyszer az is lesz. Óriási fenyőfát vásároltam. Azt, akartam, hogy csillogjon csodálatos barna szeme, ha meglátja. Nagyon tetszett neki. Hosszú percekig simogatta a fenyőágakat. Rengeteg apró kis díszeket készített rá, még én is leültem esténként filcet vágni, amiből készültek a harangok, fenyők. Bevallom, tetszett. Gyereknek éreztem magam, és az ünnepi készülődés izgalma csak fokozódott bennem napról-napra, egyre jobban. Közösen készítettük a vacsorát, ami maga volt a csoda. Bontottunk egy üveg vörösbort és kóstolgattuk kavargatás közben. Olyan meghitt volt minden. Mikor a bejglit betöltöttük a sütőbe, mert azt is készítettünk, és közben jókat nevettünk, mert nem nagyon akart sikerülni, de végül is összeállt, és már csak a sütés volt hátra, megkérdeztem Katát, mennyi ideig fog sülni. Kb. fél óra, mondta, és én éreztem, nem tudok már tovább várni és vágyaimnak szerettem volna utat engedni. Annál is inkább, mert a vacsora elkészítését sem akadályoztam vele.

Így, lágyan magamhoz öleltem és a hálószoba felé vezettem. Csodálatos volt. Testünk, lelkünk táncolt már akkor, mikor a bejglit kivettük a sütőből. Az asztalon égett a gyertya, halk karácsonyi dallamok szóltak és mi lelkesen fogyasztottuk első közös ünnepi menünk falatjait. Majd, felbontottam egy üveg pezsgőt és két poharat tettem egy tálcára és az egyikbe beledobtam azt a kis aranygolyót, ami az ajándékomat rejtette. A pohár szélére és a pohárba is epret raktam. A pohár szélén lévőket még csokiba is mártottam, mert tudtam, úgy szereti. A tálcával a szoba felé indultam. Óriási szemekkel nézett, hol a pohárra, hol rám, az én szerelmem, mikor beléptem. Kezembe vettem a két poharat és Kati szemébe nézve mondtam, légy a feleségem. Remegett a lábam és vártam a választ. Nem volt kétségem a választ illetően, de nagy csend telepedett ránk hirtelen. Hangja lassan ért el. Igen, mondta ki végre, de nem láttam azt a nagy boldogságot, amit vártam. Úgy gondoltam, körbe repüli a szobát, mint valami fénylő angyal, de nem, csak egyszerűen azt mondta: igen.

Csalódás volt ez nekem, de emeltem poharamat. Éreztem, valami gond van, de nem akartam kérdéseimmel elrontani az estét. Majd, megkérdezed ünnepek után, nyugtattam magam. Mikor kiemelte az aranygolyót a pohárból, könnycseppek jelentek meg szeme sarkában, majd, miután kiemelte belőle a gyűrűt, elindultak arcán a könnyek és köszönöm, súgta a fülembe, csókomat kérve.

Békés, nyugodt volt az este és fergeteges az éjszaka. Soha nem éreztem még vele olyan jól magam, mint akkor. Sokkal felszabadultabb volt és kezdeményezőbb, mint előtte. Éreztem, mélyül a kapcsolatunk. Bársonyos haja, betakarta mellkasomat, mikor fejét ráhajtva aludt el.

Reggel már, mint jegyesek, ébredtünk és gondoltam, ennél nincs szebb és örültem, hogy megkértem kezét, mert így már nem lehet boldogságának akadálya semmi sem, de az ő arcán nem láttam visszatükröződni a boldogságomat. Ült az ágy közepén, térdeit felhúzva és fejét tenyerébe temetve. Mikor bevittem a kávét, nem mosolygott vissza, mint szokott, csak unottan megkeverte, és mint aki álmodozik közben, kortyolgatta.

Megvan, villant át fejemben. Tudom, mi lehet a baj. És eszembe jutott, mikor elmeséltem neki, mitől félek. Hűvös őszi délután volt. Az egyetem parkjában sétáltunk és lábunkkal rugdostuk a sárgult faleveleket. Hosszú csókokat váltottunk és nagyon erősen szorítottam magamhoz, mert nagyon féltem, hogy, ha felfedem titkom, elveszítem őt. Próbáltam megnyugodni és gondolataimat összeszedni.

- Drága! Valamit el kell mondanom neked. Nagyon, mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Szeretlek úgy, ahogy vagy. Imádom a lelked és a tested. Veled szeretném leélni az életemet, de nem tudom, boldog lennél-e velem, hisz van, amit nem tudok neked megadni soha és ez bánt. Számomra is sok időt vett igénybe, míg próbáltam elfogadni a tényt, sőt, őszinte leszek, még ma sem békéltem meg vele. Talán ezzel nem is lehet, mert egy élet is kevés hozzá.

- Szeretlek, de mi a gond? Olyan sápadt vagy! Beteg vagy?

- Tudod, nem lehet gyerekem. - Mondtam ki gyorsan, mert féltem, ha akkor nem mondom ki, akkor soha nem leszek képes.

- Nem értem, hisz akkor eddig miért védekeztünk?

- Megértelek, hogy furcsállod, hogy ennek ellenére ragaszkodtam a védekezéshez és az sem véletlen, hogy kértelek, ne a gyógyszeres védekezést válasszuk. Nem szerettem volna, ha szervezeted hormonokkal terheled. Addig, pedig nem szerettem volna felfedni titkom, míg nem voltam tisztában érzéseimmel. Megkell értened, és bocsájts meg nekem, hogy eddig nem szóltam.

- Értem! Biztosan szörnyű lehetett, lehet azzal a tudattal élni, hogy soha nem lehet gyereked. Őszinteségre őszinteséggel szerettem volna válaszolni. Én, nem tudnám elképzelni, hogy babakocsit tologassak és éjszakánként felkeljek, mert sír a gyerek. Tudom, ezzel összetörtem benned a rólam alkotott képet. Annyira féltem a terhességtől, hogy gyógyszert is szedtem, de most már abbahagyhatom. Ismét rendszertelenné fog válni a menzeszem, de örülök, mert már nincs mitől félnem.

- Én, szeretlek! Igaz, gondolataimban az volt, hogy majd örökbe fogadunk egy gyereket, mert nagyon imádom az apróságokat, de, ha Te nem akarod, akkor elfogadom a döntésedet.

Ez jutott eszembe azon a reggelen, mikor nem értettem lehangoltságát. Biztosan meggondolta magát, véltem, és még is csak szeretne gyereket. Talán, ezért rettent meg a házasság gondolatától. Sokáig gondolkoztam még ezen, de nem kérdeztem semmit. Vártam, hogy elmúljanak az ünnepek. Kata kedve kezdett visszatérni és egyre jobban ölelt. A szilvesztert baráti körben töltöttük. Fergeteges buli volt.  Mindenki gratulált és osztozott örömünkben. Na, és mikor jön a trónörökös? Vagy már úton is van? Kérdezték. Fájdalomnyíl volt ez nekem. Erőltetett mosollyal válaszoltam, majd jön, ha jönnie kell.

Lassan visszazökkentünk a hétköznapokba. Mindketten szépen haladtunk a ranglétrán. Esténként külföldi utazásokat tervezgettünk és saját lakásról álmodoztunk. Kata már rég abbahagyta a gyógyszert és kínok kínját élte át, mikor menstruált. Emiatt örültem annak, hogy csak két-három havonta került erre sor. Többször megkérdeztem, hogy nem lehetne-e ez ellen tenni valamit, mire az volt a válasz, voltam orvosnál és minden rendben van. Olyan jól alakultak a dolgaink, hogy ez magával hozta a nyugalmat. Nem volt miért aggódnunk. Az esküvő időpontját még nem döntöttük el. Igazából nem is nagyon beszéltünk róla. Esténként csipszet ropogtattunk tévénézés közben. Olyan meghitt volt minden. A fejét ölembe hajtotta, és én szerettem az arcát simogatni.  Ennek a nyugodt életnek tudtam be, na és a sok csipsznek, hogy Katára kezdtek rakódni a kilók. Jól állt neki a plusz súly. Sokszor csaptam finoman a popsijára, és mondtam, jó áll neked ez a plusz kiló.

- Tudod, fogalmam nincs, miért rakódnak rám a kilók. Valószínű, hogy azért, mert a gyógyszert abbahagytam. Valahol örülök annak, hogy szedtem, mert a plusz kilóknak tudom be azt, hogy a havi ciklusom nem visel úgy meg. Tudod, milyen jó, hogy nincsenek görcsök és néhány csepp vér az egész? Leírhatatlanul jó érzés. Rengeteget szenvedtem már miatta.

- Tudom, kicsim! Szeretlek!

Ennek ellenére Kata fogyókúrába kezdett. De tele volt aggodalommal is, hogy mi lesz, ha visszatér a régi súlya ismét. Akkor jönnek a görcsök? Aggodalma feleslegesnek bizonyult, mert az a felszedett öt-hat kiló maradt. Annak ellenére, hogy futott minden reggel, amire engem is rá akart venni, de nem sikerült. Nem az én világom futkározni. A csipszeket visszautasította, de a súly maradt.

Egyik este későn értem haza, mert határidős munkám volt és adódtak problémák, de végül sikerült befejezni és éjfél körül értem haza. A nappaliban ült az én Katám, nagy plédbe csavarva testét és valami könyvet próbált olvasni. Abból tudom, hogy csak próbált, mert, mikor odaléptem hozzá, hogy megcsókoljam, még mindig azon az oldalon volt nyitva a könyv, ahol egy hete abbahagyta.

- Szia, drágám! Miért nem alszol? Pihenned kéne. Ne haragudj, de nem tudtam előbb jönni.

- Vártalak!

- Fázol szívem? Beteg vagy?

- Miért kérdezed ezt?

- Azért kicsim, mert szerintem egyáltalán nincs hideg itt. Gyere, bújj hozzám, megmelegítelek. Rég beszélgettünk már arról, hogy mikor legyen az esküvőnk, és hogy hova menjünk nászútra. Mit szeretnél?

- Nem tudom.

- Olyan határozott szoktál lenni és most olyan bizonytalan vagy! Mi van veled kicsim?

- Valamit el kell mondanom. Úgy érzem, tudnod kell róla, mert így fer a dolog. Megcsaltalak.

- Mikor? Kivel? És hol? - Nem akartam elhinni, amit mond. Ez nem lehet az én Katám. Nem tehetett ilyet.

- Még az előtt, mielőtt megkérted a kezem. Botlás volt részemről. Egyszer történt csak meg.

- Kivel?

- A főnökömmel.

- Miért? Nem vagyok jó neked? Mi történt veled?

- Nem tudom. Elveszítettem a fejem. Meghívott ebédelni és nem tudom, onnan magától jöttek a dolgok.

- Hol?

- Egy közeli panzióban.

- Nem féltél attól, hogy terhes leszel? Hisz, mindig ettől rettegtél és egyáltalán hogyan tudtad ezt tenni velem? Ezért voltál olyan furcsa akkor. Most már értem a viselkedésedet.

- Védekeztünk. Tudod, hogy nem szeretnék gyereket soha. Veled szeretnék élni, mert téged szeretlek és nagyon szeretném, ha megbocsájtanál.

- Nehéz.

- Miért, hisz őszinte voltam hozzád. Nem értékeled?

- Nem tudom, mit értékeljek és mit ne, ne haragudj, de időre van szükségem, hogy a dolgokat átgondoljam.

- Már nem szeretsz?

- Mindig szeretni foglak, de ez most egy váratlan helyzet számomra, és nem tudom, mit tegyek. Meg tudom-e bocsájtani, vagy nem, még nem tudom. Kérlek, adj időt!

Azt hittem, beleőrülök a fájdalomba.  Az én Katám, akit mindennél jobban szeretek, megcsalt.  Vége van egyáltalán, vagy bármikor folytatódhat? Ezért volt a jutalom, az előléptetés, vagy valóban tehetséges? Ezer, és ezer kérdés kavargott bennem. Minden nap azt gondoltam, hogy könnyebb lesz, de nem, egyszerűen nem tudtam megbocsájtani. Az elkövetkező két hónapban nem nagyon beszélgettünk, és elmaradtak az ölelések is, ami nagyon hiányzott, de egyszerűen képtelen voltam megérinteni. Még mindig haragszol, kérdezte meg reggel és este, amire csend volt a válasz. Más módon ő sem közeledett hozzám. Korán lefeküdt minden este és a hétvégeket is szinte végig aludta. Nagyon fáradt vagyok, mondta, így szinte én csináltam mindent. Mostam, főztem, bevásároltam.

- Ma, nem megyek dolgozni, mert nem érzem jól magam! - szólt azon a hétfői reggelen.

- Hívjak orvost, vagy vigyelek inkább orvoshoz?

- Nem, nincs rá szükség. Pihenek és elmúlik.

Olyan elesettnek és gyengének tűnt, így magamhoz húztam és megcsókoltam, mielőtt elindultam. Napközben többször felhívtam, hogy mi van vele, de hallottam a hangjából a választ. Kettő körül hazamentem, mert már nem bírtam tovább. Mellette akartam lenni. Mikor hazaértem, sápadt volt és a hasát fogta, miközben arca meg-megrándult a fájdalomtól.

- Megint visszatérnek a régi görcsök. – mondta, és görcsoldót kért. Hatott a gyógyszer, mert elaludt. Ott, ültem mellette és simogattam arcát, és itattam fel az izzadtság cseppeket a homlokáról. Álmában is meg-meg rándult teste. El is határoztam, hogy miután felébred, nem tűrök ellentmondást, orvoshoz viszem. Nem tudom tovább nézni szenvedését és aggódtam is, nagyon. Egyenletesen vette a levegőt, nyugodtan kezdett aludni, így gondoltam, gyorsan lezuhanyozok. Jól esett a vízsugár alatt állni. Kezdtem felfrissülni, mikor sikítás hangja törte meg a vízsugár hangját. Gyorsan ki ugrottam a zuhany alól és a szobába futottam.

Kata arca teljesen eltorzult, amin az izzadtság és a fájdalom könnyei csordultak végig. Egész teste görcsben volt. Gyorsan tárcsáztam a mentőket, közben a fájdalom csillapodott, majd újra erősödött.

- Azonnal küldök kocsit! - Hallottam még a telefonban a hangot, de én már Katámhoz siettem, hogy átölelhessem.

- Nyugi kicsim! Mindjárt jobb lesz! Hamarosan itt a mentő.

Tíz perc múlva meg is érkeztek. A mentő orvos látva kedvesemet, első kérdésként azt tette fel, hogy terhes-e. Nemet válaszoltam, nem lehet gyerekünk. A mentőorvos rám nézett, majd Katának is feltette a kérdést, aki fájdalmai közepette válaszolta : nem. Hirtelen eszembe jutott a főnöke.

- Csak nem Kata? És mikor?- kérdeztem

- Tudod, hogy védekeztünk és a teszt is negatív volt.

Megnyugodtam és rájöttem, buta kérdést tettem fel, hisz semmi jele nem volt a terhességnek. Nem nőtt a pocakja, nem voltak rosszul létek. Nem, egy terhes nő nem így néz ki. Míg én elmerültem gondolataimban, addig az orvos Katát vizsgálta. Az, zökkentett vissza a valóságba, amikor azt hallottam: nyomjon! Még! Látom a fejét! Na, még! Mindjárt kint van!

Mi van? Mit nyomjon, és mi van kint?  Csak néztem és nem értettem semmit. Mozdulni nem tudtam.

- Gratulálok! Kisfiú! – Hallottam, egyszerre az orvos hangját és a gyerek sírását.

- Ez hogy lehet? - dadogtam.

- Nem tudom! - válaszolta Kata.

Gyönyörű kisfiú. Az én fiam, vagyis nem. Boldog vagyok, mert mégis van gyerekem. Boldogtalan, mert nem az enyém. Egy félrelépés eredménye.  Aggódom, hogy Kata elfogadja-e, hogy anya, ami soha nem akart lenni. Velem marad, vagy nem? Szeretném, ha velem maradna, és igazi család lennénk, de mi van, ha a gyerek apját választja? Akkor elveszik tőlem a boldogságot.

Ezer és ezer megválaszolatlan kérdés. Akarom őket, de most egyik szeme sír, a másik nevet.