Szombaton, boldogan ébredtem. Nem csörgött a vekker. Csendes volt a szomszéd is. Finom kávé illat ölelt körbe, ami keveredett a hagymástojás illatával. Ó, kell ennél boldogabb reggel? Az, asszony kis lenge pólóban, ami alól kivillan a csipkés bugyi. Tökéletes! Ennél, szebbet nem is kérhetek.

• Jó reggelt, Kedves! Hogy aludtál? Álmodban, merre jártál? Idegenekkel vagy ismerősökkel találkoztál?

Rengeteg kérdés, de nem kel megijedni. Így, ébreszt minden reggel. Választ nem is vár, mert egyedül egy csókot kíván. Meg is kapja. Nem lehet oka panaszra.

• Látod Kedves, milyen szép idő van? Kéne valamit csinálni!
• Gondolatolvasó vagy. Én, is arra gondoltam, hogy visszabújhatnánk az ágyba. Kipróbálhatnánk, milyen az, mikor nem csak a kezem, de a nap is játszik testeden.
• Jaj, de Géza! Most csináltuk, nincs egy napja. Nem kéne már virgonckodni ötven felett, mert még a derekad rámegy. Aztán, ápolhatlak, miközben jajgatsz.
• Ó, te kis aggódó. Már, azt hittem, azt mondod, hogy fáj a fejed.
• Soha, nem mondtam ilyet. Na, ne nevess! Inkább szervezz valami programot. Ideje kimozdulni. Szabad a vásár!
• Vásárba akarsz menni? Már, azt is lehet?

Én, elvoltam ezekkel a korlátozásokkal. Engem, nem zavart. Ez, nekem megfelelt. Többet tudtam lustálkodni. Nem, úgy az asszony. Ő, egyre depressziósabb lett. Már, látta a világvégét és örökké azt kérdezte, hogy mondd Géza, ezért éltünk? Nyugtattam, ahogyan tudtam, de volt, mikor már kevés voltam, mert nyugtató nélkül a halálfélelme nem szűnt meg. A korlátozások enyhítésének, ezért örültem, mert a hírre, felragyogott arca és kezdett belé is visszatérni az élet. Már, egyre többet mosolygott az édes.

• Menjünk piknikezni. Jót fog tenni a friss levegő. Dobjál valamit a kosárba, aztán indulhatunk is.
• Ne viccelj már! Nem gondolod, hogy most szendvicsekkel bíbelődök. Vigyél étterembe!
• Étterembe? Hisz, mi soha nem járunk ilyen helyekre.
• Itt az ideje. Éljünk a lehetőséggel, hogy nyitnak végre.
• Van nekünk erre pénzünk?   Van.

Mertem volna, azt mondani, hogy nincs. Újra, depresszióba esett volna, és hallgathattam volna, hogy nem szeretem. Jobb a béke.

• Készülődj édes, ott a helyünk!

A kávét gyorsan megittam. A tojást, már nem kívántam. Beraktam a hűtőbe. Jó lesz vacsorára. Próbáltam a hideg sörre gondolni, ami vár majd rám a vendéglő asztalán. Magamra kaptam a fekete farmeromat, és gondoltam felveszek hozzá egy fehér inget. Adjuk már meg a módját, hisz nem kis dolog, hogy étterembe megyünk. Jó sokáig kerestem az ingem, mire a szennyes tartóban megtaláltam. Kicsit, ideges lettem, de nem szóltam, mert néha jobb a csend. A szekrényben találtam egy fekete inget. Azt, gyorsan fel is vettem. Mikor a tükörbe néztem, kicsit megijedtem, mert olyan voltam, mint aki temetésre készül éppen. Nem csináltam soha gondot abból, hogy mennyire harmonizálnak egymással a rajtam lévő színek, de most ez a feketébe bújtatott test zavart. Akkor, még nem is gondoltam, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami várt rám. A feleségem is elkészült, de mikor megláttam a szavam is elállt. Olyan volt, mint egy virágos rét. Valamikor a hetvenes években hordtak ilyen mintás ruhákat. Ó, te jóságos ég, csak nem akkor vette? Szép, szép, csak egy kicsit sok. Na, és az ő korában, ilyenben.

• Nem tetszik Géza? Idén a virágos a divat. Ezzel, fejezik ki az emberek, hogy örülnek az életnek.
• Szép vagy, Kedves! – mondtam, kedvesen, csak ennek a napnak lenne, már vége! Szívesebben szedném a pipacsokat a ruhájáról, mint, hogy ebédelni menjek.
• Indulhatunk, szívem. A Morzsi is kész!
• Ne, már a kutyát is visszük?
• Semmi pénzért, nem hagynám idehaza.
• Jó. – bólintottam rá.

A közeli éttermet választottuk. Lengedezett a szél. Szép idő volt, de nem volt túl meleg.

• Szívem, lehet, hogy várnunk kellett volna még ezzel, mert kicsit hűvös van még, ahhoz, hogy a teraszon ebédeljünk.
• Kibírod Géza! Én, amúgy is bent eszek, mert mindenki ott legyen, ahol lennie kell.

Még, jó hogy május van, mert azt hittem volna, hogy ez egy áprilisi tréfa.

• Tudod, hogy én még csak tegnap kaptam meg az oltást, és nem mehetek be. Nekem, marad a terasz és gondoltam velem maradsz.
• - Nem, én bemegyek, mert megtehetem és végre hasznát is veszem a kártyámnak.

Lefagytam. Igaz, hogy egyszerre regisztrálunk az oltásra, de én később kerültem sorra. Így, nekem még nincs, ami neki már van. Elcseszett egy nap! Már, nem is a sört kívántam, hanem valami erőset, ami feledtet mindent.

• Adjál pénzt, hogy fizetni tudjak majd
• A kutyával mi lesz? Gondolom, az velem marad.
• Mindenre készültem. A kutyus oltási könyvét is hoztam.

Én, nem tudom, hogy hogyan ültem le az asztalhoz, mert szédültem rendesen. Soha, nem hittem volna, hogy valaha is ez fog történni velem. Éhes, már nem voltam, csak szomjas, mert torkomon akadt a szó. Egyből, két felest kértem, pedig nem is kedvelem a rövidet, de most rövidre kellett zárnom a dolgot. Rendeltem, egy levest. Dideregve kanalaztam. Az, asszony valami csülköt evett. Arca ragyogott. A kutya meg röhögött. Kérdezte a pincér, hogy mit kérek még? Mit, mit, két szilvát.

• Gombócra gondolt Uram?
• Milyen gombócra? Inni szeretnék. Enni, otthon is tudok. Ott van a tojás a hűtőben.

A két szilva között észrevettem egy kis vöröskét az egyik asztalnál. Már, elég bátor voltam, hogy megszólítsam.

• Ön is csak így magányosa? Megengedi? – nem vártam választ. Le is ültem.
• De, uram!

Nem érdekelt, hogy mit mond. Már, csak az izgatott, hogy a feleségemet kicsit féltékennyé tegyem és végre kijöjjön hozzám.

• Maga, sem védett? – kérdezte megmagyarázhatatlan arccal. Volt tekintetében kíváncsiság és felelem is.
• Van bennem anyag, ha arra gondol, csak plasztik kártyám nincsen.
• Megnyugodtam.

Kábult voltam rendesen, de nem a felestől, hanem az adott helyzettől, mert ki gondolta volna, hogy nem a nevemet kérdezik először, mert van ennél fontosabb. Bókoltam a vörösnek kicsit. Sandán, figyeltem közben a nejem, aki egyre dühösebb en bökdöste a csülökbe a villát. A vöröske hallgatott. Nem volt egy beszédes fajta.

• Mondja, a párja magának is bent van? – Na, azt az arcot soha nem felejtem el. Döbbenet magas foka.
• Maga, nem normális!
• Tudom, nem mond újat.

Majd, úgy otthagyott, mintha ott sem lett volna. Fizettem, és intettem a feleségemnek, hogy megyek. Ő, dühösen felugrott és utánam sietett.

• Géza! Most miért tetted ezt? Még, nem ettem meg a desszertet. Hova rohansz?
• Dolgom van ott, ahová a király is gyalog jár, de nem tudtam, hogy bemehetek e, vagy keresnem kell egy másik helyet. Kérdezni, meg nem szerettem volna, mert már így is furcsán nézett rám a pincér.

Csendesen mentünk haza. Nem fogta a kezem, nem mondta a nevem. Kicsit másként sikerült a dolog, mint ahogyan szerettem volna. A reggeli boldog ébredés, tovaszállt. Tudtam, este is csak a pipacsokat nézhetem, de kezembe nem vehetem.

Dél van és sötét este. Esik az eső. Csodás! A hangulatom pompás, de valamit tenni kell. Így, cipő fel és séta. Kilépve a házból, egyből az jut eszembe, hogy ének az esőben. Már hallomis a dallamot és mozdul is a lábam. Egy, két lépés és sok furcsa tekintet, de a kedvem már jobb is. Dalolnék, táncolnék még tovább, de nem igazán találom jó ötletnek, mert még valaki elvenné a kedvem. Nézem az üzleteket, és jön a felismerés, hogy venni kéne valamit. Az, mindig jót tesz a lelkemnek. A nők többsége így van ezzel. Mit vegyek? Nem lényeges, csak ne üres kézzel térjek haza. Hamar rádöbbenek, hogy ez most nem az évszázad ötlete volt, mert az üzletek tele vannak vásárlókkal és még az utcán is várakoznak. Na, ez nem az én világom. Szomorúan sétálok tovább. A kép ugyanaz, majd hirtelen észreveszem, hogy van egy üzlet ahol nem állnak sorban. Na, az lesz az én üzletem. Izgatott leszek, hogy vajon mit is árulnak ott. Közelebb érve, látom, hogy bent is csak az eladó van. Nézem a kirakatot és kalapokat látok. Kalapok? Kell az nekem? Kell! Kalapot akarok! Ó, jóságos ég, milyen sok kalap. Mikor belépek az eladó gyorsan leteszi a kezében lévő ceruzát, majd fel a maszkot és mosolyogva üdvözöl. Keresztrejtvényt fejtett. Most, vagy azért mosolyog, mert végre megszabadult a nehéz fejtörőtől, vagy azért, mert vevőt ki tudja mikor látott. Végül is, számomra lényegtelen. Örülök a mosolynak, mert olyan mintha kisütne a nap. Az, még kérdés, hogy a végén ki fog nevetni, ő vagy én?

• Miben segíthetek?
• Kalapot szeretnék.
• Azt gondoltam. –/ és csak mosolyog és mosolyog. Ez, egy mosolygép./ de milyen kalapot?

A jókedve rám ragad és egyből a játékos énem tör felszínre. Mosolyogva válaszolok.

• Nem is tudom. Szeretnék egy piros vagy kék kalapot. Nem! Inkább, egy zöldet. Nem! Legyen inkább kockás. Abban legalább olyan leszek, mint a kockásfülű nyúl. /Itt, már kezdett olvadni a mosolya, de türelmesen hallgatott./ Vagy, tudja mit? Legyen inkább egy rózsaszín, vagy inkább egy pepita? Legyen! Nem! Inkább, egy fehéret szeretnék. Nem, mégsem. Az olyan szűzies. Na, az kéne még az én vén fejemnek.
• Látom, elég határozott elképzelése van. Így, segíteni önnek, nem esik majd nehezemre. Hozom is az első darabot, amit merek ajánlani. – és már ugrott is az első kalapért. Kicsi volt és barna, amit hozott.
• Na, de kérem ez olyan, mint egy svájci sapka.
• Igaza van. Nem is tudom, miért vettem kézbe. Talán azért, mert még egyet sem adtam el belőle. Na, nem azért, mert csúnya lenne. Csupán az, az ok, hogy ehhez a kalaphoz születni kell. Ezt, tudni kell hordani, és ön tudná.

Ó, a lelkem. Kapott simogatást, de azt a kalapot soha nem venném fel. A szekrényben meg, már annyi kacat van, hogy be sem férne. Milyen sok mindent vettem már, ami soha nem volt rajtam. Nem lepődnék meg, ha még kalapom is volna. Bár, nem emlékszem, hogy vettem volna, de mindenre én sem emlékezhetek. Ő, viszont szép sorban hozza a kalapokat. Én, pedig nagyon élvezem, mert minden kalap egy új helyre visz. Fekete kalap van rajtam, mikor színházba megyek. A pirosban, keresztelőn vagyok. A zöldben, egy kiállítás megnyitóján. Forgok, igazítom, és végtelenül boldog vagyok. A tízedik vagy tizenkettedik kalap után viszont jön a felismerés. Nincs is pénzem. Na, ez ciki. Most, hogy jövök ebből ki? Kezdem sajnálni, hogy a munkája felesleges volt, mert itt nem köttetik meg az üzlet, pedig ha lett volna pénzem, akkor biztosan vettem volna egy kalapot, mert az olyan jó. Igazi nő lehet az ember egy kalappal a fején és kap hozzá egy olyan csodálatos érzést is. Viselése önbizalmat ad és képes vagyok, még azt is elhinni, hogy jól nézek ki. Szentséges cickafark! Ezek a kalapok jó drágák lehetnek, mert ár egyiken sincs. Azt, pedig tapasztalatból tudom, hogy amin nincs ár, az bizony nagyon drága. Gondolkodom, de csak arra tudok gondolni, hogy üres kézzel fogok távozni. Az eladó, mintha olvasna a gondolataimban, még mindig mosolyogva mondja:

• Látom, kicsit elbizonytalanodott. Én, azt tanácsolom, hogy ha nem sürgős, akkor aludjon rá egyet, mielőtt dönt.

Angyal. Ez a nő angyal. Nem lesz olyan ciki így vásárlás nélkül távozni.

• Igaza van. Nehéz a döntés.

Még egyszer végignézem a kalapokat és komolyan mondom, beléjük szerettem. Majd, indulni készülök. Begombolom a kabátomat. Megköszönöm a segítséget.

• Egy, élmény volt. – szólok.
• Nekem is.
• Köszönöm.
• Várjon egy pillanatra. Van unokája, vagy olyan gyerek, aki örülne egy szép sapkának, mert akkor megajándékoznám eggyel.

Nézek rá, majd körbe. Hol vagyok? Ez a földi mennyország? Üres kézzel, már nem megyek haza. Gyorsan hátrasiet és egy kötött sapkával kezében tér vissza.

• Fogadja szeretettel.
• Köszönöm, - rebegem, majd elköszönünk egymástól. Boldogan lépkedek haza. A lakásba érve, gyorsan ledobom a cipőmet és már rohanok is a tükör elé, hogy felpróbáljam a sapkát. Igaz, hogy nem kalap, de kit érdekel már. Szétnyitom a sapkát és látom rajta Malackát, ahogyan bejglit süt. De, mi ez a gomb az orrán? Megnyomom és énekel. Mókás!

• Posta! Jó napot kívánok.
• Ki az és miért kopog ilyen hangosan?
• Posta! Levelet hoztam.
• Jó napot.
• Bocsánat, hogy felébresztettem.
• Semmi gond, csak olyan migrénem volt és miután bevettem a gyógyszert el is aludtam, de hol a sapka vagy a kalap? Mindezt csak álmodtam? Jó, hogy eszembe jutott, hogy még diót kell vennem. Erre jók ezek az álmok. Mondja, a kalapos üzlet nyitva van itt a közelben?
• Csókolom! Minden rendben van?
• Igen, már felébredtem.

Ott állt előttem.

Ráncait, maszk takarta.

Egyedül szemei tükrözték érzéseit.

Könnyes volt az a két szem.

Próbálta leplezni fájdalmait,

de az, már olyan nagy volt,

hogy titkolni lehetetlen volt.

Néha, már rosszul látok, főleg, ha süt a nap,

mondta, mikor észrevette, hogy látom,

amit ő, nem akart.

Fején sapka, teste télikabátba bújtatva,

de, mintha lötyögne rajta.

Fogyott, mióta nem láttam.

Álltam, és néztem őt.

Ölelni szerettem volna.

Jó, szorosan magamhoz,

de féltem őt, és nem szerettem volna,

életéből egy percet sem elvenni.

Így, csak csendesen néztem őt.

Csendes vagy. Valami baj van?

Kérdezte, de remegett hangja.

Minden rendben, szóltam,

mert gondjaimmal terhelni nem akartam.

Nem fázol? Van rajtad pulóver?

Ó, a nyakad is kint van, hogy áll az a sál?

Ösztönösen hozzám lépett,

és a sálamat megigazította szépen,

úgy ahogyan mindig is tette,

szerető anyai keze.

Nem vagyok már gyerek,

de neki az leszek, amíg csak élek, és

ő örökké vigyázni akar majd rám,

amíg csak él.

Majd, gyorsan, mint aki a szabályoknak vétett,

visszalépett.

Jaj, vigyázz magadra!

Aggódó volt a hangja.

Mesélj még, kérte,

de torkomon oly nagy gombóc volt már,

hogy szólni sem tudtam.

Néztük egymást, hangtalanul, némán.

Nem kellett szó, mert mesélt a szeme.

Ó, csak már vége lenne!

Indulok anyám. Vigyázz magadra!

A világ gondjait, ne vedd magadra.

Szólni, már többet nem tudtam,

mert könnyeim harcoltak velem.

Menj csak, örülök, hogy láttalak.

Megfogta kezem, és azt mondta,

Isten veled.

Ugye látlak még?

Ugye nevetünk még?

Ugye szép lesz minden?

Most, halk imában kérem,

hogy vigyázzon rá a jó Isten,

mert én most nem tehetem.

Már nyomokban sem vagyok önmagam,

mert árnyékként követlek,

és ahogyan te szeretnéd, úgy élek.

Szavam, rég elapadt már,

hisz mit is szólhatnék?

Megszoktam már, hogy az utolsó szó,

mindig a tiéd.

Az irántad érzett szerelem kötött gúzsba,

de nem sírok már, csak nevetek rajta.

Keserű a nevetés.

Hagytam, hogy átformáld lelkem.

Jelenem, magamnak köszönhetem.

Bólogatok minden szavadra.

Elmém csodás játéka csupán,

mikor bekúszik a kép,

ahol boldogan nevetek még.

Ahol még éltem, terveket szőttem,

és vezettek vágyaim feléd.

Rosszul döntöttem?!

Ez a sors már az enyém.

Nem kérted, hogy más legyek,

csak szépen, lassan,

formáltad lelkemet.

Felhúzós katica pörög a téren össze-vissza és, ha kitáncolta magát, újra felhúzza a pici gyerek kéz, hogy a pörgést láthassa újra. Ami, neki elég furcsa, mert soha életében nem látott még ilyet, hogy a katicabogáron így táncolnak a pöttyök. Anyukája is meglepetten nézi ezen elmés szerkezetet, és azon gondolkodik, ki gyárthatott ilyet és mi történt vele, mikor ezt a gyereknek megvette, mert, hogy katicabogár, az csak onnan tudható, hogy hét pötty van rajta, de lehetne ez búgócsiga, vagy táncoló kutya is, az elképzelésnek csak a fantázia szab határt.

A piciny gyerek is csak nézi, de nem igazán érti, mert néha akkorát fordul a bogár, hogy fejre áll, majd megrázza magát, mintha avarból bújt volna elő, és testét falevél borítaná, és meg akarna szabadulni tőle. Két pörgés után, furcsa mozdulat újra, mintha 220 rázná, abba nem hagyva. A gyerek hátrál is kettőt, mert, mit látott, megijeszti őt.  Majd a játékot megunva anyja felé fordul, és menjünk, anya, azt mondja, a játékot otthagyva.

Érte nyúl egy férfi, ki régóta nézte már e különös bogarat, csendben félrevonulva megforgatja kezében és nézi, de az csak pörög szüntelenül, majd magának mondja, de úgy, hogy még az anyuka hallja, hogy furcsa ez a szerkezet, mert olyan, mint az élet, amiben csak vergődni lehet, de újra és újra fel kell állni, és pörögve tovább kell csinálni. Lehet, hogy ezt a vacakot felnőtteknek csinálták, hogy lássák, ez az élet, az örök körforgás és nincs megállás?

Keresem ebben a játékban a szépet, de akárhogyan is nézem, nem találom. Olyan ez, mint az én életem, mert mostanában a boldogság elkerül engem. Igaza van ennek a piciny gyereknek, hogy itt hagyta, mert a szépet kereste benne, de nem látta. Mivel, neki már nem kell, hazaviszem én, hogy nálam pörögjön és lássam, nincs megállás. Talán, egyszer lecsillapodik ez a pörgés és megáll, a pöttyöt felém mutatva, mert akkor tudni fogom, hogy közelít felém a boldogság. Addig, meg csak pörögjön szépen tovább.

A gyerek, anyja kezét szorítva mondja.

• Anya! A bácsi magában beszél, miközben az én játékomat fogja, de nem kérem tőle vissza, mert nekem úgysem tetszik, Ő meg sír, látom, mert annyira akarja.

Itt vagyunk egymásnak, mint két idegen. Te, az egyik szobában, én a másikban. Ez, lett a nagy szerelemből. Idegenek lettünk. Már nem vagyunk fontosak egymásnak. A másik gondja nem aggaszt. Elromlott minden. A vagyont elosztottuk. Vitázva döntöttük el, mi a Tied és mi az enyém. Ó, Istenem! Olyanok lettünk, mint a gyerekek. Civakodtunk húsz év házasság után. Osztoztunk azon, amink volt és várjuk, hogy új lapot kezdjünk az életünkben, és húsz évet feledjünk örökre. Emlékszem, mindig azt mondtuk, velünk ez soha nem történhet meg, és most itt állunk, és ugyanúgy válunk egymástól, mint az emberek többsége. Hol romlott el minden? Nem tudom. Végigjártuk az utat, a szerelmet hevesen éltük meg. Szerelmesen fogtuk egymás kezét, és sétáltunk végig a Duna parton. Boldogan, fiatalon és hittük, hogy szerelmünk örökké tart. Világmegváltó terveket szőttünk és úgy éreztük, nekünk minden sikerül, mert kivételes tehetségek vagyunk. Aztán, bele süllyedtünk a hétköznapokba, és nem voltak már tervek, csak apró, hétköznapi kívánságok. A szerelemből szeretet lett, de a hitvesi ágy még mindig oly kedves volt, mint szerelmünk hajnalán. Kezed, oly érzékien érintette bőröm, mint bármikor máskor, és a boldogság gyönyört varázsolt a szeretetbe. Már, nem dobogott oly hevesen szívünk, de mindent átjárt a szeretet. Két gyerekünk csodálta életünket, mert mindig volt mosoly és simogatás a másik felé. Felnőttek ők is. Ó, és a kis unoka, két és fél éves, ki úgy ragaszkodik mindkettőnkhöz. Hogy lesz ezután? Ki fogja megértetni vele, mi történt velünk? Hogy, magyarázzuk el neki, miért külön-külön megyünk? Hol nálam lesz, hol nálad. Ezer kérdésre mi lesz a válasz? Hol rontottuk el, mondd? Talán, ott kezdődött minden, hogy megcsaltál. Fájt, nagyon fájt, de megbocsájtottam, mert minden zsigeremmel téged akartalak. Soha nem mondtam, mennyire megtört, mikor véletlenül megláttalak azzal a nővel. Úgy, ölelted és csókoltad, mint engem hajdanán. Megviselt a látvány és zokogtam éjszakákon át, de nem szóltam, mert szerettelek nagyon és gondoltam, majd feldolgozom egy napon, de te nem hagytál rá időt, mert egy reggelen, elém álltál és azt mondtad, szeretem őt. Vele akarok élni, és amim van, neki akarom adni. Fájdalom hasított szívembe, mert éreztem, elveszítettelek örökre. Igaz, szép és fiatal a választott. Arcát nem borítja még ránc. A gondok nem viselték meg úgy, mint minket. Teste harmatos, és üde. Elhiszem, hogy megdobban érte minden férfi szíve. Nem számít, amit átéltünk mi ketten. Nem számít semmi, mert úgy érzed, menned kell. Öreg napjaidat bearanyozza majd e lány, de, hogy meddig tart, az maga a talány. Arcodat bársonyos kézzel simítja majd meg, nem úgy, mint én, mikor érdes volt kezem, mikor hozzád ért, mert feltörte a munka. Igyekeztem én is bársonyossá tenni, de nem mindig sikerült, mert kényeztetés után ismét munkába lendült. Dolgozott e két kéz azért, hogy meg legyen mindenünk és most legyen min osztoznunk. Bántó szavak hagyják el szánkat.  Ó, Istenem! Hogy lehetséges ez? Két ember, ki szerelemmel szeretett, mivé lett? Gyűlölködő idegenné lett. Mondanám, maradj, de nincs értelme, belátom. Utadra kell engednem, és nekem is új utat kell keresnem. Hiányozni fogsz, érzem és tudom, de nem mondom, hisz minden gondolatod úgy is nála van, mert úgy érzed, vele teljes az élet. Sokszor felriadok még álmomból, tudom, mikor arról álmodom, együtt vagytok boldogan és én már nem vagyok sehol a gondolataidban. Mondanám, ne aggódj értem, de Te nm mondtad, hogy aggódni fogsz értem. Így, szótlan maradok. Becsomagolt bőröndök, dobozok egymáson. Húsz évet csomagoltál be Kedvesem és, ha akarod, ha nem, magaddal viszed. Nem sokáig érzem már pipád illatát. A borkum nem tölti majd be a lakást. Miután elmész, kinyitom az ablakot és friss levegőt beengedve remélem majd, hogy megnyugszom, de tudom előre, messze van még az. A gyógyszereidet időben vedd be, ezt is mondhatnám, de Te csak legyintenél és azt mondanád, van, ki vigyáz rám. Tudod, már semmi mást nem kérek, csak azt, hogy találd meg a boldogságodat, mert, ha egy napon rádöbbensz, rosszul döntöttél, már nem találsz engem. Hiába kopogsz majd, az ajtó zárva. Ami volt, az a múlt. Újra kezdeni nem lenne már erőm, mert attól félnék, megtörténik újra. Emlékszel? Húsz évesek voltunk, mikor arról álmodoztunk, hogy öreg napjainkra majd kandallót építünk, és annak melegénél melegszünk. Tudod, Kedves, ha elmész, megépítem azt a kandallót, de már csak egyedül emlékezek arra, ami a múlt volt és oly szép volt. Megforgatom, majd ujjamon a gyűrűt, mit oly rég húztál kezemre és az ott is marad örökre. Ránézek az összetartozásunk jelképére és elmorzsolok egy könnycseppet az évek emlékére.

Hallom a taxit, hogy fékez, dudál a sofőr, mert várni ő nem szeretne. Én, mindig várni foglak, de vissza soha nem fogadlak. Hallom lépteid, ahogyan pakolsz. Egyre fogy a csomag. Megfogtad az utolsó bőröndöt is, szinte látom. A taxi csikorgó kerekeit hallva tudom, ezzel a mi közös életünk le van zárva. 

Hallom a kulcscsomó csapódását az előszoba kövén. Még egy csattanás, és az ajtó bezárult végleg. Nem mondtad, hogy Isten Veled. Úgy távoztál, mintha egy szállodából indulnál útnak, búcsút intve a múltnak. Kinyitom az ablakot és látom, ahogyan kocsiba szállsz és elindulsz egy új világ felé.

Kísérje boldogság utadat ,és a gyógyszereket ne feledd, kiáltom, de csak idegenek érthetetlen tekintetét látom az utcán. A jó Isten vigyázzon rád.

Magamba szívom még utoljára a borkum illatot és már csak magamban mondom:

ÉN, MÉG MINDIG SZERETLEK, NAGYON!

- Gizikém, hoztam kenyeret és tejet, úgy, ahogyan kérted. Tudok még valamit segíteni?

- Köszönöm, de most másra nincs szükségem. A kulcsot tartsd magadnál, mert akkor be tudsz jönni hozzám.

- Rendben! Szólj, és jövök. A telefon mindig legyen a közeledben, mert a lábadon a gipsz még néhány hétig rajta marad, az biztos.

- Köszönöm, rendes szomszéd vagy.

- Nem is mesélted, hogyan sikerült eltörni a lábad. Jaj, képzeld, mikor mentem vásárolni, találkoztam Pistikével, az elsőről és kérdezte, hogy vagy? Csodálkoztam is.

 Az, a mindenki orra alá borsot törő gyerek érdeklődött. Emlékszel, mikor banánhéjakat rakott a lépcsőre, hátha valaki elesik rajta? Tíz éves, de már olyanokat csinál, hogy az embernek égnek áll a haja. Beszélni kéne már az anyjával, hogy kicsit nevelje meg.

- A Marika sokat dolgozik, hogy meg tudjanak élni. Pistike, így sokat van egyedül.

- Most, még véded is?

- Neki köszönhetem, hogy nem maradtam a lépcsőházban órákra.

- Miről beszélsz?

- Tudod, valahogy rosszul léptem és elestem. Mozdulni nem tudtam. A Pistike jött, hogy segítsen. Próbált lábra állítani, de nem sikerült, és akkor elővette a kis mobilját és hívta a mentőket. Hidd el, rendes az a gyerek.

- Soha nem gondoltam volna. Az, egész ház, ki van borulva a csínytevései miatt és ilyet...

- Na, látod, Katikám? Akkor, ezt is meséld el a lakóknak, mert jó gyerek, én mondom!

- Most, nagyon meglepődtem.

- Megkérlek, ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy majd látogasson meg, és kérlek, engedd be!

- Na, vigyázz magadra! Megyek, ezt elmondom a Julisnak is.

Péntek délután, a piacon mozdulni sem lehetett. Kígyózó sorok a pultok előtt. Gyönyörű gyümölcsök mosolyognak a vásárlókra várva, hogy bele kerüljenek a kosarakba. Az, egyik pult előtt, a sort kikerülve, oldalról szemrevételezi a gyümölcsöket egy hetvenes évei közelében járó, bevásárlókocsiját maga után húzó hölgy.

• Nem, én nem vehetem meg. - mondja, csak úgy, önmagának.
• Én már nem eszek többet ilyet, ha....
• Miért nem áll a sor végére? Tolakodni akar, és még azt sem tudja eldönteni, akar-e vásárolni?

Szól, egy terebélyes, negyven év körüli hölgy hangja.

• Én csak azt mondom, ha....
• Na, ha! Mit nem tud megvenni? Minden nyugdíjas sír, hogy nincs pénze, de látom, magának is telik fodrászra is! Szépen, be van göndörítve a haja.
• Én, nem tudom, vegyek, vagy ne vegyek, mert jövőre már úgy sem tehetem meg.

Mondja, de ismét csak úgy, önmagának, mert nem néz senkire.

• Jövőre, jövőre! A mosttal foglalkozzon, ne a holnappal! Én nem tudom, ezek örökké sírnak!

Harsan, ismét a hölgy hangja.

• Nem érdekel, veszek két kilót.
• Na, tessék! Ugye, két kilót is ki tud fizetni? - Harsog a hozzászólás.

Szemében könnyekkel, keresi gurulós kocsijában a pénztárcáját, majd miután megtalálta, felegyenesedik. Magának mondja:

• Nem érdekel, veszek két kilót. - és egy gyors mozdulattal, lekapja fejéről a parókáját és elindul, kopasz fejével a sor végére.
• Most jövök a kemórol, de ez sem érdekel már. - és folynak a könnyei, arcán végig.
• Jó egészséget mindenkinek! – mondja, és beáll a sor végére.

Ó, de nagyon tud fájni, hogy nincs már kire várni.

Mikor Rád gondolok, lelkemen mindig legördül egy könnycsepp,

mert hiába telnek- múlnak a napok,

semmi nem lesz könnyebb, mert nem jössz többet.

Eddig még élt bennem a remény, hogy eljössz újra,

de mára már lelkembe örök fájdalomként íródott,

hogy elmentél örökre.

Ó, de nagyon tud fájni, hogy nincs már kire várni.

Nyitnám az ajtót, de nem zörgetsz.

Ölelnélek, de már nem kéred.

Sivár és céltalan nélküled az életem.

Mosolyom nem fog már soha úgy ragyogni,

mint hajdanán ragyogott,hisz Te ragyogtattad azt,

 és attól volt az olyan szép,

hogy napsugárként szórta fényét.

Angyalok dalát hallgatod esténként a szavaim helyett,

pedig én adnék magam mellett helyet.

Hozzád bújva mesélnék arról,

hogy milyen boldog veled az élet,

de Te az angyalok dalát hallgatod a szavaim helyett.

Lassan a megmaradt illatod is elillan tova,

és az emlékek maradnak csupán,

mibe görcsösen kapaszkodok, mert félek

egy napon azt is elveszítem, és akkor mi marad nekem?

Ó, de nagyon tud fájni, hogy nincs már kire várni.

Mikor az Úr úgy akarja, találkozunk újra,

mert eljön annak is a napja.

Akkor karomba zárlak és rád mosolygok,

 úgy ahogyan csak általad tudok mosolyogni,

de addig még megszámlálhatatlanul

sok könnycseppet szárit fel arcomról a szél,

mert nagyon fáj, hogy elmentél.