Sokszor írtam gondolatban neked és beszélgettem is veled. Gondolatban küldöm ezt a levelet is, mert nincs hova küldenem. Címedet nem ismerem. Felnőttél fiam! Nagy nap ez a mai! Gyerekből felnőtté váltál. Beléptél a nagybetűs élet kapuján. Most, már Te felelsz magadért. Te, alakítod sorsodat, úgy, ahogy akarod.  Nagy szabadság, de nagy felelősség is. 15 éve nem láttalak és nem tudok rólad semmit.  Hasonlítasz vajon rám? Már, biztosan szőke hajad is barna. Sovány vagy, mint apád? Vagy deltás óriás? Úgy átölelnélek, de hiába akarom. Kitárt karom üresen zárom. Távol vagy. Ki tudja, a föld melyik pontján? Talán, a szomszéd házban élsz, csak soha nem láttalak még. Ma, pezsgőt bontanánk, ha együtt volnánk. Érintetlen marad a palack, mert nem vagy. Egyedül meg mire igyak? Talán arra, hogy van egy fiam, akiről azt sem tudom, él-e még?  Anyád, oly gyönyörű nő volt, amikor megismertem. Szíve, értem dobogott és az enyém érte. Nagy-nagy szerelem volt a mienk. Irigykedve nézett az utca embere és barát egyaránt. Varázslatos fénnyel tündökölt a mi szerelmünk. Magot szórtam a szeretett földbe, így jöttél Te, erre a földre. Örömkönnyek fogadtak, mert érkezéseddel mindenkinek boldogságot hoztál. Oly, érdekes az élet, mert sírva jövünk a világra és sírnak körülöttünk, óriási örömkönnyekkel, de sírnak akkor is, ha elmegyünk örökre, de akkor lehajtott fejjel, fájdalomtól megszakadó szívvel. Érzelgős apád, írja ezeket a sorokat, de tudd, érzelgős csak az lehet, kinek szívében ott van a szeretet. Szeretni egy életen át, de nem tudni, hogy a másik gondol-e rád. Na, ez oly nehéz. 3 éves voltál, amikor édesanyád másban látta meg a csillogást, a szerelem szelét. Hónapokig szenvedtem és gondoltam, rendbe jön minden. Nem így történt. Egy nyári estén elém állt és azt mondta: „Már nem szeretlek, Őt szeretem.”  Megszakadt a szívem, mert én még mindig őt szerettem. Próbáltam meggyőzni, és tőlem telhető módon még jobban szeretni. De, Ő már nem akart tőlem semmit. Döntését tudomásul kellett vennem. Még mindig tisztán él bennem a kép, mikor bőröndjeim között állva búcsúztam Tőled el.

• Vigyázz magadra, fiam!
• Szeretlek, apa! Siess haza! –mondtad, és adtál egy nagy puszit.

Most is érzem arcomon. Érzem, fiam, mert elhoztam magammal és minden nap arra ébredek, hogy pici kezed ölel, és puszilja arcom, de felébredve, látom, nem vagy. Akkor, tudatosul bennem a gondolat, hogy ez már csak egy álom. Pár hónapig még hétvégenként láttalak és karomban tarthattalak. Azután, már ritkult a láthatás. Bármikor, amikor anyádat kerestem, hogy engedje meg, hogy velem legyél a hétvégén, mindig azt mondta, a gyerek sír, ha azt mondom, várja az apja. Neked –talán- azt mondta, hogy az apád már a földi világot is itt hagyta, vagy azt, hogy olyan messze vagyok, hogy látni sem nagyon tudlak. Bíróságon harcolhattam volna, de mit értem volna, ha kényszerből lett volna minden találkozási óra. Oly kevés lett volna az idő arra, hogy megértsd, mi volt válásunk mozgató rugója. Vasárnapi apuka lettem volna. Lehet, hogy, ha erősebb vagyok, és jobban harcolok, most boldogabb vagyok. Bocsájtsd meg ezt nekem, ha azt érzed, gyenge kis senki voltam. Más gyerekét felneveltem, szerettem és szeretem, de valahol benne is a véremet kerestem. MI tudásom volt, neki adtam, mert neked nem adhattam. Neked, csak az élet magját adtam, semmi mást, fiam. A magból, életre keltél és én magadra hagytalak. Gondoznom kellett volna a kis növényt, mert törvényszerű, hogy minden csak úgy nő, ha van szeretetfény körülötte. Ősz fejjel, már tudom, fiam, hogy vállalni kell tetteinkért, cselekedeteinkért, a felelősséget. Amit, pedig alkotunk, azt mindig óvni, védeni kell. Késő már, tudom, a felismerés. Nevelt fiam, már rég felnőtt. Saját útján halad. Még ma is bekopog minden héten, karján az „unokámmal”, mert nekem Ő az unokám.

• Nézze, Apuka! Itt a kis, mosolygós unoka!

Örömöm leírhatatlan, mert mosolyog rám boldog, kis arca. Az én arcom, akkor ragyogna, ha Te kopogtatnál, fiam, egy reggelen. Kopognék én is az ajtódon. Dörömbölve mondanám, hogy engedj be!  De hova? Hova menjek, mondd, fiam? Hol keresselek? Néhány év választ már csak el az élettől, vagy talán annyi sem. Temetésemet látom. A koporsót látom, amiben fekszem. Rokonok, barátok lehajtott fejjel búcsúznak el tőlem. Sokan, nagyon sokan ott vannak, csak egyvalaki nincs ott. Az, aki a szívemnek legkedvesebb. Úgy, dobják rám a földet, mely nagyot koppan, hogy soha nem láttam felnőtt arcodat. Gyermeki mosolyod és ölelésed viszem a sírba magammal. Síromon, már csak virágok nyílnak. Egyszer talán arra tévedsz, és valaki azt mondja: ez az apád sírja.  Akkor már köszönni nem tudok majd Neked, de szellőként meghajtom majd előtted a vörös rózsa szirmait. Fiam! Nem tagadom, sírok! Könnyek az arcomon. Férfi könnyek, melyek –mondják- oly ritkák, de nekem arcomat mossák. Rád gondolok, mert szeretlek, nagyon! Minden könnyemben ott a remény, hogy Te boldog leszel az élet tengerén. Ne törődj apáddal, ő már sírhat, érzelmeinek teret adhat, de Te csak mosolyogj, míg élsz! Szívből ezt kívánom én!

                                                                   FIAM! ISTEN ÉLTESSEN!