Fekete volt, és csacska macskának nevezte őt Mariska, a macska gazda. Nem nevezte fekete hercegnek pedig megérdemelte volna, mert olyan volt a tartása a járás, mint egy hercegnek. Fejét mindig magasra emelte, ha a folyosón sétált. Ő, olyan volt, mint egy király. Na, ez a király vagy herceg Marikának nem jelentett mást, mint terhet, mert minden reggel morgott magában mikor tejet töltött a macska tálba. Mondta is a Pista neki, ki a Marika szomszédja, hogy - Szép asszony, ne morogjon már minden reggel, mert szépsége halványul minden morgós perccel. Ne haragudjon arra az állatra hisz maga hozta a házba. - na, erre olyan dühös lett az asszony, hogy lángolt az arca, de egyből készen volt a válasza.

- Ó, a fene azt a tudományos fejét Pista! A macska, az macska, nincs mit ragozni rajta. Lehet akármilyen fajta.

- Ó, jó asszony! Olvasson már utána, hogy a macska egy magányos embernek hű társa lehet, és még az egészségének is jót tesz.

- Nehogy már azt mondja, hogy jobb egy macska, mint a gyógyszer? Balgaság, amit mond szomszéd, mert gondoljon, csak bele mi lenne, ha ez a macska a lakásban élne és nem itt a gangon. Tiszta macskaszőr lenne minden, és összepisilne mindent.

- Okos az, higgye el. Almot kell neki venni és akkor nem fog semmit összepisilni.

- Almot meg tejet? Na, még mit nem! Egeret ne fogjak neki?

- Nem hallgat, rám csak morog. Higgyen nekem, nem lenne olyan magányos és morgós kedve is alább hagyna, ha a macska a lakásban helyet kapna.

. Azt már nem! Marad, ahogyan van és talán az unokám is meggondolja magát és elviszi ezt a macskát. Én, nem is tudom, miért hozta ide.

Napok teltek szépen sorban, de nem változott semmi. Marika minden reggel tejet öntött a macska tálba. Pista pedig próbálta a szomszédasszonyát győzködni, hogy bizony a macskát be kéne vinni.

Egy szerdai napon, viszont üres maradt a macska tál, mert Marika az ajtón nem lépett ki. Pista sem időzött a gangon, mert nem hallotta az asszony lépteit és hangját sem hallotta, miközben a macskát dorgálja. Lehetett már úgy tíz óra mikor Pista arra lett figyelmes, hogy nagyon nyávog a macska és az ajtót kaparja. Felemelkedett a foteljából, ahol elbóbiskolt éppen, és lassan az ajtó felé baktatott. Kicsit morgós volt, hogy pihenését megzavarta a zaj. Kilépve a folyosóra látta, hogy szaladgál szegény macska ide-oda, mint egy mérgezett egér és karmával minden ajtónál kopogtat. Itt valami gond lehet, vélte, mert tejet sem talált a macska tálban, és ilyen tébolyultnak még a macskát sem látta. Becsengetett Marikához, de nem jött válasz. Ez, már gyanús hisz mindig ajtót nyit az asszony és elmenni sem nagyon szokott, de ha mégis akkor mindig becsönget és megkérdezi, Pista kér valamit? Ezért, nem is gondolkodott sokat. Az ajtót berúgta és Marikát szólítgatta, de az nem válaszolt, mert a konyha kövön feküdt eszméletlenül. A mentők gyorsan kiértek, hála az égnek, mert így még kapott egy esélyt. Három hétig volt távol. Ez idő alatt, Pista öntött minden reggel tejet a fekete hercegnek.  Miután, Marikát kiengedték a kórházból, és hazatérhetett végre, a macskát bevitte a lakásba és egy ideig nem is engedte ki.  Egyik reggelen, Pista arra lett figyelmes, hogy a szomszédasszonya ölében tartja a macskát és simogatja szép fekete bundáját. Bizony összecsapta a tenyerét a látványtól és szó nélkül nem is hagyta.

- Mit látnak szemeim! Lássanak csodát! Olyan lett, mint egy igazi macska gazda.

- Az is vagyok, ha ő, nincs akkor már nem is élek. Megérdemel minden szeretetet. Magának sem ártana egy ilyen kedves kis társ, mert akkor maga is boldogabb lehetne és legalább egy macska által szeretve lenne. Tudta Pista, hogy nagyon okosak ám a macskák, és igazi társa lehet az embernek?

Hüvös a reggel, mikor csörög a vekker. Álmosan csendre intem, és szememmel, lelkemmel  a napsugarakat keresem de nem süt a nap. Esik az eső és nem keres a kedves. Ma reggel nem vagyok fontos neki. Hideg a kávé és keserű. Az élet nem egyszerű. Gyors készülődés és futás mert késve érkezni a munkahelyre nem igazán nyerő. Táska, telefon és a szemetes! Megvan minden. A szomszéd úgy halad el mellettem a folyosón mintha nem is ismerne. Ennek meg vajon mi baja? Gondolkodni nem igazán van időm a dolgon mert gyorsasági versenybe kezdett a mutató az órámon. Ó ilyenkor hogy tud az idő rohanni! A trolivezető sem kedves. Sőt, inkább morcos mikor mondja, menjenek már beljebb. Ennek meg is lett az eredménye mert cipőm idegen lábnyomokkal tele. Egy öregúr elég dühösen rám szól, hogy vigye már a zsákját arrébb. Milyen zsákot nézek rá bambán de Ő folytatja: - Nem tudom miért kell korán reggel ilyen nagy zsákkal utaznia? Mondanám, hogy mi köze hozzá de akkor ér a felismerés, hogy nem dobtam a kukába a szemetet a házból kijövet. A hajam kócos, pedig mennyit vacakoltam vele de mi volt az értelme? Apró kis csigák kibomlottak sorban és hol van már a forma. A pulóverem is furcsa mert elszaladt rajta a minta. Egyetlen szem akart csak útra kelni de szép lassan követte a többi. A telefon csörög. Talán a kedves? Beleszólok de néma, mert nem szól bele senki. A hívó nem kívánta felfedni magát mert azt olvasom a készüléken, hogy a hívó ismeretlen. Tiszta cirkusz, mondom és úgy is érzem magam mint aki ott van a porondon és engem figyel mindenki. Annál is inkább mert ezen gondolatok közben rám szól a főnök üvöltve csak nem álmodozik kedves munka közben? Ó, hogy vinné el a csóka, mondanám de inkább befogom a szám. Előnyös dolog nyelni a mérget,érzem, mert fáj is a gyomrom tőle egyből. Jöhet a gyógyszer ami természetesen nem hat. Levegő, levegő! Üvölt érte a testem. Kinyitom az ablakot de levegő helyett körbe ölel a szmog. Megfulladok! Döntök! Teszek egy kört az épület körül mielőtt magamba öntöm az ötödik kávémat. Kilépve az utcára, na ki jár pont arra? Egy fekete macska. Mi az, hogy jár! Fut előttem át. Most már kétség sem férhet hozzá, hogy ez a nap számomra már semmi jót nem kínál. Hideg a kávé, kihűlt a leves is. A kedvesem sem keresett még eddig. A munkának vége. Haza indulok végre. Talán a nap hátralévő része még szép lehet, reménykedek. Nem kellett volna mert a troli nem jár órák óta. A pótló busz késik és a végállomás előtt jó nagy kerülőt tesz, mielőtt beáll a megállóba. Na végre hazaértem. Kulcs a zárban nem mozdul de nem adom fel. Tekerek még rajta hisz  én vagyok az erősebb. Siker! A kulcs fele a kezemben a másik fele a zárban. Telefon! Jön a szerelő. Az ajtó kitárul végre. A lakatos velem ellentétben vidám mert szép kerek a számla. Sok a végén a nulla. Pénztárcám üres és valami miatt elzárták a vizet. Kezemben egy papírlap mit akkor vettem fel mikor a mester kinyitotta az ajtót. Rajta egy szívecske! A kedvesem járt erre. Izgatottan kezdem olvasni a sorokat, mert remélem, hogy olyat ír ami kicsit feldob, de nem.

Kedves! Ma nem jövök, ne várj! Vidékre kellett utaznom. Hívni akartalak de lemerült a telefonom. Holnap pótolunk mindent mikor hazaértem. Legyen szép estéd és szeretlek! Bocsi, hogy így alakult ez a nap de nem egyszerű az élet. Néha közbe jönnek váratlan események.

Az estém szép, a napok remek a hűtőm üres! Ez a nap eszméletlen, már csak nevetek. Éhesen bekapcsolom a gépet, gondolván megnézem a közösségi oldalon, hogy mit ettek ma az ismerősök és néhány üzenetre is válaszolok de ami nem fontos az várhat. Lassan tölt be a gép. Na végre! Katt! A kért oldal nem érhető el. Mi történt, kérdezem magamtól de már látható a válsz. A hálózat nem érhető el. Nincs jel, nincs wiffi! Ideje ágyba bújni, mert ma füstbe ment minden terv de ez már csak így van ha rosszul indul egy nap. Álmomban viszont szép lesz minden. Remélem! Holnap pedig egy boldog napra ébredek mert az élet örök körforgás ahol a jó és a rossz váltja egymást.

Városi forgalomban sodródva a tömeggel mindig történik valami. Kora őszi délután volt mikor a nap csak úgy néha-néha mutatta meg arcát. A forgalmas főutcán nem éppen vidám arcokkal találkozott az ember. Talán az idő volt az oka. A széles járdát padok és fák tették hangulatosabbá és furcsa formájú oszlopok, melyekről nem igazán lehetett megmondani, hogy mi célt szolgálnak. Olyan villanyoszlophoz hasonló valami volt, de töprengeni azon, hogy miért is voltak ott, felesleges, mert a történet nem ezekről az oszlopokról szól. Jelentősége csupán az, hogy azon a délutánon egy jól öltözött nő térdelt az egyik oszlop előtt és két kezével átölelte, majd ujjait összekulcsolta. Néha-néha megbillent teste. Kicsit előre és hátra. Ajka is mondott valamit, alig hallhatóan. Sokan felfigyeltek erre a különös jelenetre. Mosolyokkal és kacagásokkal nyugtázta a többség, hogy na jól berúgott a csaj, mert szinte mindenki az alkohol hatásának tulajdonította a jelenetet. Legyintések, mosolyok és gúnyos megjegyzések, majd mindenki haladt tovább. Jó tíz perc telt el így, miután a nő elég nehézkesen de felállt. Ekkor még egy-két mondat szállt felé: na, mi van kis anyám, már fel sem tudsz állni? Kevesebbet kellett volna inni - és hasonló. Miután felállt, végig simította az oszlopot és megcsókolta a vasdarabot. Minden olyan volt mintha egy temetőben lenne az ember mert ott sok hasonlót láthatunk és nem lepődünk meg rajta. De egy forgalmas főúton? Eltávolodott a nő néhány lépéssel az oszloptól, majd megállt és nagyokat nyelt, mint aki könnyeit nyeli, de ez nem igazán sikerült, mert néhány perc után zokogásban tört ki, majd zsebkendőjét zsebéből elővéve, arcát megtörölte és futni kezdett és zokogott hangosan. Futott, mint aki nem akar szembesülni a valósággal a fájdalommal. Biztos, hogy lejátszódott előtte az a szörnyűség, ami ott annál az oszlopnál történt. Az az esemény ami elvitte Tőle azt akit nagyon szeretett, mert, hogy szeretet volt benne és nagy fájdalom az látható volt arcán mikor elhaladt mellettem és alkohol szagát érezni sem lehetett. Nem tudtam elindulni. Az aszfaltba gyökerezet a lábam mert fájdalmát átéreztem és azt is, mit érezhetett mikor kíméletlen mondatokat küldtek felé. Átéreztem, mennyire tudott volna örülni egy mosolynak, amit kapott is, de nem olyat amilyet érdemelt volna. Fele annyi szeretet lenne sok emberben, mint abban a picike nőben volt akkor más lenne a világ az biztos. Tétován álltam, mert szerettem volna megszólítani de Ő oly gyorsan futott a saját világában, hogy képtelenség lett volna utolérni és nem lehetett  megzavarni. Tudom, hogy látni fogom még Őt és akkor fény derülhet arra is, hogy mi történt ott egy szép napon. Bár azt már megváltoztatni nem lehet de egy aprócska, szívből jövő mosoly talán segíthet. Gondolataimban elmerülve álltam és az oszlopot figyeltem. Szerettem volna felgyorsítani az időt, hogy újra láthassam Őt és egy jó szóval és mosollyal ajándékozhassam meg. Kíváncsi voltam fájdalmának okára is. Gondolataim oly mélyre vittek, hogy megszűnt körülöttem a világ. Nem hallottam a csilingelő villamosokat a fékező buszokat. Egy mély szomorú hang hozott vissza a valóságba.

- Tudna segíteni néhány forinttal? Nagyon éhes vagyok.

Megszokott kérés volt ez mert naponta többször hallja az ember és segíteni mindenkinek lehetetlen de most a pénztárcám után nyúltam és néhány forintot adtam az idős nőnek.

- Köszönöm! Látom a maga lelkét is megérintette az oszlopot ölelő nő. Sokan bolondnak gondolják és csak nevetnek rajta de fájdalmát kevesen ismerik. Csúnya baleset volt. Ott annál az oszlopnál halt meg a férje. Nagy szerelem volt az övék. Ismertem őket mert itt a környéken laktak és sokat  sétáltak erre. Mindig volt egy kedves szavuk hozzám. Szegény nő itt sír minden délután fájdalmát ezzel is növelve, mert tudja, hogy sokan csak nevetnek rajta. Tudja kedves, nem minden az aminek látszik és néha egy jó szó megváltoztathatna mindent.

Van nekem, egy mérlegem. Nem vagyunk barátok az, már biztos, pedig nagyon okos. Mér ő mindent. Megmutatja a testsúlyomat, testtömeg indexemet. Százalékos arányban mutatja a testzsír, víz, izom, csont tartalmat, de nem tudunk egymással barátságot kötni. Részemről, mindig van mibe belekötni. Igaz, volt egy idő, mikor lehettünk volna barátok, de én nem fordítottam erre, akkor nagy figyelmet. Elég stresszes időszak volt az akkoriban számomra, és akkor ő azt mutatta, amit én szerettem volna látni. A gondok, úgy lefoglaltak, hogy vele nem is foglalkoztam, mert nélküle is éreztem, hogy olvadnak le a kilók. Szerintem, ebből adódóan haragszik most rám. Komolyan mondom, már fájt, amit csinált velem. Közel, két hónapja tart a csatánk. Akkor határoztam el, hogy fogyókúrázni kell, mert van rajtam néhány plusz kiló, amitől szabadulni kell. Két hétig, nem történt semmi.  Minden nap pontosan azt mutatta, amit előző nap. Ez, természetes, nyugtattam magam. Gyors eredményt, nem remélhetek, még annak ellenére sem, hogy alig ettem. A harmadik héten aztán csoda történt, mínusz egy kiló. Boldog is voltam nagyon. Nézegettem is magam a tükörben.  – Na, ez igen! Ez-az!  Szemmel látható, hogy csinosabb vagyok. Ámítottam magam rendesen, mert hol látszott volna az-az egy kiló? Azt, akartam hinni, hogy látszik, és azt hittem. Boldog voltam, de a legboldogabb akkor, mikor találtam egy tábla csokit, amit ki tudja, mikor rejtettem el. Fel is csillant a szemem. Na, ezt, most befalom! De! Az, a bizonyos belsőhang, ugye? – Nem teheted, mert akkor, miért éheztél napokon át?  Nem foglalkoztam a hanggal, és a felét be is faltam. Ráadásul, este még jó kis kenyeret is ettem, lefekvés előtt. Nem is mértem magam napokig, hisz tudtam, hogy a fogyás útjára léptem. Folytattam tovább a koplalást és sok vizet ittam. Valahol jó is volt, mert kevésbé voltam éhes. A múlthéten kezdődött az én csatám a mérlegemmel. Kezdett ugyanis furcsán viselkedni. Hétfőn, egy kilóval mutatott többet, mint a kezdetekkor. Sírni lett volna kedvem, de mivel úgy vélem, hogy a tárgyaknak is lelke van, így szépen megsimogattam és arra kértem, segítsen nekem. Hallgatott. Gondoltam, szót értettünk. Kedden, mínusz nyolcvan deka. Szuper! Szerda, plusz másfél kiló. Csütörtök, mínusz három kiló.  Biztosan lemerült az elem véltem, és azért csinálja ezt. Új elemmel ajándékoztam meg, de meglepetésemre tovább folytatta az előző mérési összevisszaságot. Kezdtem magam úgy érezni, mintha egy libikókán ülnék. Alapozva a lélekre, ismét elbeszélgettem az én kis mérlegemmel, de egyre csak többet mutatott, annak ellenére, hogy egyre kevesebbet ettem. Már, csak csipegettem. Sokat gondolkodtam és arra az elhatározásra jutottam, hogy elég volt a mérlegelésből. Fontosabb számomra a nyugalom és az, hogy jól érezzem magam a bőrömben, mint az, hogy a kijelző mit mutat számomra. Szépen, be is csomagoltam és jól elrejtettem, az én okos mérlegemet. Nem változtattam az elhatározásomon, mert továbbra is figyelek arra, hogy mit, és mennyit eszek, de már nem görcsölök azon, hogy megkóstoljak e vagy sem, egy szelet süteményt. A mindent szabad, de csak mértékkel, elvet vallom. Csodásan sütött a nap tegnap. Így, elő is vettem a farmeromat és láss csodát, pont úgy állt rajtam, mint tavaly. Most azokat a bizonyos felszedett kilókat kerestem a tükörbe nézve. Pompás! Egyre többet fogok sétálni, határoztam el, sokkal jobb, mint a napi méredzkedés. A lépcsőházban találkoztam a szomszéd Julikával. Kölcsönösen érdeklődtünk egymás egészségéről és váltottunk néhány szót.

• Hová mész?
• Sétálni.
• Nekem is kéne, mert van rajtam vagy tíz kiló többlet, de a fogyókúra nekem nem megy.
• Rajtam is van, néhány kiló.
• Ne viccelj! Én, ha ilyen jól néznék ki, boldog ember lennék. Nagyon csinos vagy. Vigyázz a férfiakkal séta közben, mert velem ellentétben, téged biztosan észrevesznek.

Ó, egyből repülő üzemmódra kapcsoltam, és az én vicces mérlegemre gondoltam. Látod, látod, csoda mérlegem. Mérhetsz te bármit, mert az a legfontosabb, hogy én jól érezzem magam a bőrömben, és tudod, ha egy nő mondja, hogy jól nézek ki, akkor, abban van valami.

Nagymamám, mindig azt mondta: Ne hallgass másra, csak arra, amit érzel, még akkor is, ha eltévedsz néha, vagy száz sebből vérzel, mert nehéz az út pora, mert sok akadály jöhet veled szembe, ami nem kímél, mert szúr, csíp, vág, csak azért, hogy elhitesse veled, rossz úton haladsz. Te, légy bátor, és töröld le könnyeid ilyenkor, és ha szorít is a cipő, haladj tovább a szíved által választott úton!

Lehetsz Te bátor és okos. Haladhatsz sima utakon is, ha az eszedre hallgatsz, de azt, amit a szíved diktálta utakon haladva érezhetsz, azt soha nem tapasztalhatod meg, ha az ész vezet.

A szeretet ösvénye az, ami feltárja előtted az élet értelmét, mikor útközben kis forrásokból oltja lelkedbe a szeretet.

Okosan szerezhetsz vagyonokat. Lehet palotád és sok csodád, de hidd el nem boldogít az, ha hiányzik a szeretet.

Pénzért talán mindent megkaphatsz, csak egy dolog van, mit nem adnak pénzért, és az a szeretet.

Nagymamám, mindig azt mondta: Találd meg lelked boldogságát!

Találd meg a szeretet útját!

Kérdezed, mit ér az élet, hisz minden napod és szinte minden perced csak szorongás, félelem, aggódás. Nem érted, mi történt veled, mert míg vannak körülötted kik boldogok, addig Te életed nem más, mint, minden szépségétől megfosztott élet csupán. Neki sikerül. Neked nem. Ó, kér és kap, míg Te kérsz ugyan, de legyintő kézmozdulattal kísérve mondod, hogy nekem úgy sem lesz szerencsém, de azért kérek hátha, és milyen igazad lett, mert szerencsés lehetsz, ha csak a nátha lesz az, ami megbetegít, mert az a sok negatív kívánság percről percre rombolja ám tested. Mondod, ennek semmi értelme, mert mindenkinek fáj valamije. Te, csak gondolod azt, hogy szavaidnak nincs hatalma, pedig minden szó, teremtő, akár pozitív, akár negatív. Ámítás az egész, mondod erre, a szónak nincs teremtő ereje. Én, azt mondom erre, gondold csak eddigi életedet végig, mi volt az, amit nap, mint nap ismételgettél? Nekem nincs, nekem nem telik rá, én azt úgy sem kapom meg, nem vagyok elég szép. elég tehetséges. Na, ugye? Miután ezt végig gondoltad, nézz a tükörbe és meglátod minden eddig kimondott szavad valóra vált, mert egy tíz évvel öregebb arc néz vissza Rád, kinek arcán sok-sok ránc, kinél talán üres a hűtő és, hogy mikor ettél töltött káposztát, már magad sem tudod és –talán- azt is elfelejtetted, milyen az, mikor tele a pocakod. Mondod erre: jó, jó, de régen a vasárnapi ebéd után még ülni sem tudtál, és gyakran kerested a gyógyszert, hogy teltség érzetedet enyhítsed.

Manapság erre igaz, már nem kell költened és kérdezed, hogy is van ez? Régen kevesebbet gondoltál arra, mi az, ami nincs, és talán észre sem vetted, mikor édesanyád imára kulcsolt kézzel kérte, hogy add meg nekünk mindennapi kenyerünket Uram, és az Úr megadta, mert édesanyád hittel kérte és afelől nem is volt kétsége, hogy másnap is kerül kenyér az asztalra.

Az is elkerülte figyelmedet talán, hogy köszönömöt mondott azért, amit kapott, mindig, még akkor is a köszönöm hagyta el az ajkát, mikor eléd tette a vacsorát. Te nem vagy hívő, mondod. Oké. Megértem, és tiszteletben is tartom, én csupán azt mondom, hited legyen, mert hit nélkül nem megy. Mikor elhiszed, hogy lehetséges, hogy megvalósul, hogy szép és okos vagy és képes vagy rá, akkor hidd el, megváltozik körülötted a világ. A negatív gondolatokat változtasd pozitívra, és, hogy milyen ereje van a szónak, majd megtapasztalod. Ez, kemény munka, mondod. Tudom, de tenni is kell azért, hogy szép legyen minden. Senki nem fog bekopogni Hozzád, hogy itt vagyok, a nevem boldogság. Nem fognak pénzeszsákokat dobálni be az ablakodon, mikor szellőzteted a lakást. Mindennek ára van, tudom, de, hogy mivé válik életed, az csak Rajtad múlik és senki máson. A saját életed kovácsa vagy és azzá válsz majd, amivé gondolataid által tereled életedet.

Merj álmodni, merd elképzelni azt, hogy amit szeretnél, az megvalósul. Éld bele magad az álmokba, és amit lehet, tegyél is meg érte. Zenész akarsz lenni, akkor gyakorolj az általad választott hangszeren, ha szakács, akkor látogasd sűrűn a konyhát. A boldogsághoz egy dolog kell csupán, az, hogy el hidd, hogy meg tudod csinálni és meg is teszel a sikerért mindent. Lehetsz sikeres anya, apa, kétkezi munkás, vagy gyárigazgató, hogy mit választasz, az a Te döntésed.

Csóválod a fejed, de már nem kérdezel, csak nagyra nyitott szemmel rám nézel. Szemeidben látom, még sok kérdésed lenne, ne hidd el azt, amit mondtam, próbáld ki, mit veszíthetsz? Semmit, de győztes bármikor lehetsz.

Ja, és még egyetlen mondat csupán a végére, ne feledd soha megköszönni, amit kapsz, mert a szónak, a köszönömnek hatalmas ereje van.

Furcsa az élet, mert olyan dolgokkal tud megajándékozni amiről első pillanatban nem is gondoljuk, hogy számunkra milyen fontossá fog válni, mert mosolyt és könnyeket fog majd arcunkra varázsolni, sőt lesznek olyan pillanatok mikor kapaszkodunk majd ebbe az élménybe, mert nyugalmat és csodát remélünk tőle. Mint egy film kockái úgy peregnek előttem az események, miközben az ég felé emelem fejem és Neked mesélek. Arcomon lassan legördül a könnycsepp, miközben rekedtesen, halkan suttogom: emlékszel?

Hideg novemberi nap volt mikor először találkoztunk. Jó szorosan összehúztam magamon a kabátot mert az izgalomtól még jobban remegtem. Napsütésről álmodoztam azon a napon, mert ragyogni szerettem volna az első találkozásunk alkalmával, de másként alakult. Didergős, kis kócos nő állt előtted. Arcod mosolyra húzódott mikor megláttál és örülök neked mondtad és ez, mint valami varázs sugár, nyugtatólag hatott rám. Kedves kis kávéházba mentünk és én már alig vártam, hogy jéggé fagyott kezemmel a kávéscsészét átöleljem és kellemes illatával lelkemet kényeztessem. Mindig nagy kávés voltam. Egy ilyen itallal bármikor le lehetett venni a lábamról.

Elég sokat kellett várni arra, hogy végre asztalunkon gőzölögjön a rendelt kávé. Várakozás közben Te meséltél magadról, de gondolataim el-el kalandoztak közben. Az jutott az eszembe, hogy egy ilyen ital közös elfogyasztása alkalmával oly sok mindent megtudhatunk egymásról, és ha szeretnénk még újra találkozni akkor már meg is van az első kis pont amivel majd el tudjuk varázsolni a másikat. Nem kell hozzá más csak megfigyelni, hogy partnerünk hogyan fogyasztja az italt és mikor a legközelebbi találkozáskor úgy szolgáljuk fel ahogyan Ő szereti nagy örömet tudunk vele szerezni, hisz a másik érzi, hogy fontos számunkra és a mosoly sem marad el ilyenkor ami mindig megalapozza a folytatást. Ezen gondolatok keringtek fejemben mikor, mesélj magadról kicsit, szóltál és én mint valami álomból felébredtem. Ebben a pillanatban tette le a felszolgáló a kis tányérkán pihenő csészét és kellemesen lengett körbe minket az illat.

– Tejszínt kérsz? – kérdezted

– Nem kérek, köszönöm. Én nem kérek bele semmit, mert úgy szeretem, ha fekete és erős.

Nem is gondoltam volna, hogy közel fél órán keresztül fogjuk azt elemezni, hogy hogyan is igazi egy jó kávé. Csodás félóra volt, mert minden egyes percével oldottabbak lettünk és kezdtük azt érezni, hogy jó együtt. Te három cukrot és tejet öntöttél még a csészébe. A cukrok lassan szívták magukba a fekete nedűt majd megadva magukat olvadtak bele a zamatos italba.

– Te édesen szereted ám az életet! – szóltam

– Igen. Szeretem ami édes és Te is az vagy, édes kis csillag.

Elpirultam, mert régen bókoltak már nekem és nem igazán tudtam hogyan is reagáljak.

Az első találkozást újabb találkozások követték és egyre jobban megismertük egymást. Te is legalább annyira szeretted a kávét mint én csak neked volt egy érdekes szokásod. A reggeli kávé az természetes volt, de velem ellentétben aki bármikor elcsábítható volt egy kávéra Te minden nap pontban tizenegykor kávéztál. Furcsa volt számomra ez az időpont. Az angolok ötórai teája jutott eszembe. Azt sem nagyon értettem de ez a tizenegy órás időpont még furcsábbnak tűnt számomra.

Oly mélyen belevésődött ez az időpont az agyamba és a lelkembe, hogy minden nap ezt az időpontot vártam, mert oly varázsa volt hogy éltetett és boldogsággal töltött el. Lassan ennek a kialakult szokásnak a miértjét is megtudtam. Azért alakult ez így nálad mert a munkahelyeden ez volt az az időpont mikor volt kis időd arra hogy néhány percre megpihenj és egy jó kávéval a kezedben erőt gyűjts a nap hátralévő részéhez. Ez még nem is lenne olyan nagy dolog, mondanánk de miután kezdtük úgy érezni, hogy benne van a levegőben az hogy együtt öregedhetünk meg Te minden nap 11.- kor felhívtál és néhány percet beszélgettünk, gőzölgő kávét kezünkben tartva. Szeretlek, így köszöntél el mindig. Hétvégeken és szabad napokon is bárhol voltunk 11.-kor kávéztunk de ilyenkor mindig időt szenteltünk a beszélgetésre. Ezeken a napokon én dobtam a három cukrot a kávédba, háromszor is elmondva, hogy szeretlek, majd csókban forrtunk össze amit az imádott ital elfogyasztása követett.

Ó, de szerettem ezeket a pillanatokat, mert úgy éreztem a boldogság szigetére tévedtem, de örömöm sajnos nem tarthatott örökké.

Meleg nyári nap volt és én nagyon vártam már hogy végre megcsörrenjen a telefonom de az néma maradt. Vártam, hogy felcsendüljön kedvenc dallamom a kedvenc csengőhangom a csodálatos élet. Akkor valóban csodálatos volt számomra az élet, azért is cseréltem le erre a dalra a csengőhangomat. Mindig mikor felcsendült e dallam, arcom mosolyra derült és testemet is gyors tánclépésekre késztette, mielőtt felvettem a telefont. Azon a fülledt nyári napon viszont nem akart a dallam mosolyra fakasztani. Rég elmúlt már tizenegy óra és a kávém is kihűlt rég. Nyugtalanság fogott e,l mert érezni kezdtem, hogy valami olyan dolognak kellett történnie ami biztos hogy nem fog mosolyt varázsolni az arcomra. Többször a telefonért nyúltam, hogy hívjalak, de mindig meg gondoltam magam, mert nem szerettelek volna zavarni, hisz tudtam, ha csak egy perced is van rám csörögsz. Délután háromkor már nem bírtam tovább a várakozást és hívtalak, de hiába. Nem vetted fel. Ekkor már testem minden sejtjét átjárta az aggódás és kezdtem kicsit remegni. Próbáltam a munkámra koncentrálni, kevés sikerrel, mert gondolataim nálad voltak. Fél ötkor végre az ismerős dallamot hallhattam és olyan gyorsan kaptam fel a telefon,t mint még soha. Hangodat akartam hallani, de más hangja üdvözölt.

Testem remegett és forgott velem minden, miközben a kezemből a telefon kiesett és a kávét mi arra várt, hogy élvezzem zamatát is sikerült magamra önteni, de akkor már nem számított semmi.

Életem legszörnyűbb pillanata volt az, mert elhagyott az ki minden nap pontban tizenegykor azt mondta egy kávéscsészét kezében tartva, hogy szeretlek.

Ma már az angyalokkal kávézol és számomra ez oly nagy fájdalom, hogy sok-sok könnycseppet elmorzsolok.

Itt maradt az emlék és a kávés csészéd, amit minden nap, pontban 11.-kor kezembe fogok és felnézve az égre Veled kávézok.

Azt mondod, jó nekem, mert boldog az életem.

Irigylésre méltó, ismételgeted, de igazából azt sem

tudod, mit szólsz, mert életemet nem ismered.

Miből gondolod, hogy szép a világom?

Abból talán, hogy könnyeimet pont nem látod?

Mert mit látsz?

Egy halovány mosolyt arcomon, mit talán

egy madár dala okozott.

Lelkembe nem látsz, mert nem nyitottam meg Neked.

Mélyen el van rejtve a fájdalom.

Azért, mert láthatatlan, még kínoz nagyon.

De, Te azt mondod, jó nekem, mert boldog az életem.

Azt irigyled, ami nincs is nekem.

Arról hiszed, hogy szép, mi belül mar szét.

Nem tudhatod, hogy már a madárdalnak

is tudok örülni, mert, ha nem tudnék, akkor a

bánat testemet, lelkemet, marná szét.

Megtanultam elfogadni azt, ami van.

Megtanultam, örülni annak is, ha süt a nap,

mert fényében látom még a reményt, és ez éltet,

ezért mosolygok akkor is, mikor zokogni volna jó ,

és Te mosolyomat látva mondod,

jó nekem, mert boldog az életem.

Mondják, nem a külső számít, mert a lényeg az belül van. Én, is ezt mondom ma már sok átsírt év után, mert nehéz megcsillogtatni azt a belső kincset, ha nincs rá lehetőséged. Pufók szeplős gyerekként éltem, ami egy lánynak nem igazán előny. Szikla szilárd lábakon álltam az biztos, mert a lábam olyan vastag volt, mint két fa törzse egybe véve. Fenekem kispárnának is jó lett volna. Hiába küzdöttem már tiniként is azért, hogy karcsú legyek, valahogy ez nem ment. Minden deka rajtam maradt és csak az évek teltek felettem. Mindig, arról álmodtam, hogy egyszer jön valaki és megsimogatja arcom és azt mondja, szép vagy és addig marad velem, míg az összes szeplőt arcomon meg nem számolja, vagyis örökre, mert megszámlálhatatlanul sok van.

Mese volt ez, gyönyörű habos mese, miből felébredtem minden reggel. Nem nagyon néztek rám a fiúk, mert mit is nézhettek volna? Talán, találós kérdésnek jó lettem volna, ha meg kellett volna saccolni, hogy hány méter anyaggal lehetne körbe vonni. Néha-néha vörös copfomat meghúzták, az igaz, de mindig csak azért, hogy hecceljenek, mert mindig elhangzott a kísérő mondat, „kapj el, ha tudsz”.

Így, telt gyerekkorom, miben láttam, mások hogyan fogják egymás kezét és mindig vártam, hogy egyszer majd az én kezemet is megfogja valaki.

Igaz, egyszer a Pisti jó erősen megfogta, amit soha nem feledek, de az más volt és csak egyszer fordult elő, soha többet.

Futottam át az úttesten, mikor valaki elkapta a kezem, és még gyorsabb futásra késztetett.  Ő volt a Pisti, ki, mikor az úttestről a járdára értünk, nagyon megdorgált.

• Te mit csinálsz? Meg akarsz halni? Miért futkározol a kocsik előtt? Máskor vigyázz magadra! - és elengedte kezem, amit soha többé nem fogott meg.

Olyan jó volt érezni kezének melegét. Szédült tiniként arcomat simogattam egész délután, azzal a kezemmel, amelyiket érintette ő. Jó lehet, ha a kéz mindig ott van veled.

Teltek az évek, és csak annyiban változtam, hogy hosszú copfom rövid frizurává változott, de a szeplők és a kilók maradtak. Anyám mindig azt mondta, hogy értékes ember vagyok és nagy a szívem. Nem kételkedtem én ebben, mert anyám mindig igazat mondott, de hinni nem akartam, mert közel voltam már a harminchoz, de párkapcsolatom még nem igazán volt. Volt egy-két fiú, ki felbukkant életemben, de valami kísérleti nyúlnak nézhettek, mert gyorsan tovamentek.

Péter volt, ki a szüzességemet elvette. Bár soha ne történt volna meg, mert oly megalázottnak éreztem akkor magam.

• Jaj, Te még szűz vagy? - röhögött a képembe, mert nevetésnek nem volt nevezhető. - Huszonöt és szűz. - folytatta – na, nem is csodálkozok! Gondoltam, csapok egy görbe estét, mert nőhiányom van és tessék, egy szűzzel vacakolok.

Összetörtem kívül-belül, mert olyan rosszul, mint akkor, soha nem éreztem magam. Sokáig férfit sem akartam látni, de egy idő után egyre jobban tört fel belőlem a vágy egy társ után. Nem jártam sok sikerrel, mert meg kellett állapítanom, hogy mindenki a külső alapján dönti el, hogy kell, vagy nem. Lehet nekem belül bármilyen kincsem, ha rám néznek és tovább mennek.

Valahol persze én is így néztem mindenkire, mert, ha rátekintettem valakire, nekem is az volt az első gondolatom, hogy tetszik, vagy nem. Először görcsösen akartam, hogy sikerüljön magányomat társas kapcsolattá varázsolni, de aztán elengedtem a gondolatot és próbáltam az élet más szépségét megtalálni és több energiát fektettem a munkámba. Könyvelő irodában dolgoztam. A számok világában éltem. Sok ügyféllel találkoztam és nem is volt gondom. Munkámat elismerték és sikert sikerre halmoztam.

Volt egy ügyfelem, kivel csak telefonon és neten tartottuk a kapcsolatot. A papírokat mindig futárral küldte. Elég zavaros volt a könyvelése, így sokat beszélgettünk. Azon, kaptam magam, hogy már estéimet is cseteléssel töltöm, ami több kezdett lenni munkakapcsolatnál. Egyik este azt írta: „Beleszerettem a lelkedbe”

Ó, olyan hevesen vert ettől a mondattól a szívem, de aztán lassan csillapodott a dobogás, mert rájöttem, reménytelen. Addig lesz szerelmes belém, míg meg nem pillant. Azért, sokszor elidőztem a   gondolattal, hogy vajon hogyan is nézhet ki? Semmit nem tudtam alakjáról. Megalkottam magamnak kis macinak és úgy gondoltam rá.

Lelkünk kezdett egymásba szeretni és harminckét évesen ez nagy boldogság volt. Tudtam, csak addig tart minden, míg egymás szemébe nézünk, de jó volt és nagyon bíztam abban, hogy évek múlva sem kerül erre sor. Dalolt a lelkem és azt akartam, daloljon, míg élek.

Bevallási időszak volt és egyre több ügyfél kereste fel az irodát. Be voltunk havazva rendesen.

- Helga! - Szólt a főnököm – Van itt egy kedves ügyfél és jó lenne, ha átnéznéd a bevallását!

- Nem tudom! Nem fér bele egyszerűen az időmbe. - Válaszoltam, a papírokból fel sem nézve.

- Jó, megértelek. Akkor vedd úgy, hogy főnöki utasítás, és aktakötetet csapott le az asztalra, de úgy, hogy a papírok repültek.

Dühösen emelkedtem fel úgy, hogy csak a repülő papírokat figyeltem, mikor ismerős hang szólalt meg mögöttem.

-Segíthetek? Sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam.

Úr Isten! Ez Gábor! Döbbenten fordultam meg, és nem csak a szemem kerekedett nagyra, hanem szeplőim is. Na, eddig dalolt a lelkem.  Ez, volt az első gondolatom, mert aki ott állt előttem, nem maci volt, hanem egy tökéletes férfi. Olyan, amilyet csak divatlapokban lát az ember. Égett arcom. Tudtam, hogy szeplőimet betakarja a pír.

- Te, Te – dadogtam.

- Gyönyörű vagy! Jól áll Neked, ha dühös vagy. Tudod, mit szeretnék? Megcsókolni téged, és addig maradni veled, míg meg nem számolom arcodon a szeplőidet! Mosolyra derült arcom, és a lelkem dalolt tovább és még ma is dalol, napról napra, egyre szebben.

Hosszú sikító hang. Fejemben érzem, mintha a homlokomon futna végig. Jó mélyen, fájdalmat vésve fejembe. Szemem nagyra kerekedve a monitort nézi az üvegfalon keresztül. Vízszintes vonal fut a képernyőn, majd csend. Gyorsan becsukom a szemem és olyan gyorsan ki is nyitom, mert nem akarom elhinni amit látok. Agyam nem fogadja el a továbbított jelet. A gép leállt, jelezve, hogy feladtad. Nem! Nem! Nem!- sikítom. Ökleimmel az üvegfalat verem, de már nincs szavam. Némán tátogok. Valaki megfogja a vállam és azt mondja: „Nyugodjon meg” – és egy padhoz vezet. Nem tudok ülve maradni, hiába kéri. Fehér köpenyébe kapaszkodva megyek vissza. Nincs erőm. Elönt valami forróság és úgy érzem megfulladok, majd jéggé fagy testem. Vacogok. Némán csak azt kiáltom, hogy nem és nem, de nem akar meghallgatni a jó Isten! Mozdulatlan testedet látva a műtőasztalon, még jobban jéggé fagyok. Zokogni szeretnék, de nem tudok. Jéggé fagytak bennem a könnycseppek. Erősödik bennem a fájdalom. Zsibbad a kezem. Azt akarom, hogy gyere vissza, mert itt a helyed! Nem adhatod még fel, hisz száz csoda vár még rád. Küzdj, harcolj az életért, hisz Te mindig olyan erős voltál. Mindig én voltam a gyenge, ki támaszra szorult, de most erős leszek és én erősítelek, csak gyere vissza

Egy orvos a mellkasodat nyomja, úgy mint ha valami zsákot akarna tele tuszkolni, majd mind ki túl sokat rakott bele a levegőt kiengedi.

Töltés! Hangzik el a parancs és testeden ott az a tappancs, mitől mindenki azt várja, hogy újra itt leszel köztünk. Fürkésző szemek figyelik a monitort velem együtt, de semmi. Majd ismét a hang: „Töltés, mert elveszítjük!”

Ti veszítitek el?- dühöngök magamban. Hisz Ő az enyém! Durcás vagyok. Haragszom az egész világra!

Csináljanak már valamit! – kiáltom és felszakadnak a könnyeim. Szemem, könnyfátylon át látja a műtőt, és a monitoron villanást vélek felfedezni, de becsapott az agyam, mert egy könnycsepp volt az csupán amit láttam.

Karomban szúrást érzek. Ez, egy injekció volt. A nővér mondja, hogy ettől jobban lesz meglátja. Nem jobban akarok lenni, hanem Őt akarom. – kiáltom. Neki adjanak injekciót, ne nekem. Nagyon fázok. Fogaim összekoccannak, majd megnyugszom kicsit. Lassan hat az injekció. Kicsit olyan lebegős minden. Lágy szellőt érzek, mi megérinti testem. Téged látlak, ott állsz előttem. Vigasztalni próbálsz, de én nem nyugszom meg. Lágyan megsimogatod arcom és azt mondod: „ Most el kell mennem!”. Nem, nem, nem mehetsz el! – győzködlek, hisz még ezer dolgod van amit be kell fejezned! Itt a földön kell még maradnod, mert számítanak Rád sokan. Ó, kérlek, ne rohanj!

„Fentről vigyázok majd Rád”. mondod és összeszorul a szívem, mert ezt nem akarom. Itt vigyázz rám, kérlek! Kérlek! Kérlek!- csak ezt ismétlem. Közben lecsukódik a szemem. Álmos lettem. Biztos az injekciótól. Talán kicsit el is bóbiskoltam, de riadtan ébredek és rohanok a falhoz. Nincs esély, mondja az öreg professzor, de nem adja fel. Küzd érted, küzd az életedért. Küzdj Te is! Nem érted? – ismétlem.

Testem kezd felengedni, már nem fázok. Enged a jég. Eltűntél!

Örökkévalóságnak tűnő pillanatok, majd össze- vissza futkosó görbék a monitoron.

Sikerült, sóhajtok az öreg professzorral együtt, ki letörli a homlokáról az izzadság cseppeket és lehúzza kezéről a kesztyűt. Visszahoztuk, mondja. A többi már rajta is mulli k és megköszöni a segítséget a műtő személyzetének.

Én a jó Istennek köszönöm, hogy meghallgatott és segített abban, hogy legyen erőd visszajönni.

A monitoron kusza összevisszaság számomra, de tudom, hogy ez jó jel, hisz élsz újra.

Küzdj kérlek tovább, hogy minél előbb felépülj és ne félj, nem leszel egyedül. Itt leszek veled, és fogom kezed. Már nem vagyok olyan gyenge, mint voltam, mert érted harcoltam és megnyertük a legnagyobb csatát. Ezek után az élet már csak egy szép tánc lesz, mert a hit és az akarat győzött a halál felett.

Kérlek, keringőzz velem!