Már nyomokban sem vagyok önmagam,

mert árnyékként követlek,

és ahogyan te szeretnéd, úgy élek.

Szavam, rég elapadt már,

hisz mit is szólhatnék?

Megszoktam már, hogy az utolsó szó,

mindig a tiéd.

Az irántad érzett szerelem kötött gúzsba,

de nem sírok már, csak nevetek rajta.

Keserű a nevetés.

Hagytam, hogy átformáld lelkem.

Jelenem, magamnak köszönhetem.

Bólogatok minden szavadra.

Elmém csodás játéka csupán,

mikor bekúszik a kép,

ahol boldogan nevetek még.

Ahol még éltem, terveket szőttem,

és vezettek vágyaim feléd.

Rosszul döntöttem?!

Ez a sors már az enyém.

Nem kérted, hogy más legyek,

csak szépen, lassan,

formáltad lelkemet.