Mikor tested egyensúlyát veszti és forogni kezd körülötted minden. Mikor észleled, de nem hallod a körülötted lévő élet ritmusát. Mikor a fájdalomtól a szívedhez kapsz, közben egy ócska villanyoszlopba próbálsz kapaszkodni, de hiába mert tested egy pillanat alatt a szürke aszfalton pihen. Levegőért kapkodsz, mert úgy érzed, megfulladsz. Közben szívednél erős csavarást érzel és az életedért az Úrhoz imát intézel. Kéred, hogy maradhass. Mondod, dolgom van, még de mintha egyedül volnál, mert még Ő sem hallgat meg. Óráknak tűnő másodpercek. Vajon lesz, ki segít? - kérdezed. Kétségbe esett, reménytelen kiáltás, de nem hallja senki, mert hangod oly gyenge, mint Te magad és körülötted mindenki rohan. Néhányan feléd fordítják tekintetüket, de gyorsan már más felé tekintenek, csak segíteni ne kelljen. Olyan is akad, ki szó nélkül látványod nem hagyja, mert azt mondja, kevesebbet kellett volna innia és már rohan is tova úgy mintha ott sem lett volna. Közben előtted kezd leperegni életed és halkan mondod, maradnék még. Tested izzadságban fürdőzik, mert nem kapsz levegőt és a fájdalom erősödik. Valaki, valaki segítsen már! - ez az egyetlen vágyad, de senki nem akar mentőt hívni, vagy talán mégis akad egy jó lélek, mert sziréna hangja üti meg füled. Aprócska mosoly arcodon, de már az sem az igazi, mert a fájdalom hatalmába kerít és kezd körülötted az élet megszűnni. Szürke foltokat lát szemed és távoli homályos képeket, majd valami furcsa morajlás és egy határozott hang utasításokat ad: Kérem, menjenek távolabb! Adjanak szabad utat! Siessünk, mert feladja! Kezdesz megnyugodni, mert meghallgatott az Úr és küldött segítőket neked. Néhány perc után már némi levegőhöz is jutsz, bár még nem dőlt el semmi, mert kegyetlenül rosszul érzed magad, de talán lesz esélyed. Karodban tű és csepegő infúzió. Tested már hordágyon pihen és néhány perc múlva már szirénázva szeli át a várost egy mentő veled. Te reménykedsz. Kórházba érve, tolnak ide-oda, majd gépekre kapcsolnak. Szemed a fáradtságtól már nyitva tartani nem tudod és talán álomba is szenderülsz kicsit, mert magadat látod egy zöld rét közepén. Kezed imára kulcsolva intézed szavaidat az úr felé.

Jaj Uram, mi lett velünk?

Elrejtjük segítő kezünk.

Szívünk mintha nem is volna.

Szerető szavunk pedig olyan ritka, hogy

néha azt hisszük körülöttünk mindenki néma.

Nem figyelünk egymásra csak rohanunk, mert

egyre többet akarunk, pénzt és posztot de

közben nem vagyunk boldogok, de hogyan is lehetnénk

ha szeretni elfeledtünk már rég.

Nincs idő semmire, mondjuk rohanva és nem ölelünk

már magunkhoz senkit, mert futni kell tova, és még azt

sem mondjuk futva, rohanva, hogy szeretlek, vigyázz magadra,

pedig de jó is volna.

Majd holnap, majd holnap szakítunk rá időt, mondjuk,

hogy magunkat megnyugtassuk, de

Uram, egyszer eljön a pillanat mikor nem lesz már holnap,

és hiába szólnánk, hiába ölelnénk, már nincs tovább,

mert vár egy másik világ.

Uram kérlek, taníts meg minket újra szeretni,

mert elmagányosodunk ha így haladunk,

 és az élet  szépségét soha nem ismerjük meg, pedig

létünknek a boldogság lenne a célja,

és ennek egyetlen titka a szeretetben van.

Másnap reggel mikor kinyitod szemed, fehér falak vesznek körbe és monitorok mutatják, hogyan dolgozik tested motorja. A szoba barátságtalan és rideg, de Te a takaróra teszed kezed, lelked mélyén azt várva, talán akad, valaki ki a nagy rohanásban mégis megsimogatja, és akinek viszonzásként azt mondhatod:                                                               Köszönöm, szeretlek, vigyázz magadra!

 Világjárvány idején, kis házat vettem, az

erdő közepén.

Nincs itt szomszéd, csak csend és béke.

Ez, a boldogság szigete.

Lassan, feledem a város, rohanó zaját,

és egyre kevésbé értem, hogy

abban a zajos városban,mit szerettem,

amihez úgy ragaszkodtam.

Itt, madárdal ébreszt reggel ,és

harmatos a fű,ami erővel tölt fel.

Ez, a béke szigete, mert nem vágyom már,a

közösségi oldalakra,a felugró üzenetekre,az,

ezért –azért küldött szívecskékre, az

álbarátokra, akik, csak

akkor kerestek, mikor valamit akartak.

Itt, csak az keres, akinek sokat jelentek,

mert azért, hogy lásson, tenni is kell, hisz a

hozzám vezető út, több kilométer, de

itt őszinte a nevetés, és szeretettel van tele,

minden ölelés.

Virágba borult az akác.

Élvezem illatát, ami álomba ringat esténként,

mikor a hold ágyamhoz kísér.

Milyen más innen a világ, mert

itt nyílik a virág,és érzem, ez a boldog világ.

A természet szépsége feltölti lelkem.

A föld ad, élelmet nekem.

Itt, nem anyáz senki, nem lépnek a lábamra.

Nem hazudnak a szemembe.

Nem emelkedik a vérnyomásom az egekbe.

Gyógyul, testem, lelkem, mióta az erdő lakója lettem.

Körül ölel a csend.

Becsukom szemem.

Meditálok éppen.

DE! Mi ez a zaj?

Fékező hang, szirénázó mentő,

csipogó telefonhang, zajos ajtócsapódás?

Miért nyomja valaki olyan őrülten a csengőt?

Valaki, éppen a kaputelefonba üvölt.

Mi ez, az ismerős dallam?

Telefonon hívnak éppen.

Mi ez, a soha véget nem érő zaj?

Kinyitom a szemem.

Felébredtem!

Semmi nem változott, mert álom volt csupán, az

a kis ház, az erdő közepén, a világjárvány idején.

Emlékszel még a tavaszra?

Bontakozó szerelmünkre, az édes csókokra?

Emlékszem még a nyárra?

A hosszú esti sétákra, a beszélgetős,

borozgatós estékre a hold fényében terveket szőve?

Emlékszel még az őszre?

Az, összebújós hideg estékre, a színes falevelekre?

Emlékszel még a télre?

A havas háztetőkre, amit együtt csodáltunk,

kéz a kézben.

A szoba melegére, ahol azt hittük,

a boldogságunknak soha nem lesz vége?

Emlékszel még rám?

Néha az élet felülír minden regényt, mert olyan dolgok történhetnek velünk, amiről azt hisszük, csak a könyvek lapjain olvashatóak. Ma, Natasa történetét olvashatjátok.

Esős hátfő reggel volt. Olyan, nehéz amúgy is a hét kezdés, de Natasának maga volt a pokol. Nem elég, hogy dolgoznia kell menni és azt tenni, amihez semmi kedve, elveszni a papírtengerben, de még a hangulata is csapnivaló. Vágyott egy jobb munkára, egy olyanra, amit szívesen csinál, ahol jól érzi magát. Olyan munkára vágyott, ahol gyerekeknek mondhat mesét, vagy foghatja a gyerek kezet, mikor tanulja a betűket, de egyelőre álom volt csupán, hisz a mai világban örül annak is, hogy dolgozni tud.

Pocsék hétvégéje volt, összegzi magában röviden, mert szeme vörösre sírva, hisz szakított vele, kit szeretett. Esernyőjét lassan összecsukja, mert érkezik a sárga kombínó, ami a kedvence volt. Mindig mosolygott, ha meglátta, mert sárga színe jókedvre derítette. Mindig, azt mondta: úgy szeretem, mert ő mindig rám mosolyog. Kedvenc színe lett a sárga. Beállt a megállóba a sárga csoda, és hiába mosolygott szélesen úgy, ahogyan mindig szokott, Natasa számára a villamos azon a hétfői reggelen feketébe öltözött. Fájdalommal szívében, szemében könnyekkel lépett fel a járműre. Csodák, csodája, volt ülőhely, így lehuppant gyorsan és utazott, de nem csak a sárga villamoson, hanem gondolataiban is. Eszébe jutottak a szerelmes ölelések, az együtt töltött pillanatok, de ez olyan fájdalmas volt, hogy nem csalt mosolyt arcára, csak könnyeket.

Miközben gondolataiban elmerült, nézte a szürke házakat, a villamos ablaknak döntve fejét, mintha támaszt, vagy simogatást remélne. Szürke volt az utca, szürke volt a város, és szürkék voltak a házfalak. Megállók sora követte egymást. Az eső fáradhatatlanul esett, lemosva a szürke falakról a rárakódott port. Hirtelen Natasa szeme óriásira kerekedett, mert miközben a villamosmegállóban állt, az ő szeme az egyik ház harmadik emeleti erkélyén pihent. Olyan volt az egész, mint valami csodálatos romantikus filmben.

Egy szerelmes pár állt ott. Olyan érzelmeket sugárzott tekintetük, hogy azt még a villamoson is érezni lehetett. A napbarnított női testet, fehér vállpántos ruha borította. Azt, hogy milyen hosszú volt, nem lehetett tudni, mert az erkély csak a vállát engedte mutatni. Ezen a napbarnított bőrön pihent egy férfikéz, ki megbabonázva, mozdulatlanul nézett a fekete hajkoronával keretezett női arcra. Milyen boldogok, motyogta magában Natasa, és a könnyek úgy törtek maguknak utat, hogy megállítani nem lehetett. Ők miért boldogok és én miért nem? Kérdezte önmagától. Könnyeit letörölni is gyenge volt, így arcát kezébe temette és sírt, közben elindult a villamos. Hirtelen, még egyszer felnézett, de a látvány csak mélyítette fájdalmát. Legyetek boldogok, mondta és tovább zokogott.

Hirtelen valaki mellette termett és finoman a vállát veregette, miközben ne sírj, mondta. Felnézett a lány és egy fiú állt mellette, kinek piros bohóc orra volt. Natasa arcán apró mosoly jelent meg, mert a piros orrú fiú olyan mókás volt. Na, látod? Tudsz Te mosolyogni is, szólt a fiú, majd valami kis fehér textil darabot húzott elő zsebéből. Natasa először azt hitte, zsebkendőt akar neki adni az idegen, de az gyorsan körözni kezdett a kis textil darabbal és élvezte a lány arcát, amire egyre nagyobb mosoly kezdett kiülni, majd a megfelelő pillanatban óvatosan megállt az anyag a keze fölött, és a lány figyelmével kísérve, óvatosan egy sárga rózsát varázsolt elő, amit átnyújtott Natasának.

• Köszönöm! De, miért kapom?
• Azért, hogy legyen egy jó napod és arcodon mosoly. Tudod, én bűvész vagyok, ki néha bohóc ruhát ölt és úgy viszi el a vidámságot az embereknek.
• Ez olyan, mint egy mese! Ha nem velem történik, soha nem hinném el.
• Ez valóság és hidd el, soha nem tudod, hol válsz egy mese szereplőjévé, mert minden nap tele van csodával.

Elköszönt a fiú gyorsan. Még visszaintegetett a megállóból Natasának, miközben a piros bohóc orrot próbálta zsebében elrejteni. A következő megállóban Natasa is leszállt, de már nem sírt, csak nevetett és ismételgette, vannak még csodák és tudom, velem is történik száz csoda, és egyszer úgy ölel valaki, mint ahogyan Tomi ölelt, mert tudom, szép az élet, csak mosolyogni kell.

Gondolati képek kergetik a fejemben egymást. Gondolatok-képek, hát utánuk eredek. Álmodok egy szép világot. Olyan világot, amiben a szeretet, öröm és a boldogság az úr, ahol a szeretet éltet mindent. Ma már tudom, hogy a merész álmok életre kelnek. Életre kel a vágy, az elképzelt világ. Tihamér, festő barátom, néhány évvel ezelőtt magának társat álmodott. Fejében megalkotta azt a női alakot, kinek profilját és aktját vászonra is festette. Megalkotta önmaga számára a legtökéletesebbet. Minden este megállt a kép előtt és boldog volt. Nézte a gyönyörű nőt, és szolt is hozzá.

- Megálmodtalak magamnak édes, és tudom, egyszer eljön a nap és tested érinti kezem a vászon helyett. Karcsú derekadon végig sétálnak ujjaim és érzem majd tested melegét, selymes bőröd tapadását hozzám. Ó, mily csodás pillanat lesz az! Gyönyörű szemeddel rám nézel, mosolyogsz rám és érezni fogom, hogy szeretsz engem. Kéjes akarást olvasok majd szemeidből ki és akkor boldoggá teszlek, hogy életem boldogság utáni vágya általad beteljesedjen.

Így ábrándozott a festő minden este. Napról-napra egyre több képet festett és minden képen ott volt az eszményi nő. Sokan kicsit bolondnak nézték. Én tiszteltem kitartását, de nem hittem igazán abban, hogy a lefestett nő valósággá válhat egy nap. Jó egy évvel később, nem akartam hinni a szememnek. Egy tavaszi napon két ember piknikezett a nagy réten éppen. Istenem! Már láttam ezt a képet! Fogalmazódott meg bennem, mikor rájuk néztem.  Pont úgy simította a gyönyörű női kéz a férfi arcát, mint azon a festményen. Eszembe jutott a mondat, mit a festőtől sokszor hallottam.

- Figyeld meg, Bébi! Egyszer még ezzel a nővel piknikezek úgy, mint ezen a képen, amit festettem.

És tessék! Itt a beteljesült álom. Oly boldogok voltak ők ott, ketten, hogy látni is gyönyörűség volt a szemnek. Azóta tudom, nincs lehetetlen! Csak álom nélküli világ. Álmodjunk hát! Erőszakmentes, segítő, boldog, szeretet világot. Én megálmodtam az életre kelt sivatagot. Nem csak por és homok, meg hőség, hanem zöld rét. Pompázó fák és virágba borult sivatagi rózsák. Dalolnak a madarak, s aki ide téved, mind marad. Szeretetből van a láthatatlan fal, mely ölelő fénnyel öleli magához a magányos utazót, hogy magányát oldja és társát megtalálja. Kezét a másik ember kezébe tehesse és hevesen szeresse. Test és lélek óriási öröm tengerben úszik. Nincsenek hazug szavak, csak őszinte, tiszta gondolat. Szívből jövő, őszinte mondat. A barát, az igazi barát, aki boldogságod láttán veled örül és szívét elönti szeretet, ha neked a lehetetlen is sikerül.  A társ, igazi társ, aki veled tart egy életen át. Aki azt mondja, amit gondol és, ha szó elhagyja ajkát, mikor azt mondja: szeret, akkor abban biztos lehetsz. Mikor őszinte a szerelem, az az igazi gyönyör, a boldogság. Mikor már a szavak is szívből simogatnak, mikor nincsenek tabuk és leomlanak a falak. Mikor kérsz és kapsz. Mikor adsz, és mindent többszörösen visszakapsz. Csodálatos legyen a világ, olyan, mint a festő vásznán. Simítsa arcodat az imádott kéz, azt kívánom én. Tovább álmodni a festő álmát a szeretetben-szerelemben, átélni a testek egybe gabalyodását. Mikor dalol a test és a lélek, az a boldog élet. Mikor egyet akar a szív és a test, örömöt szerezni partnerednek, és önmagadnak. Mikor minden porcikádban érzed a bizsergést, ha megérint a vágyott kéz téged. Csókokkal elhalmozni, és közös társasjátékba kezdeni. Társasjáték az, mikor az egyik test kérdez, a másik válaszol. Mikor az egyik kér, a másik ad. Azután már nincs kérdés, és felelet, mert a két testből egy lett, az éj leple alatt. Fénylő csillagok nézik fentről a sok boldog szívet, és testet. A látványtól eláll a lélegzetük és még nagyobbra nyílt szemmel tekintenek le. Ezért, ha felnézel az égre, szebb és nagyobb minden csillag, mert a boldog földi élet látványától ők is nagyon-nagyon boldogok.

Végy Te is egy vásznat és ecsetet, s fesd meg a vágyaidat, az elképzelt életet. Mosolyt fess, és boldogságot, egy szebb, boldogabb világot.

Hol vagytok barátok?

Hova tüntetek?

Harsány hangotok hova tűnt?

Elég volt egy járvány, hogy feledjetek,

vagy csak látszat volt minden csupán?

Nincs rohanás a napokban.

Nem lehet arra sem hivatkozni,

hogy nincs idő semmire.

Változunk, és változik körülöttünk minden, és

bebizonyítja az élet, hogy kevés az igaz barát,

és sok a hamis.

Mosolyok jutnak most eszembe,

mellyel megajándékoztatok, mert valamit akartatok.

Szavak jutnak eszembe,

amivel elmondtátok, hogy a barátaim vagytok.

Nem vagyok csalódott,

mert mindennek oka van,

és ennek így kellett történnie.

Felértékelődik most azoknak az értéke,

akik nem mentek,maradtak.

Ma, már tudom, kire számíthatok.

Ma, már tudom, ki az, aki úgy szeret, ahogyan vagyok,

és ki az, aki segítő kezet is nyújt felém.

Ez, nagyobb erőt ad, mint száz vélt barát.

Ők, igazi arcukat mutatják.

Egyszer, véget érnek majd a nehéz napok.

Igaz, semmi nem lesz már olyan, mint rég,

mert az én szemem is másként néz majd azokra,

akik magamra hagytak a nehéz pillanatokban.

Már most, tudom, hogy mire fogtok hivatkozni,

hogy miért nem kerestetek,

de ezzel már elkéstetek.

A tavasz gyönyörű fényében,

sír a lelkem,

mert nem foghatom kezed.

Nem ölelhetlek.

Szerelmem édes szavaival,

nem halmozhatlak el.

Tél van a lelkemben.

Hó takarja, védi, szerető,

szerelmes érzéseim.

A szürke magány, nem nevettet.

Halkan suttogom neved.

Ugye érzed, bárhol is vagy?

Átölellek a végtelen térben,

Úgy, mint rég, mikor még itt voltál.

Ne, válaszolj, ne szólj semmit,

csak ölelj át a végtelen térben.

Számomra, már ez is ajándék.

Okos világban csak bambán bámulok. Mi az, amit még nem tudok, vagy kell még valamit is tudnom? Hisz okos világ vesz körbe. Én, meg csak forgatom a fejemet körbe, körbe. Ma, már alap, hogy okos telód legyen, amiben minden ott van a kapcsolattartáshoz is. Olyan okos e szerkezet, hogy néha még a saját telefonszámod sem jut az eszedbe. Ha véletlenül úgy hozná az élet, hogy valakit úgy kéne felhívnod, hogy a számát emlékezetből kéne előhívnod, na, akkor előfordulhatna, hogy ő lenne az, akit soha nem hívnál fel. Ettől kellemetlenebb, ha tévedésből a másik telefonszámláját töltöd fel néhány ezerrel. Még szerencse, hogy egyre kevesebb a feltöltős kártya.  Egyéb esetekben, ha bármi is történne, ezer és ezer lehetőség lenne arra, hogy az ismerősök tudtára adjuk, hogy írjanak vagy hívjanak. Okos már minden, nem csak a teló. Kamerán keresztül nézhetem, hogy mit csinál a macska, mikor nem vagyok odahaza. Ebben, csak az a jó, hogy a párom sem hozhat a lakásunkba fel semmi cicababát, mert tudja a szeretkezésének szemtanúja is lenne. Igaz, ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy máshol cicázzon. Nem árt azért óvatosnak lenni, mert kevés az a hely, ahol nincs kamera és ki tudja, hogy azoknak a felvételei, hol és mikor bukkannak fel. Okos a televízió, okos a lámpa. Okos a mérleg, bárha igazán okos lenne, akkor azt mutatná, amit én szeretnék látni. Ezen lehetne még finomítani! Okos az óra. Nélküle, nem telhet el egyetlen óra sem, mert mér az mindent. Lépéseket, pulzust, és vérnyomást. Néha, fel is szalad a mért érték hirtelen, mikor az eredményeket nézi az ember, mert bizony nem olyan az, mint amit szeretnénk. Okosan kereshetsz, már társat is magadnak, mert nem kell mást tenned csak jobbra, balra húzogatni a felbukkanó képeket. Az okos rendszer összegyűjti a lehetséges jelölteket, és ha valaki nem tetszik, azt kukázod és jöhet a következő. Erről az jut eszembe, mikor még gyerek voltam és a virágszirmokat tépkedtük és kérdeztük, hogy szeret, nem szeret? Végén a választ is megtudtuk, mert az utolsó szirom megmutatta, hogy mi is a helyzet. Volt is öröm, mikor az utolsó sziromra az jött ki, hogy szeret. Úgy csillogott a szemünk, és oly nagy lett a mosolyunk. Ellenkező esetben, kicsit könnyes lett a szemünk. Mi, akkor ezt varázslatnak véltük. Ma, már jót röhögnének rajtam, ha így szeretném megtudni, hogy szeret e, az imádott személy engem. Igaz, előnye ennek is lenne, mert legalább mosolyogna mindenki körülöttem, hisz elég savanyú manapság mindenki. Okos világban gondolkodni, minek? Ott vannak a programok, amelyek gondolkodnak helyettem és amúgy is a Google a barátom. Nincs olyan kérdés, amire választ ne kapnál, pillanatok alatt. Tanulni? Minek? Az okos eszközök, majd megoldanak mindent. Okos világban, már arra se legyen gondod, hogy mit nézzél, mit hallgass, mert ahogyan belépsz a kiválasztott felületre, már ott is a személyre szabott lista. Neked, már csak klikkelned kell, hogy azt nézhesd, amit Te választottál. Megnézed, és a végén felsóhajthatsz, hogy ez jó volt, én választottam / csak hiszed / Hamarosan, okos eszköz ír majd helyettem okos gondolatokat, okos embereknek. Ők, generált okos válaszokat adnak. Na, szép világ lesz. Az érzelmek meg jól elvesznek. Okos világban, okos eszközökkel körbevéve, érzelemmentes világban élni. Elég furcsa lesz, mert valami mindig hiányozni fog, amit okos eszközök soha nem adhatnak meg. Na, egyedül ezért örülök annak, hogy öregszem, mert én szeretni, ölelni akarok, amíg csak élek és számomra legfontosabb a lélek.

Már több mint egy éve annak, hogy egy rosszul tárcsázott szám után két idegen ember barátsága elkezdődött. Fülledt, nyári délelőtt volt, mikor Zsuzsa telefonja megcsörrent. Ránézett a kijelzőre és látta, ismeretlen a szám, de kedvesen szólt a kagylóba. Kellemes férfihang kezdte azzal, hogy:

- Kezeit csókolom! - és folytatta - Elnézését kérem, de ma nem tudom a lakást megtekinteni, mert fontos, halaszthatatlan dolgom van. Sajnálom, hogy miattam vett ki szabadságot, de majd kiengesztelem valamivel. Mondja kedves, melyik nap lenne Önnek alkalmas? Ígérem, akkor ott leszek.

Zsuzsa arcán mosoly jelent meg. Próbált felelni, de a férfi nem tartott szünetet, csak mondta, mondta.

- Nagyon szépen kérem, ne adja el a lakást másnak, mert én érzem, hogy nekem meg fog felelni. Kérem! Kérem! Kérem! - és csend. Végre Zsuzsa is szóhoz tudott jutni.

- Nézze Uram! Itt totális félreértés történt. Nekem, nincs eladó lakásom. Biztosra veszem, hogy nem engem keres.

- Ó! Bocsásson meg! Valamit nagyon elrontottam.

- Semmi gond. Viszont hallásra.

- Várjon! Tudja, én azt mondom, nincsenek véletlenek, így az sem lehet véletlen, hogy Önt tárcsáztam. Nagyon kellemes hangja van. Szívesen beszélgetnék még Önnel.

- Le kell tennem. Viszlát.

Másnap ismét csörgött Zsuzsa telefonja. Ránézett a kijelzőre és látta, hogy az ismeretlen férfi hívja, akire oly sokat gondolt a téves hívás után. Ő sem igazán értette, miért gondol folyton a férfira. Miután felvette a telefont, a férfi is hasonló érzésekről mesélt.  A hívások minden nap ismétlődtek, majd e-mail-ek váltották fel a beszélgetéseket. Két ember osztotta meg ily módon egymással bánatát, örömét. Soha nem látták egymás fotóját, valahogy nem érezték szükségét. Kicsit titokzatos volt ez az egész, de annál mélyebb lelki barátság.

A férfi három éve vált el a feleségétől. Van egy lánya és a negyvenkettedik évében jár. Zsuzsa harminc évesen egyedül élt. Kölcsönösen erősítették egymást és napi szinten osztották meg egymással a történteket. Zsuzsa mindig jót mosolygott magában, mikor a férfi azt írta neki: "Tudod, mindenben számíthatsz rám! Egy telefon és rohanok." Nem is ismernélek meg, csóválta a fejét és azt sem tudom, hogy hol élsz. Lehet, az ország másik felében, de az is lehet, hogy a szomszédban. Soha nem tettek említést arról, ki, hol él. Ismeretlen barátom, csak így hívta a férfit, kinek keresztnevét is jó sokára tudta meg.

Boldog napok sora követte egymást, míg egy napon szomorú levél érkezett.

Kedves Zsuzsa!

Ne haragudj, hogy eddig nem jelentkeztem. Gondolhattad, milyen barát az, aki így magára hagy. De sajnos balesetem volt és emiatt nem tudtam jelentkezni. Most, viszont írok Neked. Utolsó levelem ez, mert többet már senkinek nem írok. Nem akarok tovább élni. Nincs értelme az életemnek. A balesetben úgy megsérültem, hogy a bal lábamat amputálni kellett. Mondd, miért éljek tovább? Eddig sem volt valami fényes életem. Ez után mit remélhetek még? Egyetlen örömöm volt az utóbbi hónapokban csupán, az, hogy volt egy igazi barátom. Tudod, az a furcsa, hogy nem is láttalak még soha, de igazi barátom voltál. Fényként toppantál életembe, és én lubickoltam ebben. Kívánom, hogy váljon valóra minden álmod, és légy nagyon boldog! Köszönöm a barátságodat, boldoggá tettél vele. Isten Veled!

Kedves ismeretlen Barátom!

Nem szép dolog, hogy könnyeket csalsz szemembe. Te, aki mindig megnevettettél. Szomorú vagyok, hogy olyan gondolatok fogalmazódtak meg benned, mint amik megfogalmazódtak. Hogyan tudsz egy igazi barátot megbántani? Te olyan vagy nekem, mint szárazföldnek az eső. Mondd, sírba akarsz kergetni? Neked élned kell, mert szükségem van Rád! Igen, van még feladatod és most kicsit össze vagy zavarodva, de minden olyan lesz, mint rég, sőt, jobb. Biztosan tudta a sors, hogy miért tette ezt Veled. Talán azért, hogy pihenj kicsit és gondolkodj el azon, mi a fontos az életben. Barátom! Nem adhatod fel! Nem hagyhatsz itt egy barátot, kinek szüksége van szavaidra, arra a tudatra, hogy létezel. Mondd, hol vagy? Futok Hozzád, mert össze kell rakni egymás lelkét.

Kedves Barátom! Kedves Zsuzsa!

Nem hagyhatlak magadra. Egy ilyen barátság megéri, hogy maradjak. Köszönöm, Péter.

Szeretettel köszöntelek! Szavakat hoztam és szavakból szőtt történeteket. Fogadd szeretettel.

A szavak mögött ott van az ember, ki a szavakat csokorba szőtte. Ott van minden szó mögött egy érzés, ami lehet kellemes vagy kellemetlen. Lélektől, lélekig érnek a szavak, ahol gyógyítanak vagy rombolnak. Minden pillanatban ér bennünket valamilyen érzés, amiből vagy szép emlékek születnek vagy fájó múltunk része lesz. Mindenkinek sok története van, amit olykor nem is tud elmesélni, mert amit érez, azt nem tudja szavakkal kifejezni. Ezért, gyakran egy történetet olvasva úgy érezzük, hogy igen ezt érzem én is, és innentől szívének kedves történetté válik. Történeteket hozok én is, szavakból, érzésekből szőve. Szeretnék ezzel mosolyt varázsolni az olvasó arcára, vagy könnyeket csalni szemébe. / gyakran csodákra képes az, ha szabadon engedjük könnyeinket / Az is lehet, hogy egy történet olvasása hozza el a nagy felismerést, vagy találjuk meg problémánk megoldó kulcsát. Mindenki számára más élményt adnak a sorok. Számomra, az a legnagyobb ajándék, ha segíteni tudok olvasóimnak, ha mással nem is, de néhány szóval ebben a rohanó világban.

Köszönöm, hogy erre jártál és várlak vissza szeretettel.

Jalcs Irén, aki a szavak mögött van.

Még több olvasnivalót találsz a weboldalamon.

www.lelekkotta.hu