Szép szavak fedik a hamis szavakat.

Erőltetett mosolyok az érzelmeket.

Az egyik, fényesre csiszolt tulajdonságokkal,

keresi mások együttérzését.

Próbálja, elhitetni a világgal, hogy

mindenki hibás, csak ő nem.

Ő, egy meg nem értett áldozat, ki

szívét, lelkét adja, de hiába,

érzelmeinek, pofon az ára.

Mellé áll a világ, mert a másik fájdalmát nem látja,

hisz, az nem kiálltja világgá, hogy lelkét mi nyomja.

Hallgat, és csendesen várja, hogy

elmúljon a rémálom, amiben a világ előtt,

ő a vesztes, de a sors, majd bizonyítja, hogy

kinek volt igaza.

Annak, aki világgá kiáltott mindent,

és ezáltal ezer barátot szerzett,

vagy annak, aki csendben tette azt, amit érzett,

és könnyeit egyedül törölte le.

Ő, mindig csendesebb volt, mert úgy gondolta

van ami csak két ember dolga.

Csendes volt akkor is mikor adott,

mikor a nehéz pillanatokban vele volt, és

vállát adta a fájó könnyeknek, mert úgy

gondolta, ez csak két ember dolga.

A múló idő, majd igazságot tesz.

A lelkiismeretével magának kell elszámolnia mindenkinek.

Lekésőbb akkor, mikor eljön az utolsó óra,

csak nehogy késő legyen,mert az utolsó mondatokra,

már nem lesz felelet.

Lassan, kinyílik az ég kapuja, és onnan, már

nincs visszaút.

Könnyeit, már csak esőként küldheti, ki oda jut,

amiről senki nem tudja majd, hogy

bocsánatkérésének fájdalmas könnyei azok.

Egonka, az ötödik emeleten éldegélt szüleivel, egy óriási lakásban. Uralta is az egész teret. Játékait a lakás minden pontján rendszeresen szétszórta. Nem, csak a lakást uralta. Szülei is úgy táncoltak, ahogyan, ő húzta a nótát. Minden kérését teljesítették a szülők, és Egonkát a végtelenségig elkényeztették. Büszke is volt magára a picinyke gyermek, hogy ő uralja a teret, és minden embernek beszólhat a maga módján, mert senki nem mondja neki, hogy ne csináld. Az, elmúlt hetekben nagyon unatkozott, az öt éves fiúcska, mert zárva az óvoda. A játékok már nem kötötték le. A meséket unta. A házban sem nagyon találkoztak senkivel, mert ritkán hagyták el a lakást. Mostanában, a ház is olyan szürke volt és csendes. Ünnepek előtti, szokásos nyüzsgés is elmaradt az idén. Kevés dísz került ki az ajtókra és a szokásos nagytakarítási hullám is elmaradt. Valahogy, úgy volt mindenki vele, hogy idén jó lesz a poros ablakon is kinézni. Egyik reggelen, Egonka arra ébredt, hogy álmában kitalált egy okos dolgot, amivel feldobhatná a sok szürke napot. Reggeli közben elő is adta elképzelését.

• Apa, Anya! Húsvétra kérek egy nyulat.

Természetesnek vette, hogy reggeli után, már indulnak is, de nagyon meglepődött, mikor nemleges választ kapott.

• Nem! Nyulat, nem veszünk az idén! – szólt az apa.

Döbbenet a gyerek arcán, mert ilyet bizony ő, még soha nem hallott. Először, nem is tudta, hogy mire vélje apja tiltakozását, majd megmakacsolta magát, és azt mondta:

• De! Igen! Kell!
• Nem! Idén, nem lehet ebben a házban nyúl. –harsogott az apa és nagyot csapott az asztalra.
• Már, miért ne lehetne?
• Idén, kicsit más a helyzet, mert olyan ünnep lesz, ami semmihez nem fogható. A járvány miatt, itt most nyúl nem lehet. Most, nem részletezem, hogy miért. Válasznak legyen ennyi elég.

Egonka, nagyon nem értette a dolgot, de a magyarázat nem is nagyon érdekelte. Csalódott volt, de nagyon. Tudta, most hiába minden, mert győztes, most nem lehet. Tovább gondolkodott, hogy mit is kérjen, hogy boldog legyen. Ebéd közben jutott eszébe, hogy mi is az, ami jó volna.

• Kérek, akkor egy egeret, ha már nyulam nem lehet.
• Egeret? Azt, lehet. Olyan, sok egér szaladgál mostanában a házban, majd fogok egyet.
• De, apa! Az mind szürke. Én, fehéret akarok.
• Legyen. Megveszem.

Délután, útra is keltek és vettek egy fehér egeret. Papírdobozban vitték haza. Hazaérve kapott egy kalitkát az egérke. A szülők fellélegeztek, hogy minden rendben, a probléma megoldva. Gondolták, most nyugalom lesz, mert Egonka a kis egérrel napokig jól el lesz. Ami, jött arra, még a legrosszabb rémálmunkban sem gondoltak. Az, új családtag, már akkor röhögött magában mikor bezárták a kalitkába. Alig várta azt a pillanatot, hogy csend legyen és testét már szépen ki is szabadította és futott. Volt is sikítozás, mikor az anyuka meglátta, hogy szabadon a kis állatka. Igaz, egy idő után megbarátkozott a gondolattal, hogy bárhol szembe jöhet vele egy fehér egér. Múlt hét szombaton aztán kezdetét vette az őrület, mert Egonka sehol nem találta az egeret. Az, egész lakást felforgatták, de sehol nem találták. Több órás keresés után, úgy döntöttek, hogy megkérdezik a szomszédokat, hogy nem e találkoztak esetleg a kis csavargóval. Erzsike néni az egyik közvetlen szomszéd akkorát sikított, mikor megtudta, hogy miért csengettek be hozzá.

• Jóságos ég! Már csak az hiányzik, hogy összerágjon itt nekem mindent.- sopánkodott, majd gyorsan be is zárta az ajtót.

Piri néni a másik szomszéd, örült, hogy valaki becsengetett hozzá.

• Piroska néni, nem látott egy egeret?
• Régóta nem. Mióta kirakták azokat a dobozokat, kevesebb van, vagy megint elszaporodtak? Majd, szólok is a gondnoknak, hogy figyeljen jobban a munkájára. Felháborító, hogy felveszi a pénzt, minket meg megesznek ezek a kis szürke lények.
• Fehér! Nem szürke.
• Fehér?

Mivel a szomszédoknál, nem jártak szerencsével, végig járták a házat és mindenhová becsengettek. Vegyes volt a fogadtatás. Volt, aki segítőkésznek bizonyult, de voltak olyanok is, akik nem válogatták meg a szavaikat. A harmadikon, olyan méregbe gurult egy lakó, hogy ezzel csengettek be hozzá, hogy legszívesebben összetörte volna a becsengetőket. Annál is inkább, mert nagyon nem kedvelte a kis elkényeztetett gyereket. Egy biztos. Felbolydult rendesen a ház. Hol volt már ez előző hetek csendes világa. A negyediken, olyan vitát váltott ki az egyik házaspárnál az eset, hogy hangos veszekedésüket csak az nem hallotta, aki nem akarta.

• Nem érdekel Géza! Tekerd fel azt a fehér szőnyeget! Nem gondolod, hogy rettegve fogok itt a szobában lépegetni. Észre sem veszem, és véletlenül rálépek, és akkor olyan sikítozás lesz itt, hogy összedől a ház.
• Mit cirkuszolsz itt, egy ilyen kicsi állat miatt? Miért pont a fehér szőnyeget?
• Mert, abban észrevétlenül el tud bújni.
• Ó, hogy azt a…………….. és mondta és mondta.

Egy idő után viszont kikerült a szőnyeg a folyosó korlátjára. Gondolván arra, ha már ilyen szép, napsütéses, tavasz idő van, akkor had szellőzzön az a szőnyeg. Egyre több szőnyeg levegőzött a korlátokon. Valahogy, úgy voltak a lakók a dologgal, hogy ha már keresik azt a kis lényt és szétszedték a lakást, akkor már ki is takarítanak. Egyre több ablak kezdett csillogni. Szép, színes virágok is kerültek a gangokra. A lépcsőház is megszépült, mert úgy voltak vele, hogy ha már takarítanak, akkor legyen már minden tiszta és ragyogó. A zárt ajtók is kinyíltak, mikor délután nagy kiabálást hallottak. Az elsőn lakó férfi üvöltözött. Igaz, csak a feleségének „mesélt”, de zengett a ház.

• Hallottál már ilyet? Kalitkát vettek az egérnek. Mindig, tudtam, hogy nem normálisak, de hogy ennyire, elképesztő.
• Ne kiabálj már Géza!
• Ne csitítgass engem. Elegem van. Semmi kedvem nem volt ma takarítani. Gondoltam, kibontok egy doboz sört és pihenek, de nem. Ráadásul, bolond itt mindenki, mert most mindenki takarít. Megyek, ki is írom, hogy mit, miben kell tartani, mert ezek még azt sem tudják, hogy az egereknek terrárium való és nem kalitka. A bolond még el is mesélte. Én, megyek és kalitkába zárom az egész családot. Elegem van!

Sokan, megmosolyogták a történetet, mert most tudták meg, hogy mi is volt annak az oka, hogy a fehér egérke eltűnt. Estére lecsendesedett a ház és mindenki az eseményeket figyelte a tisztára mosott ablakok mögül, de nem sok minden történt.

Este, jött a gondnok a kukákat kihúzni. Nagyon meglepődött a tiszta, virágos ház láttán.  Itt meg mi történhetett? Már, az utolsó kukát húzta ki, mikor észrevette, hogy két szürke egér között egy fehér sétál.  Tudta, hogy a fehér nem illik a képbe. Így elővette a cintányérját, és az udvar közepén össze is csapta őket. Ilyen, sajátságos eszközöket használt, ha valamit közölni akart a lakókkal, és nem volt kedve minden lakásba becsengetni.

• Emberek! Kinek hiányzik a fehér egér? Az, egyiket megtaláltam. Jöhet érte a tulajdonosa.
• Kettő van Péter? – kérdezte valaki.
• Én, csak egyet találtam, de biztosra veszem, hogy van még egy, mert egeret tartani csak párban lehet.

• Apa! Apa! Megvan a kisegér! Holnap ugye veszünk még egyet?

• Na, az kéne még! – harsogott Géza hangja az elsőről. – Nincs kedvem minden héten nagytakarítani. Különben is, úgy szaporodnak ezek, mint a nyulak. Venni sem kell. Ahogyan látom meg is tette az első lépést e felé a mi fehér egerünk. Hamarosan szürkésfehér példányunk is lesz. – majd gyorsan becsapta az ajtót.

A többi ajtó is bezárult szépen sorban. A lakók megnyugodtak lassan, és visszatért a régi nyugodt élet.

Másnap hallottam, hogy az utcán beszélgettek a szomszéd ház lakói. Valami sikolyokról volt szó, amit éjszaka véltek felfedezni. Most, azt szeretnék kideríteni, hogy mi történhetett a közelükben, mert az egész éjszakájuk, olyan volt, mint egy rémálom.

• Én, már régóta mondom, hogy szellemek vannak abban a házban. Nem véletlen, hogy nem is költöznek el onnan az emberek. Nem tudják, ott eladni a lakásokat.- mondta egy idősebb nő.
• Maga, egy boszorkány! – reagált rá, egy férfi és vitatkoztak tovább.

Ők, még nem tudták, hogy a szomszédban, egerekről álmodtak a lakók. A napközben átélt dolgokat álmodták újra, még félelmetesebb formában a történetet tovább szőve.

Imádom a mókusokat, de legjobban azt a mókust szerettem, akit most vittek el. Kitépték a szívem egy darabját. Könnyes szemmel néztem az én mókusom után. Milyen hű társam volt ő. Minden reggel együtt indultunk és mindig oda vitt ahová én szerettem volna menni. Soha nem hagyott cserben. Lelke volt. Most viszont nem akart menni, mert nem nagyon akart indulni. Kérette magát rendesen. Már kezdtem úgy érezni, hogy itt marad velem, de aztán hirtelen egy dacos indulással meggondolta magát. Tudom, hogy haragudott rám, mert nem simogattam meg. Minden indulás előtt megsimogattam. Legszívesebben meg is csókoltam volna, ha nem tartottam volna attól, hogy bolondnak néznek az emberek. Mókuskát, két évvel ezelőtt vettem. Először idegenkedtem tőle, mert az a vadító piros színe, nem igazán volt férfias, de megfogott és nem engedett. Így kétszáznegyvenezerért megvettem. Nem mai darab, de nekem tökéletesen megfelel. Nem vágytam soha nagy luxusra. Mindig felesleges dolognak tartottam valamire sokat költeni. Ezért a telefonom is egy olcsó kis készülék, de nekem tökéletesen megfelel. Szóval, a piros csoda a boldogságom forrása lett. Mókuska iránti imádatom miatt neveztem el őt is Mókuskának. Szerette a nevét, mert komolyan mondom, mosolygott mikor nevén szólítottam. Sok kilométert megtettünk együtt. Hét közben, munkába és haza. Hétvégeken beültem a kocsiba és elindultam arra amerre kedvem támadt. Rengeteg szép hely van ebben az országban. Minden kirándulás erővel töltött fel. A nőknél nem volt nagy szerencsém Mókuskával. Csóróságom olvasták ki belőle, mikor arra kértem őket, hogy tartsanak velem. Micike nagyon a lelkembe mászott mondataival. Kezdtek jól alakulni a dolgaink. Már a remény is kezdett ébredni arra, hogy talán megtalálom az igazi társam, de egy pillanat alatt omlott össze minden. Vasárnap volt, mikor délelőtt találkoztunk és úgy terveztük, hogy kirándulunk kicsit. Mikor viszont meglátta Mókuskát, szinte üvöltött.

- Most ezt komolyan gondolod? Ezzel a szakadt kis kocsival akarsz meghódítani? Klíma sincs benne, gondolom. Nem képzeled, hogy egész nap a homlokomat fogom törölgetni, mert egy csóróval utazgatok. Én többet érek annál, hogy egy pénztelen senkinek adjam az éveimet. Én, nem nyomorogni akarok, hanem élni. Biztosan még egy ebédet sem tudnál venni. Keress mást, ha egyáltalán létezik még olyan nő, aki ilyen csóróval szóba áll.

Még mindig a lelkembe hasít a nyíl, ha felidézem azokat a szavakat. Nem vagyok gazdag, az igaz. Most pedig végképp nem. Ezért is váltam meg Mókuskától, mert nem maradt pénzem és most munkát sem találok. Fáj, jó, hogy fáj, de átmeneti minden. Egyszer ennek is vége lesz és hiszem, hogy közel a harminchoz még fel tudom építeni az életem újra. Kilencvenezer forint. Ennyit kaptam érte. Addig kell megváltoznia a dolgoknak, míg tart a pénzem, mert ha nem javul a helyzet, akkor az én helyzetem fog romlani. Most, olyan fájdalmat érzek mókuska elvesztése miatt, hogy nincs is szívem elkölteni a pénzt. Szeretnék most is kirándulni, de nem is lehet és nincs is mivel. Egyhamar nem kocsikázok, az biztos, de egyszer talán lesz még egy mókuskám, amivel száguldozhatok és talán lesz majd egy Mókuska is, akit karjaimba zárhatok.

Volt egyszer egy LÉLEKBOLT. A neve szokatlan és furcsa volt. Egy kis tér közelében hirdette a tábla, hogy itt valami szokatlan kapható. Egyáltalán, lehet itt venni valamit, vagy csak csacska a név? Tanakodtak az emberek, mikor kutyasétáltatás közben erre tévedtek, de még az is megállt itt, egy pillanatra, ki rohant és ideje kevés volt, mert ő bizony ilyet még nem látott. Két nyugdíjas bácsika a fejét csóválta, mikor kártyapartira indultak, és a boltocskára rábukkantak.

- Na, én már előre borítékolom, hogy egy hétig sem lesz nyitva, mert kit érdekelhet egy ilyen csacskaság.

- Nem is értem, mit akar a tulajdonos. Szerintem egy másik bolygóról érkezett, mert itt még tisztességes munkából is nehezen él meg az ember, nem pedig ilyen lelki micsodából.

Senki nem értette miért ez a vállalkozás, de nagyon várták már a nyitást, mert ugye a kíváncsiság az nagy úr. Aztán egy téli reggelen, kinyitott a boltocska, hol egy kedves kis asszonyka várta, hogy valaki átlépi a küszöböt. Kint vacogó hideg. Bent, valami megmagyarázhatatlan kellemes hőmérséklet.

Az első vevő, dél körül érkezett. A kilincset, elég bátortalanul nyomta le, majd miután belépett, valami köszönés félét motyogott. A törékeny kis asszonyka mosollyal köszöntötte, majd időt hagyott a betérőnek, hogy az üzletet feltérképezze. Nézett is nagyot a negyvenes éveiben járó férfi, mert nem, pult volt itt és felhalmozott árukészlet, hanem fotelok és kis asztalka. Rajta pogácsa, és egy kancsó, amiben limonádé lehetett, mert a citromkarika a tetején lebegett. Halk, nyugtató zene szólt, és a férfi izmai is engedni kezdtek, mert átjárta testét a különös érzés, ami olyan volt, mintha haza érkezett volna. A falon egyetlen tábla volt csupán, ami minden fontos részletet tartalmazott.

„ Isten hozott a Lélekboltban. Itt mindig van arra idő, hogy meghallgassalak. Lelkedre nehezedett terheidet, itt leteheted. Szeretném, ha mosollyal arcodon távoznál, és mosolyoddal másokat is megajándékoznál. Itt, ez a fizetőeszköz, és boldog leszek, ha újra eljössz. De a legnagyobb boldogság számomra az lenne, ha majd az utcán találkoznánk újra, és arcod a boldogságot sugározza, mert akkor tudni fogom, hogy életedben minden rendben van.

Érezd jól magad, és légy boldog!”

A férfi, hosszasan olvasta a sorokat, mert olyat ő még nem látott, hogy mosollyal fizessenek valamiért. Néhány perc múlva, halkan így szólt, maradnék. A hölgy a fotel felé intett, majd egymással szembe leültek.

- Mesélhetek?

- Amiről csak szeretne, hisz ettől megkönnyebbül lelke.

- De, mi van, ha nem tudok a végén mosolyogni, csak sírni. Akkor hogyan fizetek az eltöltött időért?

- Szerintem, menni fog az, már csak azért is, mert könnyebb lesz a lelke, de ha mégsem sikerülne, akkor sem tartozik semmivel, és eljön újra és újra, míg mosolyogni nem fog újra.

A férfi mély lélegzetet vett és mesélni kezdett. Életének titkos, lelkét nyomó részét osztotta meg az ismeretlen nővel. Közel egy órás beszélgetés után, nagyot sóhajtott és csak annyit mondott, köszönöm, nagyon jó volt. Majd megajándékozta a kedves hölgyet, egy mosollyal.

Kint, már többen várták, és faggatni kezdték. Na, mi volt bent? Milyen volt? Ő, egy mosollyal válaszolt, és csak annyit mondott, ez nagyon jó volt, majd köszönt és tovább ment, de mosolyával megajándékozott még néhány embert. Furcsán nézték a kíváncsi szemek, hogy mitől ilyen boldog ez- az ember.

Aztán napról, napra egyre többen léptek be a kis boltba. Aztán lassan kezdett minden megváltozni a téren, mert esténként, emberek beszélgettek a téren, barátságok születtek, és sokan, sokat nevettek. A tulajdonos, boldogan nézte az emberek boldogságát, mert számára ez volt a legnagyobb ajándék.

Egy év után, lekerült a boltról a felírat, és kis tábla hirdette, a boltocska hamarosan bezár. Voltak, akik örültek ennek, és kárörvendve mondták a tulajdonosnak, hogy, na, látja, tudtuk mi, hogy ebből nem lehet megélni.

- Téved, kedves. Sok ember boldogabb lett, és tudja mi a fontos? Végre, tudnak az emberek egymással beszélgetni, és minél többen lesznek, annál szebb lesz az élet, mert ha figyelünk egymásra, akkor csodák történnek.

Ez bolond, legyintettek néhányan, de néhány hét múlva, már ők is ott beszélgettek a téren, és látható volt, hogy sokkal boldogabbak.

Mese! Mondod itt a végén kedves olvasó. Igen, az, de ki az, aki nem szereti a meséket, és ki tudja, talán egyszer valósággá válik, hogy jobban fogjuk szeretni, tisztelni egymást.

Így legyen!

Egybefonódott testünk az éj dallamára.

Boldogsággyöngyök pihentek lelkünkön.

Csillagok vezettek a mámor útján.

Az, édes mámor ránk szórta varázsát.

Reggelig jártuk a boldogság táncát.

Felkelő nap simogatta arcunk.

Ez volt a földi boldogságunk.

Felhők jöttek.

Hiába dacolt vele a nap,

vesztesként alul maradt.

Forgószél kapta fel testünk,

hogy egymástól messze repítsen minket.

Bús dallamot könnyeztek az esőcseppek.

Éreztem, meghalok nélküled.

Tovatűnt az élet édes varázs.

Véget ért a szerelmünk izzó tánca.

Hetes busz a csúcsforgalomban, szokásos módon, tömötten halad Pestről-Budára. Fáradt arcok, elkeseredett tekintetek. Ebben a komor helyzetben egyszer csak mosolyok jelennek meg az emberek arcán, s a busz utasai szépen, nyugodtan helyet cserélnek. Aki, elöl volt, hátra megy, és nincs anyázás, beszólás, csak mosoly és mosoly. Aki, még nem tudja, mi a mosoly forrása, az érdeklődéssel figyeli a történéseket. Milyen csodálatos. Mint egy igazi család, boldog egyetértésben.  Mikor, lehetőségem nyílik rá, én is részese lehetek a mosoly eredetének.

Magányosan üldögél, egy egyes ülésen, egy harminc év körüli nő. Leírni nehéz az első benyomást, mert nem gyakran lehet találkozni ilyennel. A jó Isten, jól meg viccelte e szegény nőt. Olyan külsőt adott neki, mivel nehezen érvényesülhet a kincsem. Az, hogy csúnya, enyhe kifejezés. Ha valaki találkozik vele, az csodálkozva nézi, Szépségével kapcsolatban ennyi elég. Külső volta miatt lelke összetörve, ez az arcára van írva. Nagy hátránnyal indul a szépekkel szemben, mert neki százszor több jó tulajdonsággal kell rendelkeznie, hogy utolérje azt, ki szebb nála. Testének, formája sem a fitneszteremben edzett. Sportolni is akkor sportolt utoljára, mikor az általánosban megpróbált a bordásfalra felmászni. Nagyon kedvesnek és finom lelkűnek kell lennie, hogy az ember szívét megnyissa és, hogy elfogadtassa magát. Szemei furcsán nagyok voltak. Olyan, mint aki mindent látni akar. Minden élményt szemével megörökíteni kíván, hogy emlékei között őrizze. Utazása perceit azzal tölti, hogy papírzacskóból pompásan érett paradicsomot falatozik.

Olyan élvezettel harapja, hogy még az is paradicsom után kiált, aki soha nem szerette. Gyorsan, pillanatok alatt végez néhány darabbal. Falatozása végén a tasakot visszazárja és feltekintve mosolyog mindenkire. Szerintem, ő is meglepődik, milyen sok kedves ember az úti társa. Szívét elönti a boldogság. A mosolyában benne van a remény arra, hogy talán még társát is megtalálja. Elmerengve mosolyog. A korabeli férfiakra, meg boldogabban mosolyog. Boldog. Látszik rajta, nagyon boldog. Budai oldalra érve, az első megállónál leszáll, és még akkor is mosolyog. Szinte repül a boldogságtól. Leszállva egy idősebb, jól öltözött hölgy lép mellé.

-Kedves! Ne haragudjon, hogy megszólítom, de tudom, kellemetlen, ha az embernek frissítésre szorul a sminkje és nem veszi észre. –majd tükröt, papír zsebkendőt ad át. Boldog emberkénk belenéz a tükörbe és szembesül a valósággal. Arcán piros folt, mintha valaki óriási csókot nyomott volna az arcára, de mintha a rúzs nyoma ott maradt volna. Nézi, nézi a tükörben a képet, és könnyeivel kezdi lemosni a paradicsom foltot. Majd, az idős hölgy felé fordulva, a tükröt remegő kézzel visszaadja, és csak annyit mond:

-Én, azt hittem, hogy…..,és zokogva borul az idős hölgy vállára.

Saci barna copfjai jobbra, balra hintáztak, mikor boldogan táncolt, lábait váltva. Ez, volt az ő boldogságtánca. Mosolya egész arcát beborította. Oly rég várt már arra, hogy álma valóra váljon és matekból végre ötös dolgozatot írjon.

Minden nap több órát töltött gyakorlással, csak azért, hogy hibátlanul sikerüljön megoldania az év során minden dolgozatot, hisz számára fontos minden eredmény, mert ez a feltétele a továbbtanulásnak a gimnáziumban.

• Anya! Sikerült! Ötös lett! Végre, sikerülni fog!
• Mitől van ilyen jó kedved?
• Ötös matek dogát írtam.
• Akkor, sikeresen puskáztál.
• De, anya! Nem szoktam puskázni!
• Mennyi hibád volt?
• Hibátlan volt, anya.
• Olyan nincs! Te, nem tudod azt úgy megírni! Az lehetetlen. Biztos, hogy puskáztál. Hát, Te tudod, mit csinálsz, de ne feledd, egyszer minden kiderül.
• MI ért nem hiszel bennem, anya? Miért nem tudod elképzelni, hogy én is lehetek tehetséges?
• A Vica sokkal okosabb nálad és neki sem sikerült soha hibátlan dolgozatot írnia.
• De anya! Miért hiszed, hogy a szomszéd gyereke tehetségesebb, mint én?
• Mert az!
• Köszönöm, anya!

Iskolából hazafelé még úgy tervezte, gyakorol egy kicsit. Megold néhány példát, de ezek után már úgy érezte, felesleges, mert ő egy tehetségtelen gyerek, és soha nem lesz olyan okos, mint a szomszéd Vica.

Ó, Uram!

Adj, boldogságot minden földi lénynek!

Falatot az éhezőknek!

Kabátot annak, aki fázik!

Fedelet a fedél nélkülieknek!

Varázsolj mosolyt minden arcra!

Nyugalmat adj, minden otthonba!

Adj, reményt és szeretetet mindenkinek!

Irigység helyett elégedettséget adj!

Legyen munkája mindenkinek, hogy

ne kelljen korgó gyomorral lefeküdnie senkinek!

Szárítsd fel a könnyeket Uram, kérlek!

Adj, hitet és reményt, adj, sikereket!

Adj Uram, boldog életet, és

minden ember szívébe, sok-sok szeretetet!

Add, hogy a mosoly, köszönés legyen!

Hozz, a tavasszal fényt és boldogságot!

Szeretetben, mosolyban gazdag hétköznapokat,

és ragyogó ünnepnapokat!

Köszönöm Uram!

Ámen.

- Szia, Évikém! Rég láttalak. Jól nézel ki. Fiatalodtál vagy öt évet. Mi újság, mesélj!

- Szerbusz, Katikám! Nem sok minden történik mostanában. Beugrottam gyorsan egy-két dolgot venni, aztán rohanás. Tudod, az örök rohanás.

- Így vagyok ezzel én is. Szép lett ez a közért, most, hogy felújították. Igaz, nem nagyon tudok vásárolni, mert nincs miből. Most is csak kenyeret vettem. Látom, nálad meg csak liszt van. Lapos a ti pénztárcátok is?

- Lehetne vastagabb az biztos. Nem bánnám, ha nehezebb lenne.

- Kenyeret nem kell venned? Már csak azért kérdezem, mert én mindig elfelejtem. Most, azért nem felejtettem el, mert másra nincs pénzem. A múltkor is, mikor fizetéskor bejöttem, addig bóklásztam, míg mindent vettem, csak kenyeret nem.

- Mi sütjük a kenyeret.

- Na! Csak nem kemencéd van a panelban?

- Nem! Kenyérsütő gépünk van.

- Mázlista!

- Szerinted! Én, nem vagyok így feldobva tőle.

- Miért? Nem jó?

- Jónak jó, csak tudod, a születésnapomra kaptam.

- Na és?

- Most őszintén, ki örül annak, ha a születésnapjára ilyesmit kap?

- Én, nagyon tudnék örülni. Nekem, soha nem vett még semmit születésnapomra a Pista. Mindig kapok egy szál rózsát és bontunk egy üveg pezsgőt, és kész.  Ó, hallod, én a Pistám nevét a konyha falába vésném, ha ilyet venne nekem.

- Na, nem csodálkozom, hogy olyanok a férfiak, amilyenek. Ilyen hibbant nők, mint Te is, megzavarják az elméjüket. Egy születésnapi ajándék legyen személyre szóló nálunk is azért lett kenyérsütő, mert a Géza áradozott róla, hogy milyen jó, mert több kolléganőjének is van. Ecsetelte hónapokig, hogy milyen jó lenne nekünk is egy, mert gazdaságos és olyat sütünk vele, amilyet akarunk. Akár, medvehagymásat is. Nem vitatkoztam vele, mert valahol igaza volt, de, hogy pont születésnapomra vette meg, az fájt. Valami személyes dolgot akartam, és azóta nem is adtam neki puszit, mert úgy megharagudtam rá. Most, viszont szinte örülök, hogy találkoztam veled, mert rájöttem, nem is az én párom tehet arról, hogy nem voltam boldog a születésnapomon.

- Mit fecsegsz itt össze?

- Most már tudom, hogy valószínűleg olyan kolléganőjét kérdezte meg, mint Te, hogy mit vegyen nekem szülinapomra, és azt válaszolta: vegyél kenyérsütőt. Világos minden, mert ugye, a férfiak tanácstalanok ilyen ügyekben.

- Inkább örülnél, hogy vett valamit, mint itt agyalsz ilyeneken.

- Nekem ne valamit vegyen, hanem azt, amire vágyom. Most bocs, futok, mert adnom kell az én nagy mackómnak egy nagy csókot.

- De, sürgős lett!

- Az. Mert, most már tudom, a nők miatt van az egész!

- Te nem vagy frankó, az biztos!

- Tudod kedves, a férfiak olyanok, amilyenné mi tesszük őket, de nem részletezem, mert nekem most csókolnom kell a párom. Szia!