Városi forgalomban sodródva a tömeggel mindig történik valami. Kora őszi délután volt mikor a nap csak úgy néha-néha mutatta meg arcát. A forgalmas főutcán nem éppen vidám arcokkal találkozott az ember. Talán az idő volt az oka. A széles járdát padok és fák tették hangulatosabbá és furcsa formájú oszlopok, melyekről nem igazán lehetett megmondani, hogy mi célt szolgálnak. Olyan villanyoszlophoz hasonló valami volt, de töprengeni azon, hogy miért is voltak ott, felesleges, mert a történet nem ezekről az oszlopokról szól. Jelentősége csupán az, hogy azon a délutánon egy jól öltözött nő térdelt az egyik oszlop előtt és két kezével átölelte, majd ujjait összekulcsolta. Néha-néha megbillent teste. Kicsit előre és hátra. Ajka is mondott valamit, alig hallhatóan. Sokan felfigyeltek erre a különös jelenetre. Mosolyokkal és kacagásokkal nyugtázta a többség, hogy na jól berúgott a csaj, mert szinte mindenki az alkohol hatásának tulajdonította a jelenetet. Legyintések, mosolyok és gúnyos megjegyzések, majd mindenki haladt tovább. Jó tíz perc telt el így, miután a nő elég nehézkesen de felállt. Ekkor még egy-két mondat szállt felé: na, mi van kis anyám, már fel sem tudsz állni? Kevesebbet kellett volna inni - és hasonló. Miután felállt, végig simította az oszlopot és megcsókolta a vasdarabot. Minden olyan volt mintha egy temetőben lenne az ember mert ott sok hasonlót láthatunk és nem lepődünk meg rajta. De egy forgalmas főúton? Eltávolodott a nő néhány lépéssel az oszloptól, majd megállt és nagyokat nyelt, mint aki könnyeit nyeli, de ez nem igazán sikerült, mert néhány perc után zokogásban tört ki, majd zsebkendőjét zsebéből elővéve, arcát megtörölte és futni kezdett és zokogott hangosan. Futott, mint aki nem akar szembesülni a valósággal a fájdalommal. Biztos, hogy lejátszódott előtte az a szörnyűség, ami ott annál az oszlopnál történt. Az az esemény ami elvitte Tőle azt akit nagyon szeretett, mert, hogy szeretet volt benne és nagy fájdalom az látható volt arcán mikor elhaladt mellettem és alkohol szagát érezni sem lehetett. Nem tudtam elindulni. Az aszfaltba gyökerezet a lábam mert fájdalmát átéreztem és azt is, mit érezhetett mikor kíméletlen mondatokat küldtek felé. Átéreztem, mennyire tudott volna örülni egy mosolynak, amit kapott is, de nem olyat amilyet érdemelt volna. Fele annyi szeretet lenne sok emberben, mint abban a picike nőben volt akkor más lenne a világ az biztos. Tétován álltam, mert szerettem volna megszólítani de Ő oly gyorsan futott a saját világában, hogy képtelenség lett volna utolérni és nem lehetett  megzavarni. Tudom, hogy látni fogom még Őt és akkor fény derülhet arra is, hogy mi történt ott egy szép napon. Bár azt már megváltoztatni nem lehet de egy aprócska, szívből jövő mosoly talán segíthet. Gondolataimban elmerülve álltam és az oszlopot figyeltem. Szerettem volna felgyorsítani az időt, hogy újra láthassam Őt és egy jó szóval és mosollyal ajándékozhassam meg. Kíváncsi voltam fájdalmának okára is. Gondolataim oly mélyre vittek, hogy megszűnt körülöttem a világ. Nem hallottam a csilingelő villamosokat a fékező buszokat. Egy mély szomorú hang hozott vissza a valóságba.

- Tudna segíteni néhány forinttal? Nagyon éhes vagyok.

Megszokott kérés volt ez mert naponta többször hallja az ember és segíteni mindenkinek lehetetlen de most a pénztárcám után nyúltam és néhány forintot adtam az idős nőnek.

- Köszönöm! Látom a maga lelkét is megérintette az oszlopot ölelő nő. Sokan bolondnak gondolják és csak nevetnek rajta de fájdalmát kevesen ismerik. Csúnya baleset volt. Ott annál az oszlopnál halt meg a férje. Nagy szerelem volt az övék. Ismertem őket mert itt a környéken laktak és sokat  sétáltak erre. Mindig volt egy kedves szavuk hozzám. Szegény nő itt sír minden délután fájdalmát ezzel is növelve, mert tudja, hogy sokan csak nevetnek rajta. Tudja kedves, nem minden az aminek látszik és néha egy jó szó megváltoztathatna mindent.