/ Stílusosan, versbe kéne szőni ezt a mesét, úgy ahogyan a költő tette volna, de marad mesélő forma. Talán, így is lesz olyan érdekes ez az aprócska mese, mint egy vers /

Volt egyszer egy költő, szavakat versbe öltő. Sok verset írt, az már igaz. Sikere is volt sok, mert ismerősei dicsérték agyba – főbe, bármiről is szólt a verse. Fejébe is szállt a siker gyorsan. Emelt fővel járt az utcán, hisz ő egy költő, szavakat versbe öltő. A sikeren felbuzdulva, publikálni kezdett irodalmi körökben, de csalódnia kellet, mert a szakma nem dicsérte agyba –főbe, sőt arra intették, hogy gyakoroljon még. Még, egy ilyet! Nem ismernek el engem! Nem kereste a miértek okát. Inkább bevágta a durcát. Rajongó táborom van, és még, azt mondják, hogy nincs tehetségem! Gondolt hát, gyorsan egyet, és közönségtalálkozót szervezett. Na, majd, most meglátjátok, hogy ki vagyok én! Dörzsölte a tenyerét. Csalódnia kellett, mert üres volt a terem a találkozó napján. Távolmaradt, ismerős, barát. Fájdalmas könny mosta arcát, majd megírta utolsó versét. Amiben felfedte nagy felismerését, hogy sok az álbarát és kevés az igazi, mert azért dicsérték csupán, hogy ne szűnjön meg az ismeretség, mert ki tudja, egyszer még jól jöhet az ismeretsége. Hisz, ő költő, szavakat versbe öltő. Rádöbbent arra is, hogy volt, aki verseit nem is olvasta, de hozzászólásban azt írta, hogy csodálatos, igazi költő vagy. Na, még jó, hogy ragyogott a költő arca. Az utolsó verse után, csökkent az ismerősök száma a közösségi hálón, és senkit nem érdekelt, hogy mi van vele, hisz már nincs verse. Nem költő már. Így, lett vége a költészetének.

A napokban láttam az utcán. A járdát nézte, fejét mélyen lehajtva. Magában pedig azt motyogta:

Költő voltam, költő vagyok, csak régebben verseket költöttem. Mostanában, pedig a pénzem költöm szépen. Így, addig maradok költő, amíg zsebemben pénz van.

Ez a költő meséje. Talán, van, aki tanul belőle, mert nem minden az, aminek látszik, és gyakran az érdek felülírja az őszinteséget.