Van nekem, egy mérlegem. Nem vagyunk barátok az, már biztos, pedig nagyon okos. Mér ő mindent. Megmutatja a testsúlyomat, testtömeg indexemet. Százalékos arányban mutatja a testzsír, víz, izom, csont tartalmat, de nem tudunk egymással barátságot kötni. Részemről, mindig van mibe belekötni. Igaz, volt egy idő, mikor lehettünk volna barátok, de én nem fordítottam erre, akkor nagy figyelmet. Elég stresszes időszak volt az akkoriban számomra, és akkor ő azt mutatta, amit én szerettem volna látni. A gondok, úgy lefoglaltak, hogy vele nem is foglalkoztam, mert nélküle is éreztem, hogy olvadnak le a kilók. Szerintem, ebből adódóan haragszik most rám. Komolyan mondom, már fájt, amit csinált velem. Közel, két hónapja tart a csatánk. Akkor határoztam el, hogy fogyókúrázni kell, mert van rajtam néhány plusz kiló, amitől szabadulni kell. Két hétig, nem történt semmi.  Minden nap pontosan azt mutatta, amit előző nap. Ez, természetes, nyugtattam magam. Gyors eredményt, nem remélhetek, még annak ellenére sem, hogy alig ettem. A harmadik héten aztán csoda történt, mínusz egy kiló. Boldog is voltam nagyon. Nézegettem is magam a tükörben.  – Na, ez igen! Ez-az!  Szemmel látható, hogy csinosabb vagyok. Ámítottam magam rendesen, mert hol látszott volna az-az egy kiló? Azt, akartam hinni, hogy látszik, és azt hittem. Boldog voltam, de a legboldogabb akkor, mikor találtam egy tábla csokit, amit ki tudja, mikor rejtettem el. Fel is csillant a szemem. Na, ezt, most befalom! De! Az, a bizonyos belsőhang, ugye? – Nem teheted, mert akkor, miért éheztél napokon át?  Nem foglalkoztam a hanggal, és a felét be is faltam. Ráadásul, este még jó kis kenyeret is ettem, lefekvés előtt. Nem is mértem magam napokig, hisz tudtam, hogy a fogyás útjára léptem. Folytattam tovább a koplalást és sok vizet ittam. Valahol jó is volt, mert kevésbé voltam éhes. A múlthéten kezdődött az én csatám a mérlegemmel. Kezdett ugyanis furcsán viselkedni. Hétfőn, egy kilóval mutatott többet, mint a kezdetekkor. Sírni lett volna kedvem, de mivel úgy vélem, hogy a tárgyaknak is lelke van, így szépen megsimogattam és arra kértem, segítsen nekem. Hallgatott. Gondoltam, szót értettünk. Kedden, mínusz nyolcvan deka. Szuper! Szerda, plusz másfél kiló. Csütörtök, mínusz három kiló.  Biztosan lemerült az elem véltem, és azért csinálja ezt. Új elemmel ajándékoztam meg, de meglepetésemre tovább folytatta az előző mérési összevisszaságot. Kezdtem magam úgy érezni, mintha egy libikókán ülnék. Alapozva a lélekre, ismét elbeszélgettem az én kis mérlegemmel, de egyre csak többet mutatott, annak ellenére, hogy egyre kevesebbet ettem. Már, csak csipegettem. Sokat gondolkodtam és arra az elhatározásra jutottam, hogy elég volt a mérlegelésből. Fontosabb számomra a nyugalom és az, hogy jól érezzem magam a bőrömben, mint az, hogy a kijelző mit mutat számomra. Szépen, be is csomagoltam és jól elrejtettem, az én okos mérlegemet. Nem változtattam az elhatározásomon, mert továbbra is figyelek arra, hogy mit, és mennyit eszek, de már nem görcsölök azon, hogy megkóstoljak e vagy sem, egy szelet süteményt. A mindent szabad, de csak mértékkel, elvet vallom. Csodásan sütött a nap tegnap. Így, elő is vettem a farmeromat és láss csodát, pont úgy állt rajtam, mint tavaly. Most azokat a bizonyos felszedett kilókat kerestem a tükörbe nézve. Pompás! Egyre többet fogok sétálni, határoztam el, sokkal jobb, mint a napi méredzkedés. A lépcsőházban találkoztam a szomszéd Julikával. Kölcsönösen érdeklődtünk egymás egészségéről és váltottunk néhány szót.

• Hová mész?
• Sétálni.
• Nekem is kéne, mert van rajtam vagy tíz kiló többlet, de a fogyókúra nekem nem megy.
• Rajtam is van, néhány kiló.
• Ne viccelj! Én, ha ilyen jól néznék ki, boldog ember lennék. Nagyon csinos vagy. Vigyázz a férfiakkal séta közben, mert velem ellentétben, téged biztosan észrevesznek.

Ó, egyből repülő üzemmódra kapcsoltam, és az én vicces mérlegemre gondoltam. Látod, látod, csoda mérlegem. Mérhetsz te bármit, mert az a legfontosabb, hogy én jól érezzem magam a bőrömben, és tudod, ha egy nő mondja, hogy jól nézek ki, akkor, abban van valami.