Ó, de nagyon tud fájni, hogy nincs már kire várni.

Mikor Rád gondolok, lelkemen mindig legördül egy könnycsepp,

mert hiába telnek- múlnak a napok,

semmi nem lesz könnyebb, mert nem jössz többet.

Eddig még élt bennem a remény, hogy eljössz újra,

de mára már lelkembe örök fájdalomként íródott,

hogy elmentél örökre.

Ó, de nagyon tud fájni, hogy nincs már kire várni.

Nyitnám az ajtót, de nem zörgetsz.

Ölelnélek, de már nem kéred.

Sivár és céltalan nélküled az életem.

Mosolyom nem fog már soha úgy ragyogni,

mint hajdanán ragyogott,hisz Te ragyogtattad azt,

 és attól volt az olyan szép,

hogy napsugárként szórta fényét.

Angyalok dalát hallgatod esténként a szavaim helyett,

pedig én adnék magam mellett helyet.

Hozzád bújva mesélnék arról,

hogy milyen boldog veled az élet,

de Te az angyalok dalát hallgatod a szavaim helyett.

Lassan a megmaradt illatod is elillan tova,

és az emlékek maradnak csupán,

mibe görcsösen kapaszkodok, mert félek

egy napon azt is elveszítem, és akkor mi marad nekem?

Ó, de nagyon tud fájni, hogy nincs már kire várni.

Mikor az Úr úgy akarja, találkozunk újra,

mert eljön annak is a napja.

Akkor karomba zárlak és rád mosolygok,

 úgy ahogyan csak általad tudok mosolyogni,

de addig még megszámlálhatatlanul

sok könnycseppet szárit fel arcomról a szél,

mert nagyon fáj, hogy elmentél.