Rohanó, tolongó emberek, néha egy-két anyázás oda-vissza, ez az ébredő város hangulata.

-Kérem kedves utasaimat, használják az összes ajtót a le, és felszálláshoz!

Nehezen, de elindulunk Buda felé a Ferenciek teréről. Van, aki olvas. Van, aki még fel sem ébredt szerintem. Oldalra tekintek és egy elegáns, gyönyörű, 30-as évei közepén járó hosszú, fekete hajú nőn akad meg a tekintetem. Szép, nagyon szép nő. Vajon tisztában van vele, milyen szép? Fut át a fejemben a gondolat. Mereven bámul maga elé. Látszik, hogy legszívesebben zokogna, de hősiesen tartja magát. Karján egy férfi télikabát. Szorosan szorítja magához. Mereven néz ki az ablakon. Ki tudja, mire gondol, hol van most. Néha erősebben, vagy gyengédebben meglökik,  de nem igazán érdekli. Nem dühös, nem szól vissza, Ő igazából nincs is itt. A következő megálló a Móricz Zsigmond körtér, mondja a vezető. Közelebb indulok az ajtóhoz, mert a leszállás nem ígérkezik egyszerűnek. Véletlenül nekiütközök a gyönyörű nőnek.

-Bocsánat! –rebegem.

Sajnálom, hogy megzavartam, de ezt már csak magamnak mondom. Ő rám néz. Arcán látom a lecsorduló könnycseppet.

-Kiadták a ruháit. –Most ránézek a kabátra és észreveszem a vérfoltokat.

-Mondtam, hogy maradjon, majd elintézi holnap, de Ő mindig mindent azonnal akart elintézni. Frontális ütközés volt.

Szemébe nézek, de válaszolni már nincs időm, mert lesodor a buszról a tömeg. Még hallom, hogy mondja:

-Nagyon szeretett engem.

Visszanézek, de válaszolni nem tudok, mert sodródok a tömeggel, uticélom felé.