Mondják, nem a külső számít, mert a lényeg az belül van. Én, is ezt mondom ma már sok átsírt év után, mert nehéz megcsillogtatni azt a belső kincset, ha nincs rá lehetőséged. Pufók szeplős gyerekként éltem, ami egy lánynak nem igazán előny. Szikla szilárd lábakon álltam az biztos, mert a lábam olyan vastag volt, mint két fa törzse egybe véve. Fenekem kispárnának is jó lett volna. Hiába küzdöttem már tiniként is azért, hogy karcsú legyek, valahogy ez nem ment. Minden deka rajtam maradt és csak az évek teltek felettem. Mindig, arról álmodtam, hogy egyszer jön valaki és megsimogatja arcom és azt mondja, szép vagy és addig marad velem, míg az összes szeplőt arcomon meg nem számolja, vagyis örökre, mert megszámlálhatatlanul sok van.

Mese volt ez, gyönyörű habos mese, miből felébredtem minden reggel. Nem nagyon néztek rám a fiúk, mert mit is nézhettek volna? Talán, találós kérdésnek jó lettem volna, ha meg kellett volna saccolni, hogy hány méter anyaggal lehetne körbe vonni. Néha-néha vörös copfomat meghúzták, az igaz, de mindig csak azért, hogy hecceljenek, mert mindig elhangzott a kísérő mondat, „kapj el, ha tudsz”.

Így, telt gyerekkorom, miben láttam, mások hogyan fogják egymás kezét és mindig vártam, hogy egyszer majd az én kezemet is megfogja valaki.

Igaz, egyszer a Pisti jó erősen megfogta, amit soha nem feledek, de az más volt és csak egyszer fordult elő, soha többet.

Futottam át az úttesten, mikor valaki elkapta a kezem, és még gyorsabb futásra késztetett.  Ő volt a Pisti, ki, mikor az úttestről a járdára értünk, nagyon megdorgált.

• Te mit csinálsz? Meg akarsz halni? Miért futkározol a kocsik előtt? Máskor vigyázz magadra! - és elengedte kezem, amit soha többé nem fogott meg.

Olyan jó volt érezni kezének melegét. Szédült tiniként arcomat simogattam egész délután, azzal a kezemmel, amelyiket érintette ő. Jó lehet, ha a kéz mindig ott van veled.

Teltek az évek, és csak annyiban változtam, hogy hosszú copfom rövid frizurává változott, de a szeplők és a kilók maradtak. Anyám mindig azt mondta, hogy értékes ember vagyok és nagy a szívem. Nem kételkedtem én ebben, mert anyám mindig igazat mondott, de hinni nem akartam, mert közel voltam már a harminchoz, de párkapcsolatom még nem igazán volt. Volt egy-két fiú, ki felbukkant életemben, de valami kísérleti nyúlnak nézhettek, mert gyorsan tovamentek.

Péter volt, ki a szüzességemet elvette. Bár soha ne történt volna meg, mert oly megalázottnak éreztem akkor magam.

• Jaj, Te még szűz vagy? - röhögött a képembe, mert nevetésnek nem volt nevezhető. - Huszonöt és szűz. - folytatta – na, nem is csodálkozok! Gondoltam, csapok egy görbe estét, mert nőhiányom van és tessék, egy szűzzel vacakolok.

Összetörtem kívül-belül, mert olyan rosszul, mint akkor, soha nem éreztem magam. Sokáig férfit sem akartam látni, de egy idő után egyre jobban tört fel belőlem a vágy egy társ után. Nem jártam sok sikerrel, mert meg kellett állapítanom, hogy mindenki a külső alapján dönti el, hogy kell, vagy nem. Lehet nekem belül bármilyen kincsem, ha rám néznek és tovább mennek.

Valahol persze én is így néztem mindenkire, mert, ha rátekintettem valakire, nekem is az volt az első gondolatom, hogy tetszik, vagy nem. Először görcsösen akartam, hogy sikerüljön magányomat társas kapcsolattá varázsolni, de aztán elengedtem a gondolatot és próbáltam az élet más szépségét megtalálni és több energiát fektettem a munkámba. Könyvelő irodában dolgoztam. A számok világában éltem. Sok ügyféllel találkoztam és nem is volt gondom. Munkámat elismerték és sikert sikerre halmoztam.

Volt egy ügyfelem, kivel csak telefonon és neten tartottuk a kapcsolatot. A papírokat mindig futárral küldte. Elég zavaros volt a könyvelése, így sokat beszélgettünk. Azon, kaptam magam, hogy már estéimet is cseteléssel töltöm, ami több kezdett lenni munkakapcsolatnál. Egyik este azt írta: „Beleszerettem a lelkedbe”

Ó, olyan hevesen vert ettől a mondattól a szívem, de aztán lassan csillapodott a dobogás, mert rájöttem, reménytelen. Addig lesz szerelmes belém, míg meg nem pillant. Azért, sokszor elidőztem a   gondolattal, hogy vajon hogyan is nézhet ki? Semmit nem tudtam alakjáról. Megalkottam magamnak kis macinak és úgy gondoltam rá.

Lelkünk kezdett egymásba szeretni és harminckét évesen ez nagy boldogság volt. Tudtam, csak addig tart minden, míg egymás szemébe nézünk, de jó volt és nagyon bíztam abban, hogy évek múlva sem kerül erre sor. Dalolt a lelkem és azt akartam, daloljon, míg élek.

Bevallási időszak volt és egyre több ügyfél kereste fel az irodát. Be voltunk havazva rendesen.

- Helga! - Szólt a főnököm – Van itt egy kedves ügyfél és jó lenne, ha átnéznéd a bevallását!

- Nem tudom! Nem fér bele egyszerűen az időmbe. - Válaszoltam, a papírokból fel sem nézve.

- Jó, megértelek. Akkor vedd úgy, hogy főnöki utasítás, és aktakötetet csapott le az asztalra, de úgy, hogy a papírok repültek.

Dühösen emelkedtem fel úgy, hogy csak a repülő papírokat figyeltem, mikor ismerős hang szólalt meg mögöttem.

-Segíthetek? Sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam.

Úr Isten! Ez Gábor! Döbbenten fordultam meg, és nem csak a szemem kerekedett nagyra, hanem szeplőim is. Na, eddig dalolt a lelkem.  Ez, volt az első gondolatom, mert aki ott állt előttem, nem maci volt, hanem egy tökéletes férfi. Olyan, amilyet csak divatlapokban lát az ember. Égett arcom. Tudtam, hogy szeplőimet betakarja a pír.

- Te, Te – dadogtam.

- Gyönyörű vagy! Jól áll Neked, ha dühös vagy. Tudod, mit szeretnék? Megcsókolni téged, és addig maradni veled, míg meg nem számolom arcodon a szeplőidet! Mosolyra derült arcom, és a lelkem dalolt tovább és még ma is dalol, napról napra, egyre szebben.