Mindketten belehalunk.

Egymás vállára, sírva borulunk.

Mélyen tudjuk, el kell engednünk egymást.

Nagyon fáj, de nincs más választás.

A mi utunk, itt véget ér.

Ebben a fájdalomban az a szép, hogy

tiszta szívvel érzünk egymás felé.

Felőrölte a kapcsolatunkat a vívódás, a

külső körülmények sora.

Próbáltunk a gondokkal szembenézni,

legyőzésében hinni.

Erős volt szerelmünk, mégis megtört, mert

másra fókuszáltunk,

 ezzel az időt egymástól véve el.

Ilyen az élet, ilyen az ember.

Tökéletes boldogságot szeretne, miközben

maga teszi tönkre, úgy, hogy nem is veszi észre.

Én erre, Te arra, de a szeretet marad, és a

szép emlékek kapaszkodót adnak.

Lesznek még könnyek bőven, és

hiányozni fog az a szerető váll, miközben

kezünk, lelkünk, kapaszkodót keresve,

csodára vár.

Halk sóhajunk, ezerszer mondja még el,

hiányzol nagyon.

A mi utunk itt véget ér.

Nem mehetünk tovább,

mert megmérgeznénk egymás életét,

és összetörnénk, ami szép.

Ami, egyszer megrepedt az tovább fog repedni.

Kár lenne az ellenkezőjében reménykedni.

Óvnunk kell, amit egymásnak adtunk.

A perceket, amit ajándékul kaptunk.

Magány, és könnyes napok jönnek.

A fájdalom árán megtanuljuk, hogy jobban kell, arra

vigyáznunk, amit megkaptunk, és a

legdrágább kincsnek tartottunk.

Vissza, már semmit nem fordíthatunk.

Utunkat, ott ahol abbahagytuk, már nem folytathatjuk.

Mindketten belehalunk

Egymás vállára sírva borulunk.

A csend mondja még el, amit szavakkal már nem tudunk.