Ülsz a sötét szobában, csillagokat nézve.

Elvarázsol fénye.

Szemednek szépség, lelkednek boldogság, de

nem tudod befogadni a csodát, mert

megállíthatatlanul hull a könnyed.

Le kéne tenni a terhet, de nem megy.

Egyetlen vigaszod, hogy szabadon sírhatsz,

mert nem látja, hallja senki.

Talán a szomszéd, mert vékonyak a falak.

De, ő úgy tesz, mintha nem is hallaná, és

nem fog soha rákérdezni,

hogy miért sírtál órákon át?

Te, is gyakran hallod az átszűrődő hangokat,

a nevetéseket, a sóhajokat.

Tudod, mikor törte el a tányért, de

ez mind, csak egy történés.

Amit, úgy kezelsz, mint egy titkot, és

soha, senkinek, el nem mondod.

Egyre távolabbinak tűnnek a csillagok.

Lassan elapad könnyed, de legalább

nem rúgott beléd senki, gyengeséged láttán.

Egy idő után, már csak erőt kérsz a holnaphoz,

mert tudod, a jelent megváltoztatni nem tudod.

A múlt eseményeit átírni nem lehet.

Ezért, csak azt kéred, erőt adjon az Isten.

Hullámzik lelkedben a fájdalom,

mint a tenger hullámai.

Néha elcsendesedik, és akkor azt hiszed,

most már könnyebb lesz minden, de

aztán hirtelen vad vihar keletkezik és

zokogsz újra, és újra.

Törölnéd a múltat, úgy ahogyan van,

még a szépet is elengednéd,

csak engedjen már a szorítás,

mert érzed, nem bírod tovább.

Eltűnnek a csillagok lassan.

Arra eszmélsz, hogy reggel van.

Fáradtan, megtörten, magadra veszed ruhádat, és

minden erődet összeszedve, kezdődik egy új nap,

ahol, óráról, órára, csak azt kéred,

hogy jöjjön már az este, és

sírhass a csillagokat nézve, erőt kérve.