Itt vagyunk egymásnak, mint két idegen. Te, az egyik szobában, én a másikban. Ez, lett a nagy szerelemből. Idegenek lettünk. Már nem vagyunk fontosak egymásnak. A másik gondja nem aggaszt. Elromlott minden. A vagyont elosztottuk. Vitázva döntöttük el, mi a Tied és mi az enyém. Ó, Istenem! Olyanok lettünk, mint a gyerekek. Civakodtunk húsz év házasság után. Osztoztunk azon, amink volt és várjuk, hogy új lapot kezdjünk az életünkben, és húsz évet feledjünk örökre. Emlékszem, mindig azt mondtuk, velünk ez soha nem történhet meg, és most itt állunk, és ugyanúgy válunk egymástól, mint az emberek többsége. Hol romlott el minden? Nem tudom. Végigjártuk az utat, a szerelmet hevesen éltük meg. Szerelmesen fogtuk egymás kezét, és sétáltunk végig a Duna parton. Boldogan, fiatalon és hittük, hogy szerelmünk örökké tart. Világmegváltó terveket szőttünk és úgy éreztük, nekünk minden sikerül, mert kivételes tehetségek vagyunk. Aztán, bele süllyedtünk a hétköznapokba, és nem voltak már tervek, csak apró, hétköznapi kívánságok. A szerelemből szeretet lett, de a hitvesi ágy még mindig oly kedves volt, mint szerelmünk hajnalán. Kezed, oly érzékien érintette bőröm, mint bármikor máskor, és a boldogság gyönyört varázsolt a szeretetbe. Már, nem dobogott oly hevesen szívünk, de mindent átjárt a szeretet. Két gyerekünk csodálta életünket, mert mindig volt mosoly és simogatás a másik felé. Felnőttek ők is. Ó, és a kis unoka, két és fél éves, ki úgy ragaszkodik mindkettőnkhöz. Hogy lesz ezután? Ki fogja megértetni vele, mi történt velünk? Hogy, magyarázzuk el neki, miért külön-külön megyünk? Hol nálam lesz, hol nálad. Ezer kérdésre mi lesz a válasz? Hol rontottuk el, mondd? Talán, ott kezdődött minden, hogy megcsaltál. Fájt, nagyon fájt, de megbocsájtottam, mert minden zsigeremmel téged akartalak. Soha nem mondtam, mennyire megtört, mikor véletlenül megláttalak azzal a nővel. Úgy, ölelted és csókoltad, mint engem hajdanán. Megviselt a látvány és zokogtam éjszakákon át, de nem szóltam, mert szerettelek nagyon és gondoltam, majd feldolgozom egy napon, de te nem hagytál rá időt, mert egy reggelen, elém álltál és azt mondtad, szeretem őt. Vele akarok élni, és amim van, neki akarom adni. Fájdalom hasított szívembe, mert éreztem, elveszítettelek örökre. Igaz, szép és fiatal a választott. Arcát nem borítja még ránc. A gondok nem viselték meg úgy, mint minket. Teste harmatos, és üde. Elhiszem, hogy megdobban érte minden férfi szíve. Nem számít, amit átéltünk mi ketten. Nem számít semmi, mert úgy érzed, menned kell. Öreg napjaidat bearanyozza majd e lány, de, hogy meddig tart, az maga a talány. Arcodat bársonyos kézzel simítja majd meg, nem úgy, mint én, mikor érdes volt kezem, mikor hozzád ért, mert feltörte a munka. Igyekeztem én is bársonyossá tenni, de nem mindig sikerült, mert kényeztetés után ismét munkába lendült. Dolgozott e két kéz azért, hogy meg legyen mindenünk és most legyen min osztoznunk. Bántó szavak hagyják el szánkat.  Ó, Istenem! Hogy lehetséges ez? Két ember, ki szerelemmel szeretett, mivé lett? Gyűlölködő idegenné lett. Mondanám, maradj, de nincs értelme, belátom. Utadra kell engednem, és nekem is új utat kell keresnem. Hiányozni fogsz, érzem és tudom, de nem mondom, hisz minden gondolatod úgy is nála van, mert úgy érzed, vele teljes az élet. Sokszor felriadok még álmomból, tudom, mikor arról álmodom, együtt vagytok boldogan és én már nem vagyok sehol a gondolataidban. Mondanám, ne aggódj értem, de Te nm mondtad, hogy aggódni fogsz értem. Így, szótlan maradok. Becsomagolt bőröndök, dobozok egymáson. Húsz évet csomagoltál be Kedvesem és, ha akarod, ha nem, magaddal viszed. Nem sokáig érzem már pipád illatát. A borkum nem tölti majd be a lakást. Miután elmész, kinyitom az ablakot és friss levegőt beengedve remélem majd, hogy megnyugszom, de tudom előre, messze van még az. A gyógyszereidet időben vedd be, ezt is mondhatnám, de Te csak legyintenél és azt mondanád, van, ki vigyáz rám. Tudod, már semmi mást nem kérek, csak azt, hogy találd meg a boldogságodat, mert, ha egy napon rádöbbensz, rosszul döntöttél, már nem találsz engem. Hiába kopogsz majd, az ajtó zárva. Ami volt, az a múlt. Újra kezdeni nem lenne már erőm, mert attól félnék, megtörténik újra. Emlékszel? Húsz évesek voltunk, mikor arról álmodoztunk, hogy öreg napjainkra majd kandallót építünk, és annak melegénél melegszünk. Tudod, Kedves, ha elmész, megépítem azt a kandallót, de már csak egyedül emlékezek arra, ami a múlt volt és oly szép volt. Megforgatom, majd ujjamon a gyűrűt, mit oly rég húztál kezemre és az ott is marad örökre. Ránézek az összetartozásunk jelképére és elmorzsolok egy könnycseppet az évek emlékére.

Hallom a taxit, hogy fékez, dudál a sofőr, mert várni ő nem szeretne. Én, mindig várni foglak, de vissza soha nem fogadlak. Hallom lépteid, ahogyan pakolsz. Egyre fogy a csomag. Megfogtad az utolsó bőröndöt is, szinte látom. A taxi csikorgó kerekeit hallva tudom, ezzel a mi közös életünk le van zárva. 

Hallom a kulcscsomó csapódását az előszoba kövén. Még egy csattanás, és az ajtó bezárult végleg. Nem mondtad, hogy Isten Veled. Úgy távoztál, mintha egy szállodából indulnál útnak, búcsút intve a múltnak. Kinyitom az ablakot és látom, ahogyan kocsiba szállsz és elindulsz egy új világ felé.

Kísérje boldogság utadat ,és a gyógyszereket ne feledd, kiáltom, de csak idegenek érthetetlen tekintetét látom az utcán. A jó Isten vigyázzon rád.

Magamba szívom még utoljára a borkum illatot és már csak magamban mondom:

ÉN, MÉG MINDIG SZERETLEK, NAGYON!