Ott állt előttem.

Ráncait, maszk takarta.

Egyedül szemei tükrözték érzéseit.

Könnyes volt az a két szem.

Próbálta leplezni fájdalmait,

de az, már olyan nagy volt,

hogy titkolni lehetetlen volt.

Néha, már rosszul látok, főleg, ha süt a nap,

mondta, mikor észrevette, hogy látom,

amit ő, nem akart.

Fején sapka, teste télikabátba bújtatva,

de, mintha lötyögne rajta.

Fogyott, mióta nem láttam.

Álltam, és néztem őt.

Ölelni szerettem volna.

Jó, szorosan magamhoz,

de féltem őt, és nem szerettem volna,

életéből egy percet sem elvenni.

Így, csak csendesen néztem őt.

Csendes vagy. Valami baj van?

Kérdezte, de remegett hangja.

Minden rendben, szóltam,

mert gondjaimmal terhelni nem akartam.

Nem fázol? Van rajtad pulóver?

Ó, a nyakad is kint van, hogy áll az a sál?

Ösztönösen hozzám lépett,

és a sálamat megigazította szépen,

úgy ahogyan mindig is tette,

szerető anyai keze.

Nem vagyok már gyerek,

de neki az leszek, amíg csak élek, és

ő örökké vigyázni akar majd rám,

amíg csak él.

Majd, gyorsan, mint aki a szabályoknak vétett,

visszalépett.

Jaj, vigyázz magadra!

Aggódó volt a hangja.

Mesélj még, kérte,

de torkomon oly nagy gombóc volt már,

hogy szólni sem tudtam.

Néztük egymást, hangtalanul, némán.

Nem kellett szó, mert mesélt a szeme.

Ó, csak már vége lenne!

Indulok anyám. Vigyázz magadra!

A világ gondjait, ne vedd magadra.

Szólni, már többet nem tudtam,

mert könnyeim harcoltak velem.

Menj csak, örülök, hogy láttalak.

Megfogta kezem, és azt mondta,

Isten veled.

Ugye látlak még?

Ugye nevetünk még?

Ugye szép lesz minden?

Most, halk imában kérem,

hogy vigyázzon rá a jó Isten,

mert én most nem tehetem.