Azt mondod, jó nekem, mert boldog az életem.

Irigylésre méltó, ismételgeted, de igazából azt sem

tudod, mit szólsz, mert életemet nem ismered.

Miből gondolod, hogy szép a világom?

Abból talán, hogy könnyeimet pont nem látod?

Mert mit látsz?

Egy halovány mosolyt arcomon, mit talán

egy madár dala okozott.

Lelkembe nem látsz, mert nem nyitottam meg Neked.

Mélyen el van rejtve a fájdalom.

Azért, mert láthatatlan, még kínoz nagyon.

De, Te azt mondod, jó nekem, mert boldog az életem.

Azt irigyled, ami nincs is nekem.

Arról hiszed, hogy szép, mi belül mar szét.

Nem tudhatod, hogy már a madárdalnak

is tudok örülni, mert, ha nem tudnék, akkor a

bánat testemet, lelkemet, marná szét.

Megtanultam elfogadni azt, ami van.

Megtanultam, örülni annak is, ha süt a nap,

mert fényében látom még a reményt, és ez éltet,

ezért mosolygok akkor is, mikor zokogni volna jó ,

és Te mosolyomat látva mondod,

jó nekem, mert boldog az életem.