A nagy téren, egy nagy templom áll. Itt imádkozott minden este egy törékeny, picike nő. Egyedül jött és egyedül ment. Szemét mindig elborították a könnyek. Ha megszólította véletlenül valaki, Ő visszamosolygott rá és válaszolt kérdésére, míg arcán végig folyt a könny. Soha, senki nem tudta, mit kér. Talán betegért imádkozik oly kitartóan minden este, ki arra járt, ezt gyanította, hisz mi más lehetne az oka. Oly nagy vággyal és hittel imádkozott, hogy így ember csak haldoklóért szokott. Mikor megszólalt a mély harang, piciny testét rázta a fájdalom és zokogott összetöpörödve, alázatosan az Úr előtt, szerelmét kérve. A fájdalom kiült arcára, csak az nem látta, ki nem akarta. Kitartóan hitte, hogy amit kér, az beteljesül, és szerelme karjaiba repül. Eltelt így a tél, tavasz, nyár, egy évszak maradt már csak, az ősz, a többit mind végig imádkozta. Évszakokon át térden állva kérte, szeresse Őt az, kit Ő nagyon szeret. Ritkán el-elkaptak imájából egy hangosabb szófoszlányt, mikor azt kérdezte, mondd Uram, miért, miért nem segítesz? Teltek, múltak a hetek, a tér nem látta a picinyke nőt rég. Sokan hiányolták Őt, mert úgy szívükbe zárták az imádkozó idegent, mintha családtag lenne. Az óta már sokan mesélik történetét, még a pap is szólt róla egyik este, mikor hallgatta Őt a gyülekezete. Megszólalt a harang is a nagytemplomban érte. Azon az estén érte szólt a mise, ki minden nap itt volt a templom előtt, de soha nem lépett be. Sokak szemében ma is úgy gyűlnek a könnyek, mint az Ő szemében gyűltek és nem szűntek. Ha tudná, hogy mennyien szerették, most biztos boldog lenne, mert szeretet volt az élete. Most ott fentről, ha lenéz a térre, talán mosolyog, és szemében nincsenek könnyek és örül a szeretetnek. Soha nem kapta meg, amire várt, amiért imája szólt minden este. Az Úr inkább magához vette. Ő vigyáz Rá ott fent és mindenki azt kívánja, legyen boldog égi élete, ha már a földi boldogság nem adatott meg Neki.

A picinyke nő történetét soha, senki nem írta át. Mindenki szó szerint idézi történetét. Ki kíváncsi arra, hogy miért van a tér közepén állandóan egy friss, gyönyörű vörös rózsa minden nap, mert ott van, biztos lehet benne, meg tudja a történetet. Hogy ki viszi minden este a vörös rózsát, azt senki nem tudja. Sokan próbálták már meglesni, de senkinek nem sikerült még meglátnia azt, akinek a keze a virágot a földre teszi. A virágot soha, senki nem veheti fel, arra vigyáznak a környékbeliek. Cserébe kapnak egy történetet. A picinyke, apró kis nő vén, öreg bérház falai között élte életét. Mindenki ismerte Őt, de nem ismerték életének minden fejezetét. Néha, ha a környékbeliekkel szót váltott, mindig csak a hétköznapi dolgokról beszélgettek. Egyedül élt. Reggel elment dolgozni, este pedig hazatért. Ez volt az élete. Esténként sokáig égett Nála a lámpa, emlékeznek rá a lakók. Nem tudták Ők akkor, hogy ezekben az órákban szerelem születik szívében. A hálón szőtte, szíve hálóját. Napról-napra, egyre vidámabb volt. Kezdett kinyílni, mint egy rózsa. Igaz a mondás, aminek valóságát benne látták sokan, hogy a szerelemben válik nővé igazán a nő és nyílik ki. A szerelem megszépíti azt, ki ezt az érzés hordozza. Nagyon boldog volt, szinte a föld felett szállt, minden reggelen. Soha, senki nem látta azt, ki után szíve dobogott, hogy átlépte-e valaha az ódon bérház küszöbét, senki nem tudja.  A nagy boldogságot könnyek váltották fel hamarosan. Esténként zokogását hallotta a ház, mert nem voltak olyan erősek a falak, hogy a fájdalom ne hatoljon rajta át. Sírt sok-sok napon át, míg egy napon férfit láttak oldalán. Találgatták, vajon Ő az, akiért zokogott a szív, vagy nem? Soha, senkinek nem volt bátorsága megkérdezni. Hónapok teltek el. Mindenki azt hitte, megtalálta a boldogságát, de egy kora délután azt látták a falak, és az, aki akarta, hogy csomagokkal távozik az idegen. Békében, szeretetben váltak el, egy puszi volt az utolsó mozdulatuk. Attól a naptól fogva minden este kisétált a térre a picinyke nő és imádkozott hónapokon keresztül, mikor már csak az ősz volt hátra. Egyik reggelen sikító szirénázással érkezett a mentő a ház elé. Mindenki azt hitte, hogy Kovács néni lett rosszul, mert szegény elég beteges volt. De nem. A nagy rohanás, a mentő orvos szemében az aggódás a picinyke nőnek szólt. Élettelenül feküdt a lakása ajtajában.

• Meg kell mentenünk! Nem adhatja fel! - harsogta be a házat a mentő orvos hangja.

Aggódva figyelte a ház az eseményeket. "Valamit mondani akar. Nem tudja valaki, kit hív? Van valakije, vagy egyedül él? El tudjuk érni azt, akit hív?" És hasonló kérdések. Telefonjában a gyors gombokat nézve nyomtak meg egyet. Férfihang szólt a kagylóba a csörgés után.

• Nem, én csak a barátja voltam, de tudom, kit hív, indulok!

Ő volt az, aki tudta, ki nevét próbálta mondani a halál kapujában az aprócska nő. Tudta, kit kell felhívnia, igaz, soha nem beszélt azzal az emberrel. Az elérhetőségét sem tudja, miért mentette el.  Talán érezte, hogy egyszer szüksége lesz rá. Hónapokig élt együtt azzal a nővel, akiről tudta, hogy szíve máshol van. Szerették egymást, de nem szerelemmel. Ő tudta azt, amit senki más nem tudott, hogy reménytelenül szeretett e nő, ki kicsinyke volt és szerethető. Játszott a férfi Vele kegyetlenül, mert szép szavakkal ámította és a nő szerelmét akarta, de nem adott mást, csak reményt és sok átsírt napot és éjszakát. A nő érzéseit soha nem tagadta, hogy mit érzett, Neki is elmondta. Őszintén szeretett, ehhez kétség sem férhetett. Nem tudta feledni a férfit soha, így nem élhettek Ők sokáig együtt, mert a nő szerelmét nem kapta meg. Tárcsázta a számot, és teste beleremegett a történtekbe. Felvették a telefont a vonal túlsó végén. Elmesélte, mi történt, kérem, jöjjön be a kórházba, hisz Önt hívja, fejezte be a mondani valóját, míg érkezett a válasz a vonal másik végéről. Nem tehetem, sajnálom. Hogyan tudta ezt az embert szeretni? Rázta meg a tény, de gondolkodni nem volt ideje, mert rohant a kórházba, hogy legalább Ő ott legyen Vele és talán sikerül elhitetnie, hogy az Ő keze azé, akit várt. Legalább egyszer legyen boldog az életben.  Csapódó kórházi ajtó. Ó, Istenem! Hol van egy orvos és hol van Ő?

• Doktor úr!
• Igen?
• Mondja, mi van Vele?
• Ön a rokona?
• Igen! - dadogó válasz.
• Sajnálom, nem tudtuk megmenteni. Infarktusa volt, részvétem!

Nem indult nagy temetésnek, de még is sokan voltak, mert sokan akartak búcsúzni Tőle, "az imádkozó családtagtól". Még utolsó útján is csalódnia kellett, mondták sokan, mert ugyan nem ismerték, de tudták, az, akiért oly hevesen vert az a kis szív, az nincs itt. Utolsó útján is sírt a dobogó szív, mert eső mosta a búcsúzó embereket. Nehéz, fájdalmas esőcseppek nehezedtek a vállakra. A temetés óta minden nap ott van a gyönyörű vörös rózsa a téren, pont ott, ahol imára borult minden este Ő, a törékeny, picike nő.

Mondd, tudnál szeretni?

Szíveddel magadhoz ölelni?                                          

Én, szeretlek rég csak féltem kimondani még,

mert talán öreg vagyok már a szerelemhez

és talán kinevetsz, ha bevallom,

szeretlek régóta.

Testem üdesége tovaszállt.

Arcomon kisebb, nagyobb ránc.

Lábaim sem olyan fürgék már,

de szívem úgy érez irántad,

mint még soha nem érzett,

mert oly hevesen dalolja,

szeretlek, úgy ahogyan még senkit soha.

Mondd, tudnál szeretni?

Őszülő hajszálaimat nem észrevenni?

Nevető ráncaimat előcsalogatnád,

hogy együtt nevessünk azon,hogy

arcomon maradt a boldogságunk örök lenyomata,

apró kis ráncokat formálva?

Öreg kezem, ha fázna, mondd, melegítenéd?

Én melegíteném kezed, kezembe fogva.

Ölelnélek magamhoz.

Csókolnám ajkad elpirulva,

mert öreg testem olyan hevesen szorítana,

mint ahogyan egy ifjú kéz tud csak szívvel ölelve.

Sétálnál velem kézen fogva?

Én sétálnék veled boldogan mosolyogva.

Esténként betakarnálak, miközben hozzád bújnék,

és füledbe azt súgnám, szeretlek rég.

Szabad utat engednék a vágynak,

még akkor is, ha már nem

vagyok az a vadóc fiatal.

Reggel a nappal együtt simogatnám arcod,

míg ki nem nyitod szemed,

mert akkor rám mosolyognál tudom,

és én érted mindent megtennék,

mert szeretlek rég.

Mondd, tudnál szeretni?

Orvosod lennék, ha beteg lennél,

és szeretetemmel gyógyítanálak,

mert minden gyógyszernél többet ér

egy szerető szív.

Mondd, tudnál szeretni?

Kinyújtom feléd kezem és szívem.

Mondd, megfogod öreg kezem?

Olyan jó, felnőtt fejjel is gyereknek lenni.

Édesanyám karjaiba futni.

Mosolygó arcára puszit adni.

Emlékeket idézni.

Minden emlék úgy kezdődik, hogy

emlékszel mikor kicsi voltál?

Régi szép évek.

Soha vissza nem térnek, de

minden évben legalább egyszer,

újra kicsi gyerek leszek, aki

úgy örül a csokinak, mint régen.

Nem ülök már hintára ezen a napon, és

nem labdázok a téren, de boldog vagyok nagyon,

mert fejemet anyám ölébe hajthatom.

Kívánságom e napon mi is lehetne más,

had legyek gyerek még sok –sok éven át.

Nagy mosollyal az arcomon ébredtem,

mert gyermeknap van.

Egy évben egyszer.
Én, azt szeretném, hogy legyen

háromszázhatvannégyszer, na meg még egyszer.

Szeretnék minden napon olyan boldog lenni,

mint amilyen  ezen a napon szoktam lenni.

Ezen a napon olyan jó, mert szeret mindenki.

Dorgálni sem nagyon szoktak.

Csupán azt mondják, hogy ejnye – ejnye,de

értek én belőle.

Csoki is van bőven.

Maszatos is vagyok tőle szépen, mert úgy falom,

mint aki fél, hogy nem marad estére.

Van sok játék és mese,

 és ezen a napon játszik velem Emese,ki

nem nagyon kedvel, de

ezen a napon ő is szeret ezerrel.

Nagyi, tortát süt, mert ünnep van.

A nap végére alig marad.

Szörpike is van.

Jó kis édes.

Boldog is a szívem, mert apa is velem van.

Együtt a család.

Nagy a vigaszság.

Játszóra is megyünk, ha ahhoz támad kedvünk.

Ó, ilyenkor milyen jó a kedvünk, mert sokat nevetünk.

Estére el is fáradok szépen.

Ülve elalszok a széken, és oly szép az álmom,

mert egész évben látom a boldogságot.

Legyen, minden nap gyereknap csak azt kívánom.

Réges, régen, mikor kicsi voltam, varázslatos ajándékot kaptam, ami olyan volt, mint egy mese és egész életemet meghatározta. Oly jó visszagondolni rá. Nem díszes dobozba volt csomagolva és színes masnival sem volt átkötve. Láthatatlan volt. Ajándék a lelkemnek és útravaló az élethez. Megtanítottak szeretni és arra, az én dédszüleim, hogy a szeretetnek oly nagy a hatalma, a gyógyító ereje és képes megváltoztatni a lehetetlent. Képes mosolyt csalni a könnyes arcokra és meggyógyít ezer és ezer problémát. A legszebb mit adhat valaki az utódainak, az az, hogy megtanítja szeretni, de nem szónoklatokkal, hanem azzal, ahogyan Ők szeretnek és élnek, meseszerűen szépen.

Az én dédszüleim nagyon szerették egymást, úgy, ahogyan szinte már nem is lehetett. Mindig felcsillant a szemem és nagyot dobbant szívem, mikor velük lehettem. Négy éves gyerekként nem érdekelt baba és játék, mert ilyenkor csak leültem, és mint egy varázslatot, néztem őket. Azt éreztem, hogy melegség, és valami csodálatos érzés kerít hatalmába. Öregek voltak már nagyon, mikor velük lehettem. Mindig megsimogatták egymás arcát, mikor felébredtek és puszit váltottak, mielőtt leültek reggelizni.

- Drága Annám, szeretlek! – mondta a papa és valami furcsa csillogás volt a szemében. Olyan volt, mint valami csillogó gyémánt.  A szalonnás tojás falatozása közben megbeszélték a napi teendőket és felidézték a múlt szép perceit.

- Apukám! A rózsákat megmetszed, ugye?

- Meg édesem! Tudom, milyen fontos Neked.

Mama a könnyeit próbálta elrejteni, mert ötvenedik születésnapja jutott eszébe. Mikor az ő párja ölébe kapta, és a rózsalugason végig vitte, és minden bokorról szakított egy gyönyörű rózsát és Anna ölébe rakta. A csokor közepébe a legszebb rózsát tette, amit ő nemesített kedvesének. Anna tekintete volt a neve, mert a szeme színe után nemesítette, kékes szivárványszínűre.

-Tudud Annám, mindig boldoggá akartalak tenni és sajnálom, hogy soha nem vittelek el sehova. Nem láttuk a világot, de még a fővárost sem. A falu határát is oly ritkán léptük át. Nem mutattam meg neked a Stefániát, mit a dalból ismertünk és mindig szerettünk volna ott sétálni.

-Szebb ez a világ, ami itt van, mert Te építetted nekem. Számomra az a Stefánia, ha végig sétálok a kertben, és minden bokorban és fában a szeretetet érzem, mikor megsimogatnak engem, mert kezed simogatását adja át nekem, hisz minden növényt neked köszönhetek.

Mamának gyakran fájt a feje. Ilyenkor a papa tarisznyáját magához vette és két kilométert sétált azért, hogy a kedvese fájdalmát enyhítse. Volt olyan, hogy ezt egy nap kétszer megismételte, mert a mama elfelejtette, hogy a kevert port hova tette. Ilyenkor a papa, a mama arcát megsimogatta, majd magához ölelte és halkan súgta a fülébe:

-Semmi gond Annám! Megyek újra, de vigyázz addig magadra! – Majd elindult ismét az útra. Vacsora után minden nap megölelték egymást és lassan elindultak lábaik a dúdolt dallamra és táncoltak.

-Gyógyszer számomra, hogy szeretsz és megnyugszom, mikor átölellek. Én csak veled élek, Nélküled nem létezem. – Mondta a mama a papának.

Minden hétvégén foszlós kalács került az asztalra, minek az illata az egész lakást belengte. A mama már hajnalban felkelt, hogy bedagassza a tésztát, és mire a papa felébredt, már megsült a kalács a kemencében. Ó, hogy szerette a papa tejbe aprítani a falatokat. Még a morzsát is összeszedte. Mama ilyenkor csak leült a kemence szélére, és tekintetével simogatta a papa arcát, és mint egy imát, úgy mondta egyél csak, Jancsikám, egyél és mosolygott közben. Számára oly nagy boldogság volt ezt látni.

Mindig meg akartam tanulni kalácsot sütni és a levest is úgy akartam elkészíteni, ahogyan a dédi csinálta. Azokat az ízeket soha nem sikerült elvarázsolni, de hasonlót igen, mert mindig érzem, hogy egy láthatatlan kéz segít nekem. Ilyenkor mindig átjárja a szívem a boldogság és könnyeimet elmorzsolva nézek fel és azt mondom, köszönöm, dédi.

Ködös, késő őszi reggel volt, mikor papa reggeli előtt kisétált a kertbe. Egy gyönyörű szál rózsát az „Anna mosolyából” levágott, majd megsimogatta a szirmokat és Annájához indult, de, mielőtt belépett volna, összeesett. Még látta Anna arcát, mielőtt elsötétült előtte a világ. Mama arcát könnyek mosták, mikor a mentősök hordágyra tették papát. Kezét szorította és kérve kérte:

-Jancsi, kérlek, ne hagyjál itt!

Én csak néztem, és sírtam mamával együtt. Sajnáltam őt nagyon. Megfogtam kezét úgy, ahogyan papa tette mindig, de szólni semmit nem tudtam, mert egyszerre éreztem a szeretetet, a fájdalmat. Ott, és akkor tanultam meg szeretni, mert úgy éreztem, kitéptek egy darabot a szívemből, és akkor éreztem, hogy nagyon szeretem őket, úgy,hogy örökre velem maradnak itt a szívemben. Papa nem tudta mama kérését teljesíteni, mert a kórházból már nem tért haza. Mit érezhetett, hogy magára hagyta a lelke másik felét, ki az élete volt.

Mama, papa halála után már nem igen mosolygott. Az a ritka mosoly is csak akkor jelent meg arcán, mikor esténként kiült a ház előtti lócára és felnézett az égre és Ők ketten beszélgettek. Faluhelyen szokás volt akkoriban ezeken a kis lócákon megpihenni és itt beszélték meg a szomszédok a fontos és kevésbé fontos dolgokat. Mama senkivel nem beszélgetett, mert ő egyedül érezte már jól magát, pedig de sok estét átbeszélgettek itt. Akkoriban ő csak a papával beszélgetett, és várta haza. Tudta, lehetetlen, de gondolta, vele megtörténik a csoda, és visszajön hozzá. Térdén pihentette a kezét, és gyakran egyik kezével a másikat lassan megsimogatta úgy, ahogyan a papa tette. Ilyenkor elmosolyodott, és utazott abban a képzeletbeli világban, ahol az ő Jancsija volt.

Néhány hónap múlva találkoztak ők ott, ahol azóta is boldogok. Mindig szeretettel gondolok rájuk és hiányoznak nagyon. Megtanítottak szeretni, és ez számomra a legszebb ajándék volt.

- Emlékszel?

- Emlékszem.

- Te meséled, vagy én meséljem?

- Meséld Te, Drága, hisz mindig Te szoktad.

- Mondd, miért van az, hogy még mindig olyan jó erről mesélni? Miért olyan jó még ennyi év után is felidézni?

- Miért jó fogni a kezed, mi itt van velem? Azért, mert összeköt a szeretet. Meséled, Édes?

- Mesélem, Drága.

- Minden egy levelezéssel indult. Nagy a háló hatalma. Összehoz embereket, kik sorokat cserélnek. Ismeretlenből ismerősökké válnak és feltárják életüket egymásnak. Így ismerkedett meg a fiú és a lány, sok levélváltás után. Mélyen csalódottak voltak mind a ketten. Szerettek szerelemmel, de viszonzást nem kaptak érte. Kölcsönösen erősítették szavaikkal egymást, hogy az életet folytatni tudják. Egyszer egy szép napon találkoztak, mert a fiúnak a lány felé volt dolga. Hosszú út előtt állt a fiú, mert szerelmét indult visszahódítani. Átbeszéltek ketten mindent. A lány női szemmel próbált látni és segíteni. Megnyugodott a fiú lelke kicsit, hisz vigaszt és erőt kapott itt. Aztán hirtelen a lány omlott össze, mert oly fájó üzenetet kapott, hogy elviselni nem bírta. A fiú nyugtatta és kérte, könnyét ne fojtsa vissza. Vállát adta a síró arcnak, hogy nyugalmat próbáljon nyújtani a fájó léleknek. Lassan megnyugodtak mind a ketten és érezték, bár mást szeretnek hevesen, de oly jó nekik így, együtt. Hisz a szavak nyugtatnak, a másik jelenléte boldogságot hoz.

- Jó itt, Veled! Nincs kedvem menni. Úgy érzem, jó lenne maradni.

- Menned kell, hisz feladatod van, de tudod mit, maradj még egy kicsit. Csináljunk egy olyan napot, mintha utolsó napunkat élnénk. Mikor minden mindegy, csak egy számít, az, hogy boldogok legyünk és azt tegyük, amihez kedvünk van. Nem kell másnak tűnni, mint amilyenek vagyunk, hisz ez az utolsó napunk. Nincs kötelezettség, nincs álarc. Na, nekivágunk?

A fiú kicsit furcsán nézett, mert ilyet még nem hallott, de benne volt a kíváncsiság és a remény egy boldog nap után. Kirándulni indultak és az úton fogták egymás kezét, mintha Ők mindig így akarnának maradni. Nyugalmat, boldogságot jelentett a másik keze, mert benne volt a szív szeretete. Önfeledten, mint két gyerek, meséltek egymásnak a múltról, a gyerekkorról. Az élet szép és kevésbé szép napjairól. Délután betértek egy közértbe, hogy elemózsiát vegyenek és egy üveg bort, az esti beszélgetéshez. A fiú választotta a bort, a lány a vacsorára valót. Úgy szedte össze az enni valót, mint aki ezer éve tudja, mi a fiú kedvence, pedig soha nem mondta. Egymásra néztek és elmosolyodtak.

- Úgy vásárolunk, Drága, mint egy házaspár, aki munka után indul haza. - szólt a fiú szava.

- Furcsa, de így érzem én is, de olyan jó így.

A vacsora régóta legfinomabb volt. A zene, mi közben szólt, két ember közös kedvenc dallama volt. Történeteket idéztek fel, amin nevettek, vagy sírtak, de boldogok voltak azon az estén.

- Oly furcsa! Nem vagyok szerelmes Beléd, de szeretlek nagyon és Veled boldog vagyok.

Megvan Benned, mit kerestem mindig, de oly furcsa az érzés, mert szerelmes soha nem leszek Beléd, érzem, de szeretni így még senkit nem szerettem.

A lány hallgatott, mert válaszolni igazán nem tudott. Érzéseit szavakba szőni nem tudta, mert mit érzett, igazán ő sem tudta.

Szép este és nap után reggel a fiú készült az útra, hogy szerelmét visszahódítsa. A szendvics az asztalon becsomagolva várta, hogy éhségét az úton csillapítani tudja.

- Nincs kedvem menni. Úgy maradnék még. Tudod, olyan, mintha munkába indulnék, és este hazatérnék. Egyszer visszatérek, tudd, és abban is biztosnak kell lenned, hogy barátságunk örök fonala köt össze minket.

- A fonal örök és semmi nem szakíthatja szét, mert oly erőssé kötődött, hogy azt ember nem rombolhatja szét.

Búcsúzáskor apró kis könnyek, mert nehéz volt egy igaz baráttól elválni.

- Tudd, hogy gondolatban mindig Veled vagyok. Szorítom kezed, hogy legyen erőd végig csinálni azt, amire vágysz. Mindig ott vagyok Veled. Olyan szép napom, mint a tegnapi volt, még soha nem volt. Köszönöm és soha nem feledem.

- Feledni én sem tudom soha és nincs távolság, mert a barátság a szívünkben van. Egy napon visszatérek, csak most feladatom van, de a fonal örök.

Teltek, múltak a napok. A fiú minden érzékével azon dolgozott, hogy küldetését siker koronázza, de minden nap írt a lánynak. A lány bátorította és bíztatta és hitt abban végtelenül, hogy boldog lesz a barátja.

Egy napon azt írta Neki: „Szorítom kezed, hogy sikerüljön. Érezd, mert érezned kell.”

„Érzem, oly erősen szorítod, hogy már izzadok.”

Sikerrel járt a küldetés. Visszatalált a szerelméhez és ritkábban jött már a levél. Sokat gondoltak egymásra. A hétköznapok forgatagában éltek, de a fonal ereje szavak nélkül is működött. Elég volt a másikra gondolni és megnyugodtak mindketten.

Eltelt jó pár hónap, míg egyszer levél érkezett. Benne ez volt: „Ennyi volt. Véget ért minden. Vége a nagy szerelemnek.” Újra levélváltás kezdődött. A lány egyre mélyebben érzett, míg szerelmes lett. Olyan szerelmes, mit nem remélt soha. A fiú még nagyobb szeretetet érzett és úgy gondolták, Őket egymásnak rendelte az élet. Furcsa volt az érzés, mi összekötötte Őket, mert a lány szerelemmel szeretett, a fiú pedig oly nagy szeretettel, amit még soha senki iránt nem érzett. Két ember egymásra találásának története ez. Egyetlen dolgot nem tudnak még öt év együttélés után sem megfejteni, hogy most a szeretet, vagy a szerelem ereje erősebb. A lényeg talán az, hogy két ember boldogan él ezen a földön. Két ember, aki soha nem gondolta, hogy megismétlődik még az a nap, mi oly boldoggá tette Őket egykoron és ez a nap éveken át tart majd.

- Nagyon szeretlek, Drága!

- Még mindig szerelmes vagyok. Elmeséltem a történetünket, de nem szóltál semmit közbe, csak hallgattad, mint annyiszor már. Mondd, miért szereted ezerszer hallani e történetet és miért kéred, hogy mondjam el újra?

- Mert oly jó felidézni minden pillanatot és azért, mert szeretlek, és Veled boldog vagyok.

- Szeretlek, kedves, nagy-nagy szerelemmel.

Égeti kezem a felforrósodott vas, de nem engedem, még jobban, erősebben szorítom. Úgy, mint aki erőt akar meríteni a kis belvárosi ház gangjának vasdarabjából. Kapaszkodom, ebbe a vasba mikor elgyengülök és bizonytalan vagyok. Csend van. Az ablakok zárva és a sötétítők is behúzva mindenütt. A hőmérő higanyszála közelit a negyven fokhoz. Felnézek az égre és csillagot keresnék, de fényes nappal ez lehetetlenség. Lelkem egy kismadarat vár ki egyszer talán újra az ablakom alá szál, de tudom dolgát bevégezte Ő és máshol rak már fészket és más ember lelkének nyújt már vigaszt, úgy ahogyan tette egy évvel ezelőtt egy forró nyári napon, nekem is. Felnézek az égre, és ha nem is látlak, de tudom, hogy ott vagy. Újra felidézem azt az egy évvel ezelőtti forró nyári napot, ami bennem mindent megváltoztatott. Figyelj a jelekre! - jut eszembe örök mondatod és elmosolyodok, miközben letörölném arcomról a könnycseppeket is, de nem akarom a vasat elengedni, mert erőt remélek tőle még akkor is, ha tudom, hogy balgaság az egész. Hirtelen kis gomolyfelhő kúszik át az égen, nem is értem, de érzem, valamit mondani akarsz és már hallom is szavad, mely szeretően dorgál „Hagyd már a múltat. Amit meg kellett értened azt már úgy is tudod. Indulj el arra hol boldogságod forrása! „ Értem kedves.- válaszolom, mert tudom hogy hallod de soha nem hittem volna hogy ilyen gyorsan eljön az az idő mikor már csak így tudunk majd beszélgetni.

„Na, jó! Meséld! „- adod meg az engedélyt és én mesélem a kis történetem, mi lelkemnek a legkedvesebb és tudom ha elmesélem akkor erőre kapok és lelkem mosolyog.

Március vége volt mikor álmosan, fáradtan nyitottam ki az ablakot azon a reggelen. A friss levegő bársonyosan simította végig testem és ez oly kellemes volt hogy a nyitott ablak előtt maradtam és a belső udvar fáiban gyönyörködtem, melyeknek ágai, itt-ott már az ablakomig értek. Egyszer csak egy aprócska fekete madárka, hátán szivárvány színű csíkkal a gang korlátjára szállt. Mikor megláttam felsóhajtottam. Ó, Te szegény eltévedt kis lélek, hát mi hozott ide téged? Barátságos volt és nem félt, mert megvárta, míg kimegyek és megsimogatom, majd hirtelen ablakom felé szállt. Akkor vettem észre, hogy fészket készül rakni az én ablakom fölé. Féltettem Őt, mert nem való egy ilyen madárnak a nagyvárosi zaj és éreztem ennek a fészekrakásnak nem lesz jó vége. Napokon keresztül hordta a kis csőrében a fűszálakat és beszélgettünk is minden reggel. Míg egy reggelen hiába vártam Őt, nem jött. Fészkét keresve, vettem észre hogy alapos munkát végzett a takarító, mert fészek az már csak volt. Lelkem fájdalommal telt meg és minden nap vártam, hogy visszatérjen. Bánatomat látva vigasztaltál és azt mondtad, meglátod, a madárkád egyszer visszatér. Kegyes hazugság – mondtam, de adott mondatod mindig egy kis hitet. Hetek teltek, de nem jött a madárka. Te magadhoz öleltél és azt mondtad: „Jönni fog, meglátod, csak figyeld a jeleket. Nem is értettem hogyan jött kedvenc mondatod ide, de jó érzés volt, hogy nyugtattál és könnyes arcomnak válladon helyet adtál.

Fájdalmasan szomorú nap következett és lelkembe olyan fájdalom költözött, amivel megbirkózni nem tudtam és nem is akartam. Az a szív kinek dobogását oly sokat hallgattam, mikor hozzád bújtam, egyszer csak elcsendesedett és utolsó dobbanásával köszönve el, végleg elment. Micsoda kínzó fájdalom! Ki tegnap még nyugtatott és mosolygott rám az ma már nincs. Itt maradt illatod, mosolyod, de soha többé nem láthatlak. Nem ölelhetlek magamhoz, nem foghatom meg a kezed.

Ó úgy éreztem ebbe belezavarodok és még a madárkám is elhagyott. Sírva vártam minden este, hogy megcsörrenjen a telefon és hangod halljam, de az csak némán, tespedten pihent és látszott rajta hogy mély álomban van. Ő tudott aludni, nem úgy, mint én. Éjszakákon át forgolódtam, csupán és ha el is bóbiskoltam kicsit, akkor arra ébredtem, hogy az izzadságtól vizes a testem és arcomon tengernyi könnycsepp pihen, mert minden kis álomban Te voltál, kit kerestem, de sehol nem találtam, majd kétségbeesve, könnyes szemmel felébredtem a rideg valóságba. Nappal az embereket fürkésztem és sehogyan nem tudtam megérteni azt, hogy Ők jönnek, mennek, nevetnek, ölelnek, de Te már nem teheted ezt. Igazságtalanság!- kiáltottam, majd mikor dühöm kicsit enyhült, halkan csak azt kérdeztem magamtól, hogy mi is az- az igazság? Igaz mindig az, ugyanis amit annak vél az ember. Testem a lelkem összes fájdalmát magán hordozta már, mert se enni se inni nem akartam és kezdtem úgy érezni, hogy ebbe belezavarodok. Hozzád akartam rohanni és nem akartam már tovább élni. Rohanni akartam hozzád, mikor megtörtént az a megmagyarázhatatlan csoda. Visszatért a madárka. Mikor megláttam szólni sem tudtam és úgy törtek fel belőlem a könnyek, hogy felszakították lelkemből azt a fájdalmat, ami addig nem tudott felszakadni. Mikor már képes voltam arra, hogy megszólaljak akkor felnéztem az égre és azt mondtam: Igazad volt kedves! Visszatért Ő.

Türelmesen várta a kis madárka hogy hozzálépjek és megsimogassam. Olyan boldogság járta át lelkem, amilyet ritkán éreztem életem során. Majd egyszer csak elrepült az én kis madárkám. Lelkemben örömmel és fájdalommal tértem vissza a lakásba. Elhúztam a függönyt és bámultam magam elé. Szomorú voltam, mert csak jött és ment, de boldogság is átjárt, mert élt az én madárkám és talált olyan helyet ahol boldogan élhetett, de engem nem feledett. Kezem már mozdult, hogy behúzza a függönyt, mikor szemem olyat látott, amit lelkem soha nem remélt. Gyorsan, erősen meg is dörzsöltem szemem hogy jól látok e.

A gang korlátján ült az én kis madaram és a fiókája. Egymással szemben ültek. Szegény aprócska kis fióka olyan gyenge volt. Beszélgettek Ők. Nem kellettek szavak hogy érezzem, miről beszélgetnek Ők. Búcsúzás, elengedés volt ez. Megérzésem nem is csalt, mert egy idő után felemelkedett a madárkám és ablakom párkányára szállt. Néhány percig ott maradt, míg megsimogattam, majd tett egy gyors kört az udvar felett és visszaszállt a fiókájához. Hosszasan nézték egymást majd fiókájához hajolt és összeért arcuk, mely egy csókot formázott. A fióka teste remegett, míg a mama magasba emelkedett és tovaszállt, de félúton még visszanézett, mint aki még mond valamit, majd eltűnt a magas házak között. Szemem könnyfátylasan figyelte, hogy mi fog történni. Reszketve, tele félelemmel ült ott az a piciny madár. Próbálta kis lábait felemelni, de akkor teste megbillent. Nem adta fel! Újra és újra próbálta. Hosszas próbálkozás után teste felemelkedett a korlátról. Nagyon bizonytalan volt. Vissza és vissza akart esni. Próbált a korlátra visszaülni, de nem sikerült. Egyszer csak vett egy nagy lendületet és felemelkedett. Teste remegő táncot járva csapódott a folyosó ablaknak. Kezem a számhoz emeltem, nehogy hangosan sikítsak fel. Ügyes vagy, ügyes vagy mondogattam. Nem adta fel! Olyan erő és elszántság volt benne hogy szégyelltem magam hogy én olyan gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok elfogadni az élet rendjét, míg egy aprócska lélek akkor sem adja, fel mikor szinte esélye sincs arra, hogy tovább tud élni. Néhány sikertelen kör után már elég stabilan tartotta magát a levegőben, majd ablakom párkányára szállt. Óvatosan megsimogattam és éreztem vizes egész teste. Mit küzdött szegény! Rám nézett majd tovarepült. Vigyázz magadra és köszönöm dadogtam, de érezem, hogy körül ölel a nyugalom és elfogadtam azt, amit addig nem voltam képes elfogadni. Egy madárka kellet ahhoz, hogy túl tudjak lendülni életem legnehezebb pillanatán. Ő volt a jel és életemben először meg is fejtettem az üzenetet. Egyedül jövünk, és egyedül távozunk és hálásnak kell lennünk azoknak kik életünk részeivé, válnak és engednünk kell, ha menni akarnak vagy menniük kell. Ajándék számunkra az, ha utunk során kapunk egy olyan embert ki jelentősen befolyásolja életünket, és aki olyan nagy boldogsággal tud megajándékozni, hogy úgy érezzük, nélküle élni sem tudunk. Én azóta repülni tanulok úgy, mint a kis fióka, de örökre szívembe zárva Téged, mert már tudom, hogy van olyan, ami soha nem ér véget. Te fentről vigyázol, rám én itt lentről mesélek neked minden este és oly sokszor érzem, hogy magához húz a lágy szellő, erőt adva. A mi utolsó csókunk jut eszembe, minek más volt az íze és talán a legnagyobb szenvedély volt benne. Búcsúztál Te, is mint a madárka. Te már tudtad, hogy ez az utolsó csók, de én akkor még csak azt éreztem, hogy más, mint ami addig volt. Egy csókban annyi minden belefér. Szerelem, aggódás, szeretet, hit, remény, erő, fájdalom, öröm. Egy csók megváltoztathat mindent, még akkor is, ha az egy madárka csókja és csókjával lelkünket is megajándékozza.

Nincs is annál jobb, mint hideg meggylevest enni az étterem teraszán, nagykabátban ülve, dideregve. Porszemeket tányérszélre tolva. Esélyt sem adva nekik, hogy egybeolvadjanak az édes lével. A fehér abrosz széle portalanítja a tányér szélét. Majd, izzó vörösben bizonyítja sikerét, hogy ő a győztes. Az még kérdés, hogy a mosatásért ki fizet. Külön kis tányérka az asztalra téve a magoknak, ahol azok sokáig nem maradhatnak, mert a szél gyorsan felkapja, és a közeli járdára viszi. Nincs is annál jobb, mint dideregve meggylevest enni. Az őrült ötlet miért nem lett elvetve? Mert, a bezártság után kell a kényeztetés. Arról pedig az ember nem tehet, hogy ilyen ínyencségeket kíván meg. A leves egyre hidegebb. Olyan, mintha hűtenék. De, kit érdekel! A lényeg, hogy lehet. Az étterem teraszán enni lehet. A belső térben, egy szakállas fazon mosolyog, majd röhög a külső térben folyó kín láttán. Lassan szájához emeli a kanalat, amitől szemüvege bepárásodik, mert oly forró a leves. Még, kikacsint, mielőtt élvezné a forró levest, majd megelégedett arccal kanalaz. Homloka gyöngyöző izzadság, mert a leves vagy forró, vagy csípős, vagy mindkettő. Kint, levesbe fagy a kanál, de aki kint ül, az húslevest nem kíván. Neki, furcsa az ízlése, mert ma álmát váltja valóra. Azt, az álmot, amiben olyan édes volt a leves, hogy úgy érezte a meggyleves vele csodát tesz. Bemenne ő is a belső térbe, de neki oda nincs belépője. Lábai már remegnek, annyira fázik, de nem adja fel, mert végre álma valósággá válik. Nagy küzdelem árán elfogyasztja a kis pohárka levest, ami amilyen kevés, olyan nagy küzdelem. Elégedetten dől hátra, de kabátját szorosabbra húzza. A pincér elégedetten nyugtázza, hogy a vendégnek ízlett a leves, amit a szakács, meleg konyhában főzött meg. Megigazítja kócos fejét, amivel folyamatosan játszik a szél, majd dideregve a vendéghez lép.

• Egészségére! Hozhatok még valamit?

Emberünk gondolkodik, mit is tegyen. Feladja vágyait, vagy kérje még azt, amire álmában vágyott?

A hideg és a szél, nem lehet akadály! Rendel még.

• Kérnék még egy fagylaltkelyhet, sok tejszínhabbal. Ja, és hozzon egy felest!

A húsleveses közben izzadtan távozik. Emberünk nézi, majd halkan megjegyzi, még a végén megfázik.

Nem tudta hol van.

Nem tudta merre jár.

Órák óta rótta már a köröket, és

nem egyszer érkezett vissza oda,

ahonnan elindult.

Hogy miért indult el, és kihez tartott,

arról fogalma nem volt.

Remegett a teste,

mert elveszettnek érezte magát.

Szeme könnyes volt, mert lelke tudta,

nagy a baj, mert agya cserbenhagyta.

Keresni egyik percben ezt, másikban azt.

Erre, csak lába képes.

Zavaros tudata, csak kergette tova.

Nem törődve azzal, hogy valaki hazavárja.

Idegen számára mindenki.

Még, az is ki rátalált végre.

Kinek életet ő adott.

Maga kicsoda, kérdezi lányát, ki

magához öleli és könnyeit ősz hajába rejti.

Véget ér a bolyongás körbe – körbe,

mert hazakísérik végre.

Szerencsés nap az, ha otthon hajthatja párnára fejét,

mert minden napban ott a veszély, hogy

már nem tér vissza.

Cserbenhagyott elméje, nem idéz már

édes képeket.

Porrá lettek az emlékek.

Ő, meg csak bolyong körbe – körbe,

minden nap újra és újra,

míg egy napon lába is cserbenhagyja.

Mikor iskolába jártam a tanító néni azt mondta, hogy fontos, hogy ismerjük a számokat, mert fontos részét képezik majd az életünknek. Ezért nagyon tanuljuk meg a matematikai műveleteket. Tudni kell, osztani, szorozni, kivonni és összeadni. Aki ezeket tudja, azokat nem érhetik majd meglepetések. Akkor, még ő sem gondolta volna, hogy a számokkal kapcsolatban érnek még meglepetések. Most, nem a hagyományos matematikai műveletekre gondolok, mert azt, most sem árt tudni. Amire én gondolok, az egészen más. Szerves része lett életünknek a számok, mert egyszerűen, mi is csak számokká váltunk. Bevallom őszintén, engem zavar, még akkor is, ha tudom, hogy ezzel az ügyintézés egyszerűbb és gyorsabb. Vegyük is szépen sorba, hogy hol is vagyunk a számok foglyai. Orvoshoz mész, vagy kórházba, vagy szakrendelőbe, akkor első a TAJ kártya és azon a TAJ szám. Hol van már az az idő, mikor sorodra a rendelőben vártál és mindig tudtad, hogy ki után következel. Mikor kijött a nővérke és mosolyogva mondta, Gizi néni tessék jönni. Érted? Gizi néni. Most meg egy csilingelő hang jelzi, hogy te következel, mert nálad a huszonegyes. Belépve, Te köszönsz, de a nővérke előbb a TAJ kártyádat kéri, mert a TAJ számra kíváncsi, és csak utána köszön és boldog lehetsz, ha neveden is szólít, mert akkor érzed, hogy ember vagy és nem csak egy szám. Tiszta kártyajáték az élet, mert lapokat, akarom mondani számokat, húzunk minden hol. Patika, sorszám. Bank, sorszám.  Szolgáltatók, sorszám. Mindenhol csak cetlik, rajta sorszámok. Még emlékszem, mikor a postán sorba álltunk egy-egy levél vagy csekk feladásakor. Ó, milyen más volt az. Hiába voltak előttünk tízen, mi vártunk türelmesen, mert közben tudtunk beszélgetni. Ó, de sok jó sütemény recept cserélt ott gazdát. Boldogsággal töltött el minket az is, hogy valamit, valahol olcsóbban vehettünk, mert a sorban állás közben megtudtuk, hogy hol mennyibe kerülnek a dolgok. A napokban, beugrottam az egyik szolgáltatóhoz, ahol csupán egy aprócska kérdésem lett volna. Siettem. Így nagy volt a lendületem, mikor beléptem. Láttam, hogy egyetlen ügyfél sincs, csak hat ügyintéző. Szuper, gondoltam. Fél perc és végzek is. Ki is néztem magamnak az egyik ügyintézőt, és már tartottam is felé, mikor egy éles férfihang szólt utánam.  Sorszám! csak így sorszám. Érted? Megfordultam és értetlenül néztem rá, de ő továbbra is határozott volt. Húzzon sorszámot! Zengett a hangja. Én, már az ügyintéző előtt álltam ekkor, és köszöntem is neki. Mikor, ő is csak azt kérdezte, hogy sorszám? Ez őrület! Köszöntem újra, és mondtam, hogy csupán egy aprócska információra lenne szükségem. Húzzon sorszámot, szólt, majd elfordította a fejét és úgy tett, mint aki szorgalmasan dolgozik. Kedvem már nem volt kérdezni, de gondoltam, legyenek boldogok, húzok egy sorszámot, ha már annyira akarják. Kifelé menet, húztam egy sorszámot és a biztonsági őrnek adtam. Ez, legyen a magáé. Nézett rám furcsán. Nem is értem, miért nem örült, hisz teljesült a vágya, az ügyfél sorszámot húzott, majd gyorsan ki is húzott. Nem mondom, hogy jó volt a hangulatom mikor kiléptem, de erről is én tehetek, mert, meg kéne tanulnom végre, hogy csak számszerűsítve lehet élni. Lassan már a nevem is számmá lesz alakítva és, hogy valójában mi is a vezeték és keresztnevem el is feledhetem. Azon csodálkozom, hogy még a közértekben nem vezették be. Így, itt még átélhetem azt a régi érzést és milyen hasznos is néha. A minap álltak vagy nyolcan előttem és mögöttem is legalább annyian. Lassan haladt a sor és beszélgetni kezdtünk. Ó, milyen jó, hogy ezt tettük, mert a lisztet, gyorsan ott is hagytam, mert ketten is mondták, hogy bogaras. Pontosabban, lisztmolyos. Hálás voltam nekik. Napok múlva mikor az egyik vásárlótársammal összefutottunk az utcán, mosolyogva üdvözöltük egymást. Jó érzés volt. Ezt a történetet, azért nem nagyon fogom mesélni sehol, mert még az lesz a vége, hogy holnap a közértben is sorszámot húzhatok, hisz rájönnek, hogy ha az embereknek van lehetőségük és idejük egymással beszélgetni sorban állás közben, akkor ez számukra nem is olyan kedvező.

Kérjük a 412 sorszámú ügyfelünket, hogy fáradjon a kettes pulthoz.

Ó, ez én lennék! Na, majd mesélek még.

                                                             48392765 4198