Dél van és sötét este. Esik az eső. Csodás! A hangulatom pompás, de valamit tenni kell. Így, cipő fel és séta. Kilépve a házból, egyből az jut eszembe, hogy ének az esőben. Már hallomis a dallamot és mozdul is a lábam. Egy, két lépés és sok furcsa tekintet, de a kedvem már jobb is. Dalolnék, táncolnék még tovább, de nem igazán találom jó ötletnek, mert még valaki elvenné a kedvem. Nézem az üzleteket, és jön a felismerés, hogy venni kéne valamit. Az, mindig jót tesz a lelkemnek. A nők többsége így van ezzel. Mit vegyek? Nem lényeges, csak ne üres kézzel térjek haza. Hamar rádöbbenek, hogy ez most nem az évszázad ötlete volt, mert az üzletek tele vannak vásárlókkal és még az utcán is várakoznak. Na, ez nem az én világom. Szomorúan sétálok tovább. A kép ugyanaz, majd hirtelen észreveszem, hogy van egy üzlet ahol nem állnak sorban. Na, az lesz az én üzletem. Izgatott leszek, hogy vajon mit is árulnak ott. Közelebb érve, látom, hogy bent is csak az eladó van. Nézem a kirakatot és kalapokat látok. Kalapok? Kell az nekem? Kell! Kalapot akarok! Ó, jóságos ég, milyen sok kalap. Mikor belépek az eladó gyorsan leteszi a kezében lévő ceruzát, majd fel a maszkot és mosolyogva üdvözöl. Keresztrejtvényt fejtett. Most, vagy azért mosolyog, mert végre megszabadult a nehéz fejtörőtől, vagy azért, mert vevőt ki tudja mikor látott. Végül is, számomra lényegtelen. Örülök a mosolynak, mert olyan mintha kisütne a nap. Az, még kérdés, hogy a végén ki fog nevetni, ő vagy én?

• Miben segíthetek?
• Kalapot szeretnék.
• Azt gondoltam. –/ és csak mosolyog és mosolyog. Ez, egy mosolygép./ de milyen kalapot?

A jókedve rám ragad és egyből a játékos énem tör felszínre. Mosolyogva válaszolok.

• Nem is tudom. Szeretnék egy piros vagy kék kalapot. Nem! Inkább, egy zöldet. Nem! Legyen inkább kockás. Abban legalább olyan leszek, mint a kockásfülű nyúl. /Itt, már kezdett olvadni a mosolya, de türelmesen hallgatott./ Vagy, tudja mit? Legyen inkább egy rózsaszín, vagy inkább egy pepita? Legyen! Nem! Inkább, egy fehéret szeretnék. Nem, mégsem. Az olyan szűzies. Na, az kéne még az én vén fejemnek.
• Látom, elég határozott elképzelése van. Így, segíteni önnek, nem esik majd nehezemre. Hozom is az első darabot, amit merek ajánlani. – és már ugrott is az első kalapért. Kicsi volt és barna, amit hozott.
• Na, de kérem ez olyan, mint egy svájci sapka.
• Igaza van. Nem is tudom, miért vettem kézbe. Talán azért, mert még egyet sem adtam el belőle. Na, nem azért, mert csúnya lenne. Csupán az, az ok, hogy ehhez a kalaphoz születni kell. Ezt, tudni kell hordani, és ön tudná.

Ó, a lelkem. Kapott simogatást, de azt a kalapot soha nem venném fel. A szekrényben meg, már annyi kacat van, hogy be sem férne. Milyen sok mindent vettem már, ami soha nem volt rajtam. Nem lepődnék meg, ha még kalapom is volna. Bár, nem emlékszem, hogy vettem volna, de mindenre én sem emlékezhetek. Ő, viszont szép sorban hozza a kalapokat. Én, pedig nagyon élvezem, mert minden kalap egy új helyre visz. Fekete kalap van rajtam, mikor színházba megyek. A pirosban, keresztelőn vagyok. A zöldben, egy kiállítás megnyitóján. Forgok, igazítom, és végtelenül boldog vagyok. A tízedik vagy tizenkettedik kalap után viszont jön a felismerés. Nincs is pénzem. Na, ez ciki. Most, hogy jövök ebből ki? Kezdem sajnálni, hogy a munkája felesleges volt, mert itt nem köttetik meg az üzlet, pedig ha lett volna pénzem, akkor biztosan vettem volna egy kalapot, mert az olyan jó. Igazi nő lehet az ember egy kalappal a fején és kap hozzá egy olyan csodálatos érzést is. Viselése önbizalmat ad és képes vagyok, még azt is elhinni, hogy jól nézek ki. Szentséges cickafark! Ezek a kalapok jó drágák lehetnek, mert ár egyiken sincs. Azt, pedig tapasztalatból tudom, hogy amin nincs ár, az bizony nagyon drága. Gondolkodom, de csak arra tudok gondolni, hogy üres kézzel fogok távozni. Az eladó, mintha olvasna a gondolataimban, még mindig mosolyogva mondja:

• Látom, kicsit elbizonytalanodott. Én, azt tanácsolom, hogy ha nem sürgős, akkor aludjon rá egyet, mielőtt dönt.

Angyal. Ez a nő angyal. Nem lesz olyan ciki így vásárlás nélkül távozni.

• Igaza van. Nehéz a döntés.

Még egyszer végignézem a kalapokat és komolyan mondom, beléjük szerettem. Majd, indulni készülök. Begombolom a kabátomat. Megköszönöm a segítséget.

• Egy, élmény volt. – szólok.
• Nekem is.
• Köszönöm.
• Várjon egy pillanatra. Van unokája, vagy olyan gyerek, aki örülne egy szép sapkának, mert akkor megajándékoznám eggyel.

Nézek rá, majd körbe. Hol vagyok? Ez a földi mennyország? Üres kézzel, már nem megyek haza. Gyorsan hátrasiet és egy kötött sapkával kezében tér vissza.

• Fogadja szeretettel.
• Köszönöm, - rebegem, majd elköszönünk egymástól. Boldogan lépkedek haza. A lakásba érve, gyorsan ledobom a cipőmet és már rohanok is a tükör elé, hogy felpróbáljam a sapkát. Igaz, hogy nem kalap, de kit érdekel már. Szétnyitom a sapkát és látom rajta Malackát, ahogyan bejglit süt. De, mi ez a gomb az orrán? Megnyomom és énekel. Mókás!

• Posta! Jó napot kívánok.
• Ki az és miért kopog ilyen hangosan?
• Posta! Levelet hoztam.
• Jó napot.
• Bocsánat, hogy felébresztettem.
• Semmi gond, csak olyan migrénem volt és miután bevettem a gyógyszert el is aludtam, de hol a sapka vagy a kalap? Mindezt csak álmodtam? Jó, hogy eszembe jutott, hogy még diót kell vennem. Erre jók ezek az álmok. Mondja, a kalapos üzlet nyitva van itt a közelben?
• Csókolom! Minden rendben van?
• Igen, már felébredtem.