Hosszú sikító hang. Fejemben érzem, mintha a homlokomon futna végig. Jó mélyen, fájdalmat vésve fejembe. Szemem nagyra kerekedve a monitort nézi az üvegfalon keresztül. Vízszintes vonal fut a képernyőn, majd csend. Gyorsan becsukom a szemem és olyan gyorsan ki is nyitom, mert nem akarom elhinni amit látok. Agyam nem fogadja el a továbbított jelet. A gép leállt, jelezve, hogy feladtad. Nem! Nem! Nem!- sikítom. Ökleimmel az üvegfalat verem, de már nincs szavam. Némán tátogok. Valaki megfogja a vállam és azt mondja: „Nyugodjon meg” – és egy padhoz vezet. Nem tudok ülve maradni, hiába kéri. Fehér köpenyébe kapaszkodva megyek vissza. Nincs erőm. Elönt valami forróság és úgy érzem megfulladok, majd jéggé fagy testem. Vacogok. Némán csak azt kiáltom, hogy nem és nem, de nem akar meghallgatni a jó Isten! Mozdulatlan testedet látva a műtőasztalon, még jobban jéggé fagyok. Zokogni szeretnék, de nem tudok. Jéggé fagytak bennem a könnycseppek. Erősödik bennem a fájdalom. Zsibbad a kezem. Azt akarom, hogy gyere vissza, mert itt a helyed! Nem adhatod még fel, hisz száz csoda vár még rád. Küzdj, harcolj az életért, hisz Te mindig olyan erős voltál. Mindig én voltam a gyenge, ki támaszra szorult, de most erős leszek és én erősítelek, csak gyere vissza

Egy orvos a mellkasodat nyomja, úgy mint ha valami zsákot akarna tele tuszkolni, majd mind ki túl sokat rakott bele a levegőt kiengedi.

Töltés! Hangzik el a parancs és testeden ott az a tappancs, mitől mindenki azt várja, hogy újra itt leszel köztünk. Fürkésző szemek figyelik a monitort velem együtt, de semmi. Majd ismét a hang: „Töltés, mert elveszítjük!”

Ti veszítitek el?- dühöngök magamban. Hisz Ő az enyém! Durcás vagyok. Haragszom az egész világra!

Csináljanak már valamit! – kiáltom és felszakadnak a könnyeim. Szemem, könnyfátylon át látja a műtőt, és a monitoron villanást vélek felfedezni, de becsapott az agyam, mert egy könnycsepp volt az csupán amit láttam.

Karomban szúrást érzek. Ez, egy injekció volt. A nővér mondja, hogy ettől jobban lesz meglátja. Nem jobban akarok lenni, hanem Őt akarom. – kiáltom. Neki adjanak injekciót, ne nekem. Nagyon fázok. Fogaim összekoccannak, majd megnyugszom kicsit. Lassan hat az injekció. Kicsit olyan lebegős minden. Lágy szellőt érzek, mi megérinti testem. Téged látlak, ott állsz előttem. Vigasztalni próbálsz, de én nem nyugszom meg. Lágyan megsimogatod arcom és azt mondod: „ Most el kell mennem!”. Nem, nem, nem mehetsz el! – győzködlek, hisz még ezer dolgod van amit be kell fejezned! Itt a földön kell még maradnod, mert számítanak Rád sokan. Ó, kérlek, ne rohanj!

„Fentről vigyázok majd Rád”. mondod és összeszorul a szívem, mert ezt nem akarom. Itt vigyázz rám, kérlek! Kérlek! Kérlek!- csak ezt ismétlem. Közben lecsukódik a szemem. Álmos lettem. Biztos az injekciótól. Talán kicsit el is bóbiskoltam, de riadtan ébredek és rohanok a falhoz. Nincs esély, mondja az öreg professzor, de nem adja fel. Küzd érted, küzd az életedért. Küzdj Te is! Nem érted? – ismétlem.

Testem kezd felengedni, már nem fázok. Enged a jég. Eltűntél!

Örökkévalóságnak tűnő pillanatok, majd össze- vissza futkosó görbék a monitoron.

Sikerült, sóhajtok az öreg professzorral együtt, ki letörli a homlokáról az izzadság cseppeket és lehúzza kezéről a kesztyűt. Visszahoztuk, mondja. A többi már rajta is mulli k és megköszöni a segítséget a műtő személyzetének.

Én a jó Istennek köszönöm, hogy meghallgatott és segített abban, hogy legyen erőd visszajönni.

A monitoron kusza összevisszaság számomra, de tudom, hogy ez jó jel, hisz élsz újra.

Küzdj kérlek tovább, hogy minél előbb felépülj és ne félj, nem leszel egyedül. Itt leszek veled, és fogom kezed. Már nem vagyok olyan gyenge, mint voltam, mert érted harcoltam és megnyertük a legnagyobb csatát. Ezek után az élet már csak egy szép tánc lesz, mert a hit és az akarat győzött a halál felett.

Kérlek, keringőzz velem!