Didergős őszi reggel nehéz az ébredés, visszahúz az ágy. A vén, öreg belvárosi ház is csendes. Nem kopognak cipősarkok a folyosókon, nem sírnak gyerekek. Öregek a lakók, úgy, mint maga a ház is. A harmadikon lassan nyílik az ablak, ahol ősz hajú férfi tekint ki. Körülnéz, majd tekintetét az ég felé fordítja. Halkan mond valamit, majd behúzza a függönyt és a fürdőszobába siet. Nyitva hagyja az ablakot, amíg borotválkozik. Minden reggel, ugyanezekkel a mozdulatokkal kezdi a napot, lehet bármilyen forró nyár, és bármilyen didergető hideg.

Két éve már, hogy szokásává vált, hogy borotválkozás előtt átszellőzteti a lakást, majd, mikor végzett a reggeli készülődéssel, minden nap a nagy bőrfotelba telepedett. Becsukta a szemét és utazott a múltba. Újra élt minden csodát, mert csoda volt, az már biztos. Minden percet, minden érzést egy napló rejtett, mibe mindent leírt. Két évvel ezelőtt bőrbe köttette a lapokat és két egymásba kulcsolt kezet vésetett a bőr borítóba. Nem kell elővenni a vaskos kötetet, hisz minden sorát oly sokszor elolvasta már. A szél azon az őszi reggelen erősen rázta a függönyt, majd egy gyors mozdulattal sárguló őszi falevelet repített a szobába és, mielőtt letette volna, lapozott néhányat a nyitott bőrkönyvben és az első lapra tette az őszi falevelet. Az első pillanat. Ezzel kezdődött a napló.

Forró nyári délután volt, nem vágytam másra, csak egy kis szellőre, amire talán volt remény a Duna parton. A forró aszfalt égette a talpam és lelkem a víz zenéjére vágyott. Szerettem nézni a Duna hullámait, mert olyan nyugalmat árasztó tudott lenni. Alig vártam, hogy oda érjek. Közeledtem a Jégbüféhez, és azon tétováztam, hogy megajándékozzam magam egy tölcsér fagylalttal, vagy ne, mikor hirtelen el is felejtettem a hűsítő csodát, mert szemem, oly szépséget látott, hogy talpam szinte beleolvadt a betonba, mert mozdulni sem tudtam. Oly, gyönyörű nőt láttam, mint még soha. Kis banánszoknya libbent rajta, derekát körbefonva. Varázslat, véltem, mert, hogy szellő mozgatta ruhadarabját, az nem lehet más, hisz a fülledt melegben semmi nem mozdult. Alá-alákapott a szél a piciny szoknya alá és mozgatta a zöld anyagdarabot. Fehér blúza is meg-megmozdult néha, de az le, és felmozgott rajta. Erotikusan, lassan csúszkált a karcsú testen. Piros volt az arca, mert a napsugár simogatta úgy, ahogyan én szerettem volna abban a pillanatban.

Arcán apró szeplők sora, mi ámulatba ejtett, mert ily szép szeplőket nem láttam, mióta élek. Óriási, világra csodálkozó szeme volt, oly gyönyörű kék, mint a tenger. Kezében fagylalt tölcsér, miben sok színes fagyi golyó. Talán málna, eper és erdei gyümölcs, már, amennyire én meg tudom ítélni, mert annyit értek a fagylalthoz, mint cukrász a csillagászathoz. A melegtől gyöngyözött a homloka, amit kézfejével törölt le. Akkor, vettem észre hosszú ujjait, biztosan zenész, volt a gondolat. Sötét, hosszú barna haja, mi a vállát már jó húsz centivel elhagyta, szépen terült vállán el. A szellő mozgatott egy-két hajszálat, ami a fagyin próbált megpihenni kicsit. Megkönnyebbült, mikor homlokáról eltűntek a cseppek. Ez, nem csak látható volt, hanem hallható is, mert hangosan felsóhajtott. Mély a hangja és ezt úgy szeretem. A gondolatból egyből vágyat szőttem. Azt a vágyat, hogy ott ül mellettem, fejét vállamra hajtva, szerelmet akarva. Vágytam, hogy átöleljem azt a karcsú derekat, mi meghatározta a női vonalat. Fejemet a mellei között szerettem volna tudni, és szívdobogását hallgatni. Egy pillanat alatt szerelmes lettem, mert éreztem, nem csak az alakja tökéletes, de a lelke is. Megérzi az ember az ilyesmit. Már vele akartam a Duna parton sétálni, tudtam, de ehhez az kell, hogy megszólítsam, és kérésemre ne mondjon nemet és tartson velem. Elnehezedett lábaimat emelni kezdtem, hogy lépteim által közelébe érjek. Nem vettem le szemem róla, míg tartottam felé és reménykedtem, hogy nem küld el, hanem velem tart. Megköszörültem torkom, mielőtt megszólítottam, mert nem találtam a szavakat, amivel felkelthetném érdeklődését irányomban. Bejött az a furcsa hang, mert ő rám nézett, és egy óriási mosollyal köszöntött, miközben végighaladt nyelve az édes fagylalton. Ó, én elvesztem, éreztem, mert minden sejtem őt kívánta és még szívem is kalimpált hangosan. Nem is tudtam, hogy hangja van, mert eddig csendesen élt velem. Össze-vissza fecsegtem, tudom, de, hogy mi volt mondatom, már felidézni nem tudom. Szavaim végén, karomat nyújtottam, és ő elfogadta, így már ketten sétáltunk a Duna part felé.

Már, a meleg sem zavart, mert boldog voltam. Ő, a fagylalttal bíbelődött közben, mi megadta magát és a tölcsér oldalán kezdett folyni. Megálltunk. Zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje kezét, ami már csupa fagyi volt, de, mielőtt az illatos zsebkendőbe beletörölte kezét, megnyalta szája szélét. Szépen, lassan, ami által a színes fagylaltcsík elhagyta arcát, de ez a mozdulata hevesen hatott rám, mert oly érzéki volt és kedves. Álltam a téren, büszkén és boldogan, mert nem volt üres a jobb oldalam. Mikor megtörölte kicsiny kezét, belém karolt a drága, a világ legszebb lánya. Érintése, édes volt. De jó, hogy itt vagy velem, mondtam szüntelen és boldog voltam, hogy megtaláltam őt.

Így kezdődött minden azon a fülledt nyári délutánon. Boldog, szerelmes évek következtek, ami a külső szemlélő számára kicsit furcsa volt, mert idősödő férfi, fiatal nővel az oldalán, egyet jelentett csak a külső szemlélőnek, érdek kapcsolatot. Nem tudják sokan, hogy a szerelem nem korhoz kötött és működhet egy kapcsolat akkor is, ha két ember születési dátuma között van pár év. Nem sokat tévedtem, mikor ujjait nézve zenei érdeklődést véltem felfedezni. A hangját hallva sem sokat hibáztam, mert oly szépen énekelt ő, mint egy ünnepelt énekesnő, csak őt nem ünnepelte senki, mert tehetségét nem fedezték még fel. Álmokat szőtt ő csupán, hogy majd nagy színpadon játszik egy zongorán és lelkéből tör fel a dal. Bíztattam, ne adja fel álmait és vágyait, de ő csak legyintett és azt mondta, nekem elég, ha neked játszhatok és dalomat hallgatott. Nem kell rivalda fény, hisz a legjobb közönség Te vagy. Neked akarok énekelni, míg élek, mert szeretlek. És valóban szeretett, úgy, hogy elmondani nem lehet. Verset is írt nekem, rózsaszín papírlapra, mert tiszta volt a lelke és a fiatalság lángja lobogott benne. Egy-két betű alig olvasható már e papíron, hisz oly sokszor érintettem és könnyeimmel mostam, hogy itt-ott, megkopott a betű.

Álmodtam egy szép világot.

Neked és nekem kedvesem.

Színesre álmodtam benne mindent,

hogy boldogan élhessünk benne ketten.

Boldogságot és gyönyört álmodtam.

Imádatot, szeretetet, sokmilliónyi boldog pillanatot.

Szeretném megfesteni a világot, de

az kevés, ha csak én álmodok.

Kezedbe adom az ecsetet, hogy fesd színesre

 az álmodott világunkat, nekem.

Szeretlek, kedvesem.

Kérlek, fess ragyogó, ölelő, fénnyel teli boldog életet.

Köszönöm, hogy vagy nekem.

Több ezerszer elolvastam már e sorokat, de mindig végigmossák könnyeim az arcomat és gombóc nő torkomban. Magam előtt látom őt, mikor először felolvasta Hűvös téli este volt. Mintás kis pokrócba csavart teste, ült a mély fotelban. Láttam, szorongat a kezében valamit és gondolkodik nagyon.

- Mi van édesem? Bánt valami? – kérdeztem, arcát megsimogatva.

- Tudod, írtam egy verset neked.

- Ó édes szívem! Te, írtál nekem egy verset? Nem is tudod, milyen boldogság ez nekem!

Majd bátortalanul, szemét lesütve kezdte olvasni. Én, térdre ereszkedve hallgattam és arcomon végigcsorduló örömkönnyel köszöntem meg. miután felolvasta, megcsókoltam kezét és elvettem a papírt, majd halkan mondtam, életemben még ilyen szép ajándékot nem kaptam. Nyakam köré fonta karját, és köszönöm szerelmedet, súgta a fülembe, majd óvatosan leemelte válláról a takarót és a zongorához lépett. Szemével megkereste szemem és kölcsönös szerelmet sugároztunk egymás felé. Kezei, közelítettek már a fekete, fehér billentyűkhöz, arca ragyogott és felcsendült a dallam, mi átjárta egész lényem, mely érzés csak fokozódott, mikor édes hangja elért fülemhez. Szebb volt ez mindennél. Befejezte a dalt és hozzám lépett. Megsimogatta arcomat, lágyan megcsókolta homlokomat. Egész testem minden sejtjével éreztem a gyönyört, mit érintése adott. Táncra perdültek bennem a hormonok és szerelemről dúdolt szívem. Mint, egy kisgyerek, úgy kértem, énekelj, még kérlek. Ő, hozzám simult lágyan. Ez volt az, amire vágytam. Szíve, szívemmel együtt dobogott. Nem kellett szó, mert beszélt a csend. Csókot kértem tőle és ő nem mondott nemet. Ajkamat lágyan érintettem ajkához, és testem remegett. Égtem a vágytól, hogy érezzem testét. Ő halkan dúdolni kezdett és én dúdoltam vele, mint egy boldog kisgyerek. Énekelj nekem újra, kértem. Ő rám nézett édes melegséggel. Olyan volt a szeme, mint a szivárvány. Ahogyan mosolygott, szeme kékről zöldre váltott. Soha nem láttam még ilyen varázslatot. Hangja Mozartot játszott és én hallgattam a kis éji zenét, mit szerelmem adott. Olyan jó ezeket a pillanatokat felidézni, de vannak fájó emlékek is, amire nem vágytam soha, de az élet néha mostoha, mert, ami szép, azt egy perc alatt tudja cafatokra tépni.

Borús téli reggel volt. Kinyitottam az ablakot, hogy hűs levegővel teljen meg a szoba, de a szél kergette a hópelyheket, dühösen. Szürke volt minden és rám is átragadt a szomorúság. Olyan nyugtalanság lett úrrá rajtam. Akkor, még nem tudta, hogy tartóssá válik ez az érzés. Becsuktam az ablakot, és siettem csókot adni az én drágám arcára. Még aludt. Csókomra kinyitotta a szemét, de fájdalom ült ki arcára.

- Jó reggelt édes! Nem érzem valami jól magam.

- Mi a gond, kincsem?

- Forog velem a szoba. - mondta, miközben próbált felülni, de fájdalmasan jajgatni kezdett.

- Kincsem! Mi történt?

- Fáj a fejem és rosszul látok.

- Pihenj vissza, hozok egy gyógyszert.

Óvatosan visszafeküdt, de fájdalmai nem enyhültek, sőt, erősödtek. Kétségbe estem. Enyhíteni szerettem volna a fájdalmát, de láttam, komoly a baj. Nem mertem gyógyszert adni, mert féltem, csak ártok vele.

- Gyere szívem, elviszlek orvoshoz.

- Nem bírok felkelni.

Kihívtam a háziorvost, aki azonnal kórházba utalta és nekem is adott nyugtatót, mert látta, nagyon nyugtalan vagyok. Kivizsgálások és könnyes arcok jellemezték az elkövetkező napokat. Imádkoztam, pedig azt sem tudom, hogy kell. Soha életemben nem kulcsoltam imára a kezem, mert nem olyan családban nőttem fel. Összekulcsoltam kezem és kértem a számomra ismeretlen jó Istent, hogy segítsen. Nem voltak jók az eredmények. A vizsgálati leleteket tartotta kezében a főorvos, mikor azon a reggelen bementem. Pont a drágám szobájába készült bemenni.

- Jaj, de jó, hogy látom! Szeretném, ha néhány percre bejönne az irodámba.

Éreztem, nem fogok jó híreket hallani és nem is tévedtem. Miután beléptünk hellyel kínált, majd szemöldökét összehúzva nézte a papírokat. Én, már erősen markoltam a kopott fotel karfáját, miközben megállapítottam, itt nincs flanc, ha a főorvos szobájában ilyen fotel van. Majd, felemelte fejé,t és nagy sóhajtás után így szólt.

- Nagyon sajnálom, de nincsenek jó híreim. – Erre, körmöm már a szövetbe mélyült. - Tudja, nem tudunk segíteni rajta.

- Mi a diagnózis?

- Agydaganat.

- Gyógyítsák meg! - Ugrottam fel, és akkorát csaptam az asztalra, hogy az ott pihenő pohár ugrásra kényszerült és a benne lévő víz felfrissítette a doktort. Ő, nyugodtan felállt. Kicsit megrázta magát, gondolván, megszabadul a víztől, de nem, majd közelebb lépett.

- Nyugodjon meg, kérem, sajnos, van, mikor a mi tudásunk már kevés.

- Mennyi ideje van hátra?

- Kevés, nagyon kevés.

- Ebben az átkozott világban minden kevés. Az, is kevés volt, amit adhattam neki. Mindig, attól féltem, hogy neki kell majd törődnie velem, és tessék. Doktor úr! Olyan fiatal még!

- Tudom, és megértem magát. Szeresse őt, amíg még itt van. Mást nem tehetünk.

Nem tudtam már mit válaszolni, szótlanul hagytam el az irodát. Futni szerettem volna a kedvesemhez, de nem akartam, hogy lássa a fájdalmamat. Így, kiléptem a kórházból és az első trafikba rohantam.  Vettem egy doboz cigit és addig sétáltam, míg az utolsó szálig el nem szívtam.  Ez meg is tette a hatását, mert valamikor ifjú koromban cigarettáztam utoljára. Olyan rosszul lettem, hogy azt hittem, előbb halok meg, mint az egyetlen szerelmem. Elvonszoltam magam a mosdóig és vízzel mostam arcom, míg kicsit jobban nem éreztem magam. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra és beléptem a nyomasztó kórházi szobába.

- Nagyon vártalak már! Úgy aggódtam, féltem, hogy valami bajod történt. Szeretlek!

- Édesem, itt vagyok. Siettem, ne haragudj.

- Meghalok, ugye?

- Hogyan mondhatsz ilyen butaságot? Neked énekelned kell nekem, míg élek!

- Légy őszinte, kérlek! Érzem. Tudod, nagyon furcsa álmom volt. Angyalok táncoltak egy gyönyörű, zöld réten. Én, álltam és néztem őket. Olyan, békés volt ott minden. Jól éreztem magam. Be akartam állni közéjük, de nem engedték. Tudod, mit mondtak? Azt, hogy vissza kell még mennem, mert valaki várja, hogy elbúcsúzzak tőle. Itt hagylak édes, pedig nagyon szeretnék veled maradni. Nagyon boldog voltam veled. Szeretlek! Kérlek, énekelj nekem! - Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

- Én énekeljek? Nem tudok. Édes! Énekelni csak Te tudsz.

Két kezem közé fogtam kezét, és néztem gyönyörű szemét, miközben a fájdalomba majd bele haltam. Majd mellkasára hajtottam fejem és hallgattam kis szíve dobogását, miközben könnyeimet nem tudtam megállítani. Nem tudom, mennyi idő telt el így, de arra riadtam fel, hogy nem hallom szíve dobogását. Gyorsan felemeltem fejem és láttam, elment. Fogtam tovább kezét és sírtam. Egyszer csak kék fényt láttam teste körül, ami megmozdul, odalép hozzám, letörli, arcom s azt mondja, ne sírj kedvesem. Nem tudom, hogyan lehet ébren álmodni, de velem ez történt. Kis kápolna őrzi testét és angyalok vigyáznak rá ott fent, ahol, mint mondta, olyan szép minden. Én, is vele haltam, mert hiánya nagyon fáj. Nagy bőrkötetbe írtam le a szerelmem történetét, amin az egymásba kulcsolt kéz jelzi, együtt vagyunk most is.

Esténként becsukom szemem és látom őt, ahogyan kezében tölcsér van, sok színes fagylaltgolyóval, s látom őt, ahogyan játszik a zongorán, és szeme színe varázslatosan megváltozik. Hallom hangját ilyenkor, mikor azt mondja, ne sírj kedves, mert a mi szerelmünk örök, hisz él a síron túl is.