Ráncok járnak arcomon táncot,

mikor a tükörbe nézek, mert

tudják szeretem őket.

Számomra kedves minden kis vonal, mert

emlék és múltról mesél.

Könnyek és mosolyok utójátékai ők.

Arcomra rajzolják életemet.

A mosoly újra életre kel.

Nem pörölök a múlttal, mikor a

fájdalom ráncait nézem,

mert általuk lettem erősebb.

Sok év könnyei, ott vannak arcomon.

Gyengeség jele, mondanák sokan,

könnyeim láttán, de

tanultam a sok átsírt percből, és

érzelmeimet soha nem titkoltam, mert

erő kell ahhoz is, hogy valaki sírni tudjon.

De, van itt olyan is, ami a nevetéstől lett olyan,

mint a rózsa.

Félve simogatom meg, nehogy megroppanjon a szirma.

Gondosan ápolom, mert élnie kell,

hisz általa az emlék életre kel.

Ma, már vannak csodák,

melyek eltüntetnek minden ráncot, de

én, nem adom őket, mert lelkem lenyomatai ők.

Én, így vagyok boldog, mert elég a tükörbe néznem,hogy

tudjam, van miről mesélnem.