Fél év kóma. Soha nem tudtam, mi az. Most volt benne részem. Egyszemélyes kórházi kórterem, fehér falak, csöpögő infúzió. Ágyamnál egyenruhás őr. Már néztem tükörbe, miután a kómából felébredtem, de idegen arc nézett rám vissza. Semmire, de semmire nem emlékszem előző életemből. Néha bevillannak foszlányok, de nem tudom, ki kicsoda. egyedül anyám arca az, ami élesen előttem van. Dühösnek, nagyon dühösnek látom tekintetét. Soha, de soha nem volt rám dühös, arra is emlékszem. Érdekes, rá élénken emlékszem, de az, hogy ki vagyok, hol éltem, nős vagyok, vagy sem, nem tudom. Van gyermeke, vagy nincs, ki tudja. Valójában hány éves is vagyok? Ezer és ezer kérdés fejemben. Ki fog ezekre vajon választ adni? Mit keres az ágyamnál ez a rendőr? Mire vigyáz? Rám, vagy arra, hogy senki ne jöjjön hozzám? Istenem! Ki vagyok és mi volt rég? Választ, választ akarok! Nővérke érkezik, tálcán gyógyszerekkel. Talán tőle választ kapok a kérdéseimre.

• Mondja, kedves nővérke, ki vagyok én és miért fekszem e kórházi ágyon?
• Kómában volt Uram, de hála az égnek, újra közöttünk van.
• Ezt már mondta, s ez minden, mit tudok, de többet akarok.
• Nem mondhatok mást!
• Ki fog valamit mondani? Kitől kaphatok választ?
• Mindennek eljön az ideje, higgyen nekem!
• Volt valaki nálam, míg kómában voltam? Kérem, csak ezt mondja meg!
• Sajnálom, nem!
• Akkor anyám már biztosan nem él, mert Ő velem lett volna. Tudja, csak őrá emlékszem előző életemből, de valószínűleg már nem fogom látni azt az arcot, mi előttem van folyton. Mert ő biztosan az égieknél van.
• Valószínű, de kérem, nyugodjon meg, hívom a doktor urat.
• Mondja Uram! Maga rám vigyáz? Ki akar bántani?
• Senki nem akarja bántani. Nekem önnel kell maradnom, mást nem mondhatok.
• Senki nem mondhat semmit. Így, ki vezet vissza az életbe újra? Nővérke, kérem! Kegyelmezzen nekem és mondja el az életemet.
• Nem tehetem!
• Kérem! Tudnom kell!
• Este visszatérek és mesélek!
• Köszönöm!

Anyám arcát látom, Vele álmodtam, vagy Vele is voltam, már nem tudom. Sötét éjszakában bolyongtam, míg egy sötét, csőszerű alagúthoz értem. Kíváncsiságból benéztem, vajon hova vezet ez az út? Gyönyörű ének érte el fülemet, és én elindultam az alagútba. Egyre beljebb vonzott az ének, mert oly csodálatos volt. Soha ilyen szépet nem hallottam még. Nyugalom vett körül, s az a vágy, hogy ott maradjak. Egyszer csak anyámat láttam, szaladni akartam hozzá, mint egy kis gyerek, de Ő nem tárta szét karját, hanem azt mondta:

Nem, fiam, neked vissza kell menned! Dolgod van ott még! A földi léttel nem végeztél! Tettedért a felelősséget vállalnod kell! A büntetésed nem úszhatod meg. Túl, egyszerű lenne a halált választanod. Légy erős, fiam! Várnak, fiam, indulj! – És óriási erő tolt ki az alagútból.

Másra nem emlékszem.

•  Visszajött, nővér? Hálás vagyok, meséljen, kérem!
• Balesete volt, Uram! Frontálisan ütközött egy kamionnal, majd az útszéli fának csapódott a kocsija.
• Egyedül voltam a kocsiban?
• Nem!
• Ki volt velem? Talán a feleségem?
• Nem, nincs felesége, egyetlen rokona van, az öccse. Ő egyszer telefonon érdeklődött.
• Kivel voltam akkor a kocsiban?
• Nem tudom!
• De tudja és kérem, őszintén mondja el, tudni akarom!
• A története az, hogy vidéki kis diszkóban töltötte a szombat estét. Ott megismerkedett egy hölggyel. A hajnali órákban elindultak, hogy hová, nem tudom. De nem jutottak messzire, mert a szórakozó helytől két kilométerre történt a baleset.
• Mi van a lánnyal?
• Sajnálom!
• Mit sajnál?
• Nem tudták megmenteni az életét.
• Akkor, már tudom, mire vár ez az egyenruhás. Arra vár, hogy egyik intézményből a másikba kísérhessen.
• Igen!
• Ittam is?
• Igen, és drogot is találtak a szervezetében, és a kocsiban is.
• Mi okozta a balesetet, tudható?
• Elvonta valami a figyelmét a vezetéstől.
• Mi?
• Ó, nehéz ezt így elmondani.
• Mi? Mondja már!
• A hölgy őnt kényeztette, ezzel figyelmét a vezetésről elterelte.
• Tud még valamit a lányról?
• Nem, sajnos semmi mást.

Megint anyám hangját hallom.  „Megmondtam, fiam, ha a farkad után mész, egyszer elveszted a fejed!” Na, én mindent elveszítettem. A múltamat, a jövőmet. Nem maradt semmi, csak a fájdalom. Mert, elvettem egy életet. Az, hogy nekem nem lesz életem, nem érdekel, de az a szegény lány, nem érdemelte meg. Ó, anyám! Soha nem hallgattam rád! Sajnálom, de már késő.

• Pihenjen kicsit, hisz meg kell gyógyulnia!
• A sebet a szívemben már nem gyógyítja meg senki, nekem ezzel kell tovább élni.