Ősz van újra. Színes falevelek borítják az utakat, tereket. Szivárványvarázs nekem az ősz, mert szép és fájdalmas is. Szép, mert sok boldog percet adott éveken át, de a legnagyobb fájdalmat is az ősz hozta el szívembe. Minden évben, mikor búcsúznak a falevelek az őket tartó ágtól és sírva földet érnek, elsétálok ahhoz a kapuhoz, amit szeretet kapunak hívtam és az is marad számomra. Óriási fakapu, óriási kilinccsel az ódon bérházon. Mindig így láttam, az évek kicsit mintha lejjebb hozták volna a kilincset, de az pontosan ott van, ahol gyerekkoromban volt, csak én lettem kicsit nagyobb. Nézem a kaput és zsebemben megszorítom a zsebkendőt, mert tudom, könnyek nélkül nem tudok tovább menni. Oly gyakran próbáltam kinyitni nagy mosollyal ezt a kaput, mert szeretet várt rám. Olyan, ami egész életemet meghatározta. Dédszüleimhez futottam ilyenkor. Üdvözlésük után teleraktam a zsebeimet a dédi süteményével és csendesen meghúzódva, apróra összekuporodva, hogy ne zavarjam jelenlétemmel és csodálhassam arcát és keze vonásait, figyeltem az én drága dédapámat. Az ablak előtt állt festőállványa. Pontosan ott, ahol először felállította, jó ötven éve. Mama sokat mesélt arról a pillanatról, mikor a legjobb helyet kereste a számára oly fontos eszköznek.

- Tudod, Annám, meg kell találnom azt a szöget, ahol majd a legszebben süti  a nap az arcodat, mi még ragyogóbbá tesz Téged és lágyan megsimogatja arcod, úgy, ahogyan én teszem.

Olyan alapossággal állította be a szöget, mintha profi festő lett volna, de Ő egy amatőr festő volt, ki szívvel festett oly szépet, mint amilyet kevés festő festett. Minden képre az ő Annáját festette, ki életének legszebb ajándéka volt.

- Tudod, mi a legszebb az életben, kis unokám? A szeretet. Úgy szeretni valakit, hogy szereteted által visszasugározza megsokszorozva azt, amit adsz. – mondta, egyszer nekem.

Nagyon bölcs az én dédim, mondtam gyakran, mikor ilyen mondatokat hallottam Tőle. Igazán négy évesen még nem nagyon értettem, de éreztem, valami csodálatos dologról mesél és én mindig e mesék részese szerettem volna lenni, mert úgy tudtak szeretni, hogy szavakkal nehéz elmondani. Az én Annám az én Jancsim. Így hívtam Őket, mert Ők is így szólították egymást és hangjukból oly mély érzések áradtak, hogy még a pici lelkem is dalolt, mikor hallotta. Oly simogató volt ismételgetni a nevüket, hogy, mikor szomorú voltam és sírtam, mindig csak azt mondogattam, „Annám, édes Annám és Jancsim”. És akkor csoda történt, mert, mintha egy angyal simogatott volna meg, megnyugodtam. Annám, mesélj! Jancsim, mesélj! Kértem apró, pici gyerekként. Ők, akkor megsimogatták fejem és mosollyal arcukon meséltek nekem. „Valamikor régen”, így kezdődött mindig a mese, ami csodaszép volt és igaz. Meséket hallgattam arról, hogyan éltek le több évtizedet boldogságban, szeretetben. Jancsinak mindig ragyogott a szeme, ha Annára nézett és vászonra akarta festeni Anna minden pillanatát.

- Jaj, Jancsikám! Már tele van a lakás képekkel és Te még mindig fested. Szépek és kedvesek számomra, de mindegyiken én vagyok. Fessél már virágokat is. Talán örülni fog valaki a festett virágcsokornak, ha mi már nem leszünk.

- Édes Annám! Szívemnek az a legszebb, ha Téged festhetlek. Virágot szeretnél? Nem tagadom meg Tőled, de csak úgy festem, ha a virágot a kezedben tartod. Számomra a virág magában nem ér semmit, mert a Te csillogásod kell hozzá, hogy a bimbó virágba boruljon.

- Jancsi, Jancsi! Szeretlek! – Csóválta a fejét Anna és aprócska, pici csókot lehelt Jancsi arcára.

Festett Jancsi olyan gyönyörű rózsacsokrot az egyik képre, hogy szinte takarta Anna arcát, ahogy ölelte.

- Jancsikám, ezt mikor festetted? – Kérdeztem egyszer, miközben csokis volt a szám a sok süteménytől.

Ő, rám nézett és elmosolyodott. „Meg kéne törölni a szádat”, mondta, majd megváltozott mosolya, mert még szebb volt és csillogóbb. „Ezt tudod, akkor festettem, mikor az én Annámat megismertem. Gyönyörű volt ám”. Közben pöndörített egyet a bajszán. „Olyan volt a szeme, mint az ég, gyönyörű kék és tele volt a szíve szeretettel”. Soha nem mentek egymás nélkül sehová életük során és utolsó pillanatig egy takaró takarta a két testet. Anna lábát Jancsira fonta és szorosan magához ölelte. Így aludtak Ők, sok-sok éjszakán át.

Ahogy teltek az évek, egyre betegebb lett Anna, de nem csak testét támadta meg a betegség, mert, mikor betöltötte a hetvenet, kezdett furcsán viselkedni. Kezdett dolgokat elfelejteni és ez az állapot csak romlott. Jancsi a könnyeket törölte szeméből, mikor drága felesége, szerelme már nem ismerte meg. Sokat pihent az Ő Annája napközben. Ilyenkor ,Ő az ablakhoz lépett és kitárta a nagy ablakszárnyakat, hogy friss levegő töltse meg a szobát, ahol az Ő Annája pihen, kit a puha kockás pléddel gondosan betakart előtte.

Azon, az őszi szombat délelőttön is minden úgy történet, mint minden más napon. Anna tizenegy körül ébredt, de, mikor kinyitotta a szemét, boldogan mosolygott és így szólt:

- Jancsikám! Olyan szépek a színes, hulló falevelek.

- Édes Annám, úgy szeretlek! – Nyelte könnyeit Jancsi, mert nem szerette volna, ha Anna látja, de olyan boldog volt, mert megismerte őt, ki szívének a legkedvesebb. A napját sem tudta, mikor szólította már őt így a felesége. Annát a nagy, kényelmes fotelhoz vezette, Ő pedig az ecsetet vette kezébe és kezdte a vászonra festeni az ő kedvesét. Hulló faleveleket rajzolt a napsugarak által simogatott arc köré. Sokáig dolgozott a képen, közben Anna nézte őt. Egyszer csak elindult az ecset kezében és, mintha magától festene, könnycseppet rajzolt Anna arcára. Egyetlen kép, amelyen, Anna arcán könnycsepp van. Jancsi kezéből kiesett az ecset, és gyorsan Anna felé fordította a fejét, és látta arcán azt a könnycseppet, amit a vásznon már látott. Közelebb lépett, hogy a szeretett arcról lecsókolja azt, ami nem oda való, de az a könnycsepp már ott maradt örökre, mert nem volt ereje letörölni. Magához ölelte az ő gyönyörű Annáját, és csak azt suttogta:

- Anna, szerelmem! Vigyél magaddal!

A téma az utcán hever, mondják oly sokan.  Hát, igen, az utcán oly sok minden van és vagy észrevesszük, vagy szélsebesen elrohanunk mellette. Ha észrevesszük, vagy felvesszük, vagy szélsebesen elrohanunk mellette, és, ha már felvettük, akkor mi lesz belőle, az mindig a jövő zenéje. Ennek a történetnek a témája, miről most szólok, szép muzsikává kerekedett. Dalra kelt a téma, hogy bizonyítékul szolgáljon arra, soha nem tudhatod, mi hordozza a boldogságodat.

Történt két éve egy őszi délutánon, mikor Zsike munkából tartott hazafelé. Fáradt volt, de jó volt kicsit kiszellőztetni a fejét, a napi irodai zsongás után. Gondolta, kis kerülővel megy haza és élvezi a késő tavasz hangulatát. A járdákon mindenütt szemétkupacok voltak. Lomtalanítás! Na, nem biztos, hogy jó döntés volt erre elindulni, de most már mindegy, futott át fején a gondolat. Kidobott lomok, amikre gazdájának már nincs szüksége. Azon merengett, hogy vajon mit, miért dobnak ki az emberek, míg szinte elé ugrott egy bőrkötésű valami. Lehajolt érte.  Csodálatos bőrkötéses valamit emelt fel. Igényes gazdája lehetett. Mi ez? Szétnyitotta és rengeteg névjegykártyát tartott kezében, ugyanis erre szolgált a bőrkötéses könyv. Emberek arcai villannak elé.

Először ki akarta szedni a névjegyeket, mert a borító úgy megfogta, hogy gondolta, haza viszi. De nem. "Majd kidobom őket valamikor."  Még elcsodálkozott azon, hogyan dobhatja valaki így ki ismerősei névjegykártyáit. Ő soha nem tudná csak úgy utcára dobni őket. Hazavitte és el is felejtette.

Teltek a hónapok, míg egy napon a számítógépe úgy döntött, elég volt és leállt. Nem csinált semmit. Kérte, simogatta, hogy legyen kedves és gyógyuljon meg, de a gép megmakacsolta magát. Hétvége volt. Hova rohanjak vele? Nagyon kell a gép, mert minden adat rajta van, amiből hétfőre neki beszámolót kell készíteni. Ó, gyorsan keresek valakit a neten. Lehetetlen, állapította meg gyorsan, mert, ha nincs gép, nincs net. Marad az újság.

Több újságot átlappozott és több szerelőt is felhívott, de a hétvége miatt senki nem vállalta a javítást. Majd hírtelen a névjegykártya tartón akadt meg a szeme. Próba szerencse, belelapozott. Reménytelen.  Nincs benne olyan emberke, akire szükségem lenne, állapította meg. Reményveszetten lapozta még át az utolsó néhány darabot, mikor felcsillant a szeme: "Számítógép javítás!".

Tárcsázom. De mit mondok, ha kérdi, honnan a telefonszám? Majd mondok valamit, ami hirtelen eszembe jut. Lényeg, hogy életre kelljen a gép. Tárcsázta a számot. Kicsöng. Kellemes férfihang szólt a kagylóba. Elmondta, miről lenne szó és láss csodát, a szerelő két órán belül itt van.

És láss csodát, két óra múlva csengettek és ott állt a szerelő az ajtóban. Életre keltette egy óra alatt a gépet és Zsóka nagyon boldog volt.  Örült annak, hogy azon a sétán felemelte azt a névjegytartót.

Éva, egy magányos estén a szekrényét rendezgette, mondván, itt az ősz, ideje elővenni a melegebb darabokat. Szépen sorban kerültek elő a hosszú ujjú pólók és pulóverek, majd a cipőkre került a sor. Na, abból nem sok volt. Szinte kiugrott a szekrényből a piros bokacsizma, ami hosszú évekig a kedvence volt. Még Zolitól kapta. Kezébe fogta a csizmát és letörölte a kis könnycseppet a szeméről. Milyen furcsa az élet, mert a tárgyak mindent túlélnek, állapította meg. Hordani fogom, határozta el, de, miután alaposan megnézte, rájött, ez nem olyan egyszerű, mert a csizma talpa elvált a bőrtől.

Holnap elviszem a cipészhez, született meg az elhatározás. Másnap reggel megszámolta a pénzét. Hát, nem valami sok, de talán elég lesz. Gyorsan szatyorba dobta a csizmát és futott dolgozni. Egész nap arról álmodozott, hogy milyen jó lesz megint a kedvenc cipőjében tipegni. Igaz, Zoli már nem öleli át, de talán olyan boldog lesz újra, mint vele volt. Úgy érezte, ha hordhatja a piros csizmát, akkor rátalál a szerelem. Munka után gyorsan a cipész felé vette az útját. A körúton még megállt egy kéregető öreg előtt és elolvasta a kis tábláját:

Élelmet is elfogadok.

Ó, szegény, még ennie sincs mit. Megsajnálta az öreget és az összes apróját a kis tálkába öntötte.

- Nagyon köszönöm! Vigyázzon magára! Meglátja, meghálálják tettét az égiek. – szólt az öreg.

Éva nem válaszolt, csak ment tovább célja felé és azon gondolkodott, milyen nehéz az élete annak, aki utcán van. Nagy mosollyal arcán lépett be a kis cipészműhelybe, ahol egy szigorú tekintetű idősebb hölgy fogadta.

- Miben segíthetek? – kérdezte. Éva, megmutatta a csizmát, amit az idős hölgy forgatott körbe-körbe, majd közölte:

- 1800 a javítás.

- Köszönöm, akkor nem kérem, mert nincs annyi pénzem.

- Ha nincs pénze, miért tart fel?

- Nem tudtam, hogy ilyen drága. Bocsánat!

Éva megsimogatta a pulton lévő piros csodát és halkan, suttogva mondta: Mész vissza a szekrénybe és maradsz emlék. Köszönöm, szólt és elindult az ajtó felé, mikor a függöny takarásából idős férfi lépett elő.

- Várjon, kisasszony! Megragasztom önnek és még fizetnie sem kell.

- A nagy szíved fog a sírba vinni! – szólt az idős hölgy. – Már, rég a Rózsadombon lakhatnánk, ha nem lennél olyan segítőkész mindig! – Zsörtölődött tovább, majd eltűnt a függöny mögött.

- Na, adja, kisasszony!

- Meghálálják az égiek! –  szólt Éva ,és egymásra mosolyogtak az öreg cipésszel.

- Ne lökdössön már! Igyekszem én is felszállni erre a villamosra. Higgye el, az a célom, hogy velem induljon el a szerelvény. Mondom, ne böködje a hátam!

- Had böködjem már! Valahogy, csak fel kell hívnom magamra a figyelmet, ha egy rég nem látott barát nem akar észrevenni!

- Péter, Te vagy az? Nagyon örülök neked! Olyan rég láttalak már.

- Én is örülök neked. Hiányzol ám a társaságból. Mióta Lucával vagy, minden megváltozott.

- Gyere, üljünk le, van ott két hely.

- Mi van veled, mesélj!

- Még együtt vagyunk.

- Gondoltam. Mondd, mi a fenéért nem küldöd már el?

- Megígértem neki, hogy amíg lehet, kitartok mellette.

- Ez, mind nagyon szép, de azt te is beláthatod, hogy ennek, amit csinálsz, semmi értelme. Túl gyorsan összeköltöztetek, szerintem.

- Nem volt az olyan gyors. Körülbelül két hónapig jártunk és csak utána költözött hozzám. Szerettem őt tudod, és az ígéretemet is tartani akarom. Mikor megismertem, nagyon maga alatt volt. Akkor ért véget az előző kapcsolata. A barátja egyik napról a másikra az utcára tette és nem tudta feldolgozni. Keményen inni kezdett és csak egy hajszálon múlt, hogy ne kezdjen el drogozni. Annyira szerettem volna fájdalmát enyhíteni és szeretni őt. Huszonnégy évesen nem keseredhet el egy férfi miatt, mondtam neki. Erre, ő azt válaszolta, hogy tetszem neki és talán szeretni is tudna, de nem bízik már a férfiakban és tudja, őt senki nem akarja szeretni, csak használni egy darabig, aztán eldobni. Nagyon szenvedett és próbáltam nyugtatgatni. Nem mertem neki azt mondani akkor, hogy én máris szeretem, mert féltem, csak elriasztanám, és valószínűleg úgy sem hinné el. Így inkább azt mondtam, hogy költözzön hozzám és legyen boldog, vagy legalábbis próbáljon meg az lenni és én, amíg lehet, kitartok mellette. Erre a szavamat adtam.

- Mit jelent az nálad, hogy amíg lehet?

- Azt jelenti, hogy amíg tudok, mellette állok.

- Tudom, hogy kötélből vannak az idegeid, de ez még sem állapot szerintem. Huszonnyolc vagy és egész életedben őt akarod, így, vagy úgy, támogatni? Te nem vagy normális!

- Szeretem őt és jó vele. Vannak csodálatosan szép estéink. Szép, barna szemét imádom nézni, és oly jó magamhoz ölelni őt. Igaz, egy héten egyszer legalább elkeseredik és a volt szerelmét siratja. Nem tudom, de biztosra veszem, hogy még a mai napig is bolondot csinál belőle Zoli, mert annak tudom be azt, mikor fogja magát és eltűnik egy-két napra, majd sírva csenget be újra. Én természetesen örülök, hogy visszajött, de próbálok felé kicsit morcos lenni. Erre ő mindig azt mondja, hogy megígérted, hogy kitartasz mellettem. Na, erre nem tudok mit válaszolni.

- Én tudod, mit csinálnék? Szépen fognám a cuccait, összepakolnám, majd kinyitnám az ajtót és azt mondanám, viszlát és örökre bezárnám azt az ajtót, miután kilépett rajta.

- Soha nem szerettem a drámát. Mindig úgy voltam vele, hogy szakítani gyorsan és feledni mindent, ami volt.

- Na, ezt mondom én is. Szakítani gyorsan.

- Nem tudok, mert, ha ő kilép az életemből, akkor az már számomra dráma. Még soha nem szerettem úgy senkit, mint őt. Nagyon el tudnám képzelni vele az életemet. Sokat kirándulhatnánk és rengeteg közös pont van bennünk. Vele szeretném leélni az életemet.

- Nem fogod. Ez a nő soha nem fog téged szeretni. Kedvelni kedvelhet, de az nem szerelem. Ezer szállal kötődik ahhoz a másik férfihoz és biztosra veszem, hogy, ha tíz év múlva keresi meg újra az a pasas, akkor is első szavára ugrani fog. Számára a nagy ő, az a férfi és a drámát ő most éli, de számodra is egyre nagyobb lesz a dráma, minél tovább húzod a dolgot. Na, ezeken gondolkodj egy kicsit. Én a következőnél leszállok.

- Én a végállomásig megyek.

- Örülök, hogy beszélgettünk kicsit. A számomat tudod, hívj, ha vége ennek az egésznek és lesz időd dumálni kicsit.

- Rendben, de nem szeretnék drámát és tudod, a szavamat adtam.

„Kösd ezt a piros szalagot a szomorú fűzfára, hogy boldog legyen lombja és ne fájdalmasan hajoljon az aszfaltra. Költözzön boldogság ágai közé és lássa, aki erre jár, hogy nagyon boldog volt az a lány, aki a szalagot magával hozta és szerelmét arra kérte, kössék a fűzfa törzsére. Azért piros, mert szerelem lángja égett abban a párban, ki egymás kezét fogva, a nyári éjszakában szalagot kötött a szomorú fűzfára.”

Mosolygott arca és ujjongott, mint egy boldog kisgyerek, mert olyat érzett, amit addig még soha és ez kiült arcára és beleköltözött testébe és ez által járt boldogság táncot.

Úgy tudtam szeretni Őt, mert oly boldog volt. Tele volt élettel és vidámsággal. Frissítő zápor volt lelkemnek és szerető karjával ejtett rabul.

Tisztán emlékszem minden mondatára, mert mélyen belém ivódott minden szava. Tudta az élet, hogy az érzést, a szavakat el kell raktároznom, mert ez lesz az én kapaszkodóm. Akkor még nem tudtam, hogy ezeknek a mondatoknak az életemben ily fontos szerepe lesz. Huszonkét éves ragyogó gyémánt volt. Mindig mosoly volt az arca, hát ki az, ki egy ilyen lelket ne tudna szeretni? Rákötöttük a szalagot a fűzfára és Ő gyorsan megcsókolt, majd boldogság táncot lejtett. Pörgött-forgott szoknyája, mintha körülötte forgott volna. Megsimította a fűzfaágat és az arcomat, majd azt mondta, ez a mi fánk és látod, már nem szomorú, boldog. Megigazította a szalagot, majd leültünk egy padra és ő eltűnt karjaimban. Úgy simult hozzám, hogy teljesen rám tapadt, mert ő annyira szeretett.

Zsebemben éreztem, összetörik a bonbon, amit neki vittem.

- Várj egy picit édes, hoztam neked valamit! - és kicsit, nagyon kicsit elmozdítottam testét, hogy zsebemhez odaférjek. Nagyon nem akartam távolodni tőle, mert szerettem volna örökre úgy maradni. Előhalásztam zsebemből a három szív bonbont. Lágyan kezeim közé vettem kezét, és átadtam neki. Felragyogott szeme, mikor meglátta és felkiáltott:

- Nézd, ez olyan piros, mint a mi szalagunk! - majd óvatosan, kibontott egyet. Úgy szerettem nézni, ahogy evett, mert abban is valami csoda volt. Ízlelte szájában a bonbont, miközben szája is csokis lett. Én elmosolyodtam és ő egyből tudta, hogy megint szétkente arcán a csokit. Mindig ez történt, mert úgy szerette az édességet is, mint ahogyan szeretett élni, és szeretni. Le akarta törölni a csoki maradékot, de én lágyan megfogtam kezét és az enyémhez kulcsoltam, majd szájához érintettem számat és egy idő után én is elvesztem az édes csokoládéban. Duplán volt édes a csókja.

- Ez jó volt! - mondta, mikor rám nézett és nevetett. Szeretlek! - súgta fülembe, miközben hajtincsét tekergette.

- Te nagyra nőtt gyerek! Te vagy a mindenem! - válaszoltam – és én, már nem szeretlek, én, már imádlak!

- Az jó neked? – kérdezte, és huncut mosolyával várta a választ.

- Majd meglátod, mi jó nekem! - és felkaptam. Forogtam vele és ő nevetett, míg kapaszkodott nyakamba erősen.

- Félsz, hogy leesel, igaz? - néztem szemébe, míg kimondtam a mondatot

- Igen, nagyon! – válaszolt, és még jobban magához szorított, és forogtunk boldogan gyorsan, majd lassult a tempó, de a forgás még megvolt, de már forró csókunkkal kísérve.

Hogy is tudnám feledni azt az estét?

Boldog voltam, mert az elkövetkező évek boldogságát láttam minden pillanatban. Soha nem gondoltam volna, hogy nem látom többet és nevetését felváltja könnyem. Átöleltem derekát és úgy kísértem haza. Miután elindultunk, még néhányszor visszanézett, hogy a fában gyönyörködjön, amire piros szalag van kötve.

- Holnap este érted jövök! - mondtam neki, miután ő bepörgött a liftig, boldogan mosolyogva, majd hangosan csapódott a lift ajtaja, és ott tulajdonképpen minden véget is ért, mert többé nem ölelhettem át.

Másnap reggel dolgozni indult, mikor a zebránál egy motoros elszáguldott mellette, ki a táskáját akarta elvenni tőle, de nem sikerült, mert kedvesem testén keresztbe volt vetve. Így nagyot lendített rajta, miközben már váltott a lámpa és a közeledő kocsi alá dobta az én kedvesemet. Inkább vitte volna a táskát, mint ez, hogy elvette tőlem őt, aki számomra a legfontosabb volt.

Riadt volt arca, úgy ment a halálba ő, aki mindig mosolygott.

Visszajárok a szomorúfűzhez, mert itt érzem legközelebb magamhoz és itt sírni is tudok, mert a lombok betakarják arcom, és így a külvilág nem tudja, hogy azért vagyok ott, mert nagy bánatom van.

Nehéz föld borítja koporsóját, de én a temetőben is azt várom, hogy ledobja magáról a földet és táncra perdül, és azt mondja: álom volt, rossz álom csupán. Ne sírj, itt vagyok veled és arcomról csókjaival letörli könnyeimet, míg én szorosan magamhoz ölelem és megfogadom:

- Örökre fogom a kezed, mert soha így még senkit nem szerettem!

        Anya! Rajzoltam neked szépet. Megnézed?

• Nem érek rá, mert ezer a gondom. A rajzodat megnézem majd, ha elvégzem a dolgom.
• De Mama! Úgy szeretném, ha megnéznéd, hisz neked rajzoltam, mert szeretlek téged. Ha tetszik, neked adom, és a dolgozóba is elviheted, hogy mindig ott legyen veled. Ugye, örülsz neki?
• Dolgozóba nem való a rajz. Ott, a munkával kell foglalkozni, hogy tudjak neked enni, adni.
• Mama! Akkor megnézed?
• Látod, hogy nem érek rá éppen!
• Tudod mit rajzoltam? Még írtam is bele valamit.
• Nem is tudsz írni, hisz még óvodás vagy.
• Tudok írni, mert a Zsuzsa néni megmutatta, hogyan írjak szépet neked e lapra.
• Rajzolj, és ne zavarj! Majd, ha ráérek, foglalkozok veled is.
• Mama! Csak egy percet kérek, hogy tekints e rajzra és mondd, hogy ügyes vagyok, nagyon.
• Soha nem leszel festő, az biztos, de azért csak rajzolgass, addig is csendben maradsz.
• Mama! Én rossz vagyok? Hisz szeretlek, nagyon.
• Láttam már tőled jobb gyereket is, ki butaságaival nem idegesíti szüleit.
• Mama! A Dávid nem is tud rajzolni, mégis azt mondta neki az apukája, hogy ügyes, nagyon és nagy művész lesz egy napon. Mama! Én mi leszek, ha nagy leszek? Ugye, én is művész leszek?
• Mi leszel? Feleség leszel, és anya, ki egyedül neveli majd gyerekét, mint én, és akkor megtudod, hogy mit jelent, mikor anyját nyaggatja folyton a gyerek.
• Mama! Megnézed? Nem felelsz már, hiába kérdezlek. Más fontosabb neked, úgy érzem. Már nem akarom megmutatni, mit rajzoltam, mert nem fontos, úgy érzem.
• Mit csinálsz? Miért szemetelsz? Takaríthatok utánad is! És akkor azt mondod, veled soha nem foglalkozok. Mit csinálsz, mondd?!
• Most tépem szét a rajzot, mit neked készítettem és az volt ráírva: SZERETLEK ANYA!

Péntek délután, a piacon mozdulni sem lehetett. Kígyózó sorok a pultok előtt. Gyönyörű gyümölcsök mosolyognak a vásárlókra várva, hogy bele kerüljenek a kosarakba. Az, egyik pult előtt, a sort kikerülve, oldalról szemrevételezi a gyümölcsöket egy hetvenes évei közelében járó, bevásárlókocsiját maga után húzó hölgy.

• Nem, én nem vehetem meg. - mondja, csak úgy, önmagának.
• Én már nem eszek többet ilyet, ha....
• Miért nem áll a sor végére? Tolakodni akar, és még azt sem tudja eldönteni, akar-e vásárolni?

Szól, egy terebélyes, negyven év körüli hölgy hangja.

• Én csak azt mondom, ha....
• Na, ha! Mit nem tud megvenni? Minden nyugdíjas sír, hogy nincs pénze, de látom, magának is telik fodrászra is! Szépen, be van göndörítve a haja.
• Én, nem tudom, vegyek, vagy ne vegyek, mert jövőre már úgy sem tehetem meg.

Mondja, de ismét csak úgy, önmagának, mert nem néz senkire.

• Jövőre, jövőre! A jelennel foglalkozzon, ne a holnappal! Én nem tudom, ezek örökké sírnak!

Harsan, ismét a hölgy hangja.

• Nem érdekel, veszek két kilót.
• Na, tessék! Ugye, két kilót is ki tud fizetni? - Harsog a hozzászólás.

Szemében könnyekkel, keresi gurulós kocsijában a pénztárcáját, majd miután megtalálta, felegyenesedik. Magának mondja:

• Nem érdekel, veszek két kilót. - és egy gyors mozdulattal, lekapja fejéről a parókáját és elindul, kopasz fejével a sor végére.
• Most jövök a kemórol, de ez sem érdekel már. - és folynak a könnyei, arcán végig. Jó egészséget mindenkinek! – mondja, és beáll a sor végére.

A tavasz első napsugarai felrázzák az alvó lelkeket és a pihenő lábakat sétára hívják. Kicsalogat mindenkit a szabadba a gyengéd napsugár, hogy megsimogassa a szürke arcokat és pirospozsgássá varázsolja a rohanó, futkározó gyermek arcokat.

Letettem én is a könyvet, mit karosszékemben olvastam és sétára adtam a fejem. Őszülő fejem szépre fésültem és a hajszálakat odaigazítottam, ahol kezd már ritkulni, de én nem igazán akarom látni. A nadrágomon a gomb kicsit megmakacsolta magát, mikor be akartam gombolni. Csak ne tudnék férfi létemre ilyen jól főzni, akkor most nem lenne rajtam az a plusz öt-hat kiló. Na, nem gond, most lesétálom egyszerre, született meg fejemben a lehetetlen gondolat, de én hiszem, minden lehetséges és addig sétálok, míg le nem megy a nap.

Elhatározásból tett lett, mert lábam már a járdát érinti és arcomat a fény éri. Csodás, állapítom meg és felnézek az égre, több napsütést kérve, de hirtelen testem megmozdul, miközben a szemem a fénysugárral beszélget. Mi lehet ez? Hiszen én úgy tudom, lábaimat megállásra késztettem, de testem dőlni kezd. Lejjebb engedem tekintetem, és amit látok, még jobban csillog, mint a nap.

Karjaimban egy gyönyörű nő, ki bocsánat nem figyeltemet remeg ajkával és körbe ölel parfüm illatával. Szólni nem tudok, mert lélegzet visszafojtva nézem a gyönyörűséget. Úgy érzem, főnyeremény van a karjaimban. A halász érezhetett ilyet, aki a mesében kifogta az aranyhalat. A hölgy visszabillenti az egyensúlyát, közben szeme az enyémbe mélyed. Ó, micsoda fények vannak ebben a szempárban! Kabátja nincs begombolva. Olyan, mintha csak úgy, gyorsan magára dobta volna, így körvonalazódik karcsú alakja, mi szavaimat vissza fogja. Bársonyosan omlik vállára fekete hajkoronája, amin apró kis gyémántként csillan meg a fény.

- Jó napot, kisasszony! – bököm ki végre, mert más hirtelen nem jut az eszembe. Ő, visszaköszön és indulni készül, de nem akarom elengedni, mert szeretnék vele lenni, így meghívom egy kávéra, amit ő nem utasít vissza.

 Már azon kapom magam, hogy egy kávéházban ülünk és beszélgetünk. Csengő kis hangja van és szép mosolya, mit nem sajnál, mert osztja szaporán. Mikor kezével a kávéscsészét megfogja, lágy keze elvarázsol és késztetést érzek, hogy kezem hozzáérjen, de nem volna illő, intem le magam. Nem lehet lerohanni és csak úgy, kezemet kezéhez érinteni. Mesél folyamatosan. Mesél és azt oly jó hallgatni. Miközben a kávéscsészét nézem, amin rajta rúzsának nyoma. Kár, hogy nem az én arcomat érintette ajka, mondom magamnak és érzem csókja ízét. Hogy tudnám e nőt szeretni, ölelni, csókolni. Testén végigsimítani kezem és érezni a bizsergést, mit sejtje ad át nekem.

Vágyakat szövök sorban és eszembe sem jut, hogy ez nem válik valósággá soha, mert annyira akarom, hogy tudom, karomban tarthatom. Az álomból valóság lett, mert nem utasított vissza, vágyam és társam lett, ami engem boldoggá tett. Ennek pont két éve, de oly élénken él bennem minden pillanat, mintha ma történt volna.

Most magányosan idézem vissza a megismerkedésünket és érzem szemem sarkában a könnyet, mert hol van már a nő. Ó, oly messze, hogy gondolatom sem ér már el hozzá. Hozzám költözött a kedves a találkozást követően és éltünk boldogan, mint két galamb. Mert turbékoltunk minden nap, volt úgy, hogy nem is egyszer. Jól bírtam a tempót és büszke is voltam magamra, mert sokszor mondogattam kihúzva magam, hogy na, harmincasok, ezt csináljátok utánam. A súlyfeleslegem is szépen lekopott, mert testem tornázott rendesen. Igaz, én főztem, mert a drága nem tudott.

Amíg én az ebédet készítettem, Ő a plázába futott, de nem bántam, had legyen boldog és mikor együtt voltunk, akkor is megvettem neki mindent, mert nagyon tudott örülni. A készpénzt sem sajnáltam tőle, mert őrülten szerelmes lettem bele, és azt is elérte nálam, hogy megvegyem neki azt a fehér mercit, ami úgy elvarázsolta.

Szépen éltünk, hittem én és úgy véltem, Ő is boldog, mert megsimogatta arcom oly sokszor egy nap és mondta, szeretlek Téged. Én meg hittem, hogy minden szó igaz, mert hinni akartam, hisz napról napra egyre jobban szerettem és vén fejjel szerelmes lettem, de annyira, hogy úgy éreztem magam, mint egy húszéves.

Osztálytalálkozón voltam azon az estén, mikor megváltozott minden. Büszkén meséltem a régi haveroknak, hogy milyen szerelmes vagyok és milyen szerencsés. Kérdezték is, hogy miért nem hoztam el a gyönyörű nőt. Nem érezte jól magát, így odahaza maradt, mondtam, pedig nagyon szeretett volna jönni és felidéztem magamban, hogy a drágám hetekig vásárolt, készült erre a napra. Új ruha, kozmetikus, fodrász, de indulás előtt mondta, hogy nem érzi jól magát. Nagyon nehezen hagytam magára, mert vele szerettem volna lenni. Leülni az ágya szélére és simogatni, vagy üdítőt vinni neki, ha kér.  „Menj el, kérlek! Nem lesz semmi gond, én lepihenek és tudom, jobban leszek.” Lelkiismeret furdalásom volt, hogy egyedül hagyom, de végül is elindultam. „Érezd jól magad”, mondta és „ne siess, hisz nem minden nap van osztálytalálkozó”. „Milyen megértő vagy drágám, szeretlek” mondtam.

Nagyon kellemes volt az osztálytalálkozó, és jó volt beszélgetni, találkozni azokkal, akiket a ballagás óta nem is láttam. Szívesen maradtam volna még, de szerettem volna minél előbb a kedvesem mellett lenni, így korán elköszöntem az osztálytársaktól és szinte futva mentem haza. Óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, nehogy felébresszem, ha aludna. A lakásba érve zajokat hallottam a hálószoba felől. Határozottan nyitottam be. Megjöttem drágám mondat kíséretében, majd elállt a szavam, mert amit láttam, nem akartam látni. A közös ágyunkban egy tőlem jó húsz évvel fiatalabb férfi kényezteti a kedvesemet.

Azt hittem, ott helyben megzavarodok. Közben a drágám gyorsan felugrott, oda ugrott elém és lazán megkérdezte: „megjöttél, szívem?”Azt, hogy mit éreztem, nem tudom elmondani. Mivel nem válaszoltam, ismét kérdést intézett felém. „Látom, zavar, amit látsz. Mit szeretnél, menjek, vagy maradjak?” Erre gyors volt a válaszom, MENJ, majd kiléptem a szobából és becsuktam az ajtót.

Leültem a nappaliban és elkortyolgattam egy kis konyakot. Arra eszméltem, hogy csukódik a bejárati ajtó. Elment, tudatosult bennem, majd felálltam és körülnéztem a lakásban. Ügyesen összepakolt, állapítottam meg, mert még egy bugyit sem hagyott itt, nemhogy ékszereket. Jó, hogy a kulcsot itt hagyta, mert azt megtaláltam a kis szekrény tetején.

Az ajtó csapódással véget ért a boldogságom. Megittam még egy konyakot a nappaliban és másnap reggel, ott is ébredtem fel. Az óta egyedül élek. Most ugyan úgy itt ülök a karos székben és egy történelmi regényt olvasok, mikor arcomat megsimogatja az ablaküvegen át a napsugár. Tavasz van újra. Jó lenne sétálni, de valahogy visszatart valami. Nincs kedvem indulni. Talán megcsinálom azt az őzpörköltet. Ó, gyönyörű tavasz, most maradok.

Csalódunk olykor, mert amiről azt hittük igaz,

az nem volt más, mint hazugság

Csalódunk, és ez úgy fáj, mert édes szavakba burkolt

üzenetekkel simogatták lelkünk, és mi hittünk,

mert hinni akartunk, de egyszer a szavakról

lehullt az édes máz, és a tettek a szavak

ellenkezőjét mutatták

Bizalmat, szeretet adtunk a szavakért cserébe,

majd tettekkel tapostak földbe

A fájdalom oly nagy, és érthetetlen, hogy az

égiektől kérdezzük, újra és újra:

Miért történt ez így, és miért pont velünk, mikor

mi hittünk és szerettünk?

Nincs válasz, mert mindenre az idő múlása ad

feleletet, hisz megvan mindennek az oka, de talán

évek kellenek ahhoz, hogy megtudjuk, mi, miért

történt velünk

Csalódunk, de tovább lépünk, mert menetelés

az életünk

Megerősödünk kissé minden ilyen alkalommal,

mert tudjuk néhány hét, vagy hónap csupán és

ezt a csalódást is feldolgozzuk, mert egy napon

felsóhajtunk, hogy ezt is túléltük

Tanulva az esetből haladunk tovább, mert az élet

nem csak csalódások sora, hanem sok boldog

nap hordozója

Elfogadjuk, hogy vannak jó és rossz napok, és

vannak, kik szeretnek, és vannak, kik becsapnak

Rájövünk arra, hogy hamisak a szép szavak néha,

de elfogadunk mindenkit olyannak, amilyen, mert

azt, hogy tettét mi motiválta, ami által nekünk

csalódnunk kellett, igazából nem ismerhetjük,

hisz ahhoz végig kéne járni az Ő útját, és

ismerni kéne lelkének minden rezdülését, és ki

tudja, talán egyszer még hálásak is leszünk Neki,

mert, ha fájdalmak árán is, de eljutunk oda,

ahová a csalódás nélkül nem jutottunk volna

el soha

Ezért bocsássunk meg annak ki bánatot okozott, és

lelkünkből a tüskét kihúzva, haladjunk tovább

életünk útján

Forró nyári este, kis parkban, aprócska padon megpihenve nézelődök bambán, elhagyatottan, árván. Emberek jönnek-mennek. Szerelmesek egymás kezét fogva sétálnak a parkon át, vagy letelepedve egy padra, egymás karjában szerelmet és boldogságot remélve néznek fel a csillagokra. Csodálatos parfüm illatot hoz felém a szél, de a levegő fülledten áll, nem is tudom, mi hozza hozzám ezt az illatot át.  Felkapom a fejem. Ó, micsoda nő! Tökéletes alakja ellibben előttem. Domborulatait követve elvesztem. Egy közeli padra, szembe ül le velem. Hogy tudja, mire vágyom: hogy az Ő arcát lássam. Bájos kis mosoly arcán örök, mert szótlanul is csak mosolyog, mosolyog. Hosszú szőke hajkorona keretezi ezt az arcot. Férfi szemem ily szépet ritkán lát. Vonzódást és vágyat érzek, hogy hozzá érjek. Ó, micsoda nő! Hajába túrnék boldogan. Simogatnám arcát, vágytól éhesen. Nem hagynám szóhoz jutni, mert számmal inteném csendre, mert csak csókját kívánom remegve. Csókolnám lágyan, elveszve a vágyban. Szeméből olvasnám ki az akarást, a csillapíthatatlan vágyát csillapítanám. Szép, karcsú alakod gyönyörködtet. Rád nézek és boldog vagyok. Vágyom arra, hogy kezem érintse tested. Végigsimogassam karcsú derekad, gyönyörű tested. Férfiúi vágyam ébred. Felemelkedik a padról e csodás női test. Ó, kérlek, ne indulj még útra, maradj még egy pillanatra! Vágyaim fokozója, ó, édes, gyönyörű nő. Karcsú testére tapad a melegtől a ruha, így még izgatóbb a vonala. Érzem, hogy Őt akarom! Vállán lassan lecsúszik a ruha pánt. Ó, de megigazítanám! Finoman emelném a ruhapántot, hogy helyére húzzam lágyan, majd széttépve, hevesen e leplet, testét érezzem.  Gondoltban meztelenül áll előttem e gyönyörű teremtmény, és egyre jobban érzem a vágy, hevítő tüzét. Kicsomagoltam a ruhából, mint drága gyémántot a selyem dobozból.  Gondolatban szólítalak, beszélek hozzád. Ó, micsoda nő! Érinteném tested! Hagyd, hogy tegyem! Bejárjam völgyet és hegyet. Hagyd, hogy boldoggá tegyelek Téged! Csókolni akarlak, érezni bőröd melegét, bejárni tested minden milliméterét. Érezni akarom, hogy benned is él a vágy. Testem tested után kiált. Kezem hátad simítja. Gerinced mellett halad lassan, egyre lejjebb, melled testemnek feszül, mitől vágyam csak egyre hevül. Melled formáját követi kezem és érzem, Te is akarsz engem. Melledre tapadok, mint egy mohó kisgyerek az anyai kebelre. Kezem lassan halad, egyre lejjebb és lejjebb. Szerelmi fészket megtalálva, izgatva hívlak táncba. Ó, micsoda nő! El akarok benned veszni, mint egy kóbor vándor. Keresni a boldogság útját benned. Haladni előre és vissza, jobbra és balra. A vágyban elveszve, a boldogságot akarva, keresve. Menni, menni, futni, futni, majd rohanni, végig az úton, míg el nem érem a célt, a boldogság pontot. Izzadtan, kábultan, hevesen, vágytól éhesen, majd elégedetten, megpihenni veled, édesem! Visszaül a padra a gyönyörű teremtmény. De jó marad még. Testem forró izzadság, hisz gondolatban enyém volt ez az álomszép nő. Nekem adta legszebb kincsét, a pompázó testét. Bátorságom összeszedve, vágyaimat visszafojtva lépek elé.

-Kedves kisasszony! Mondja, megismerhetném Önt, pompázó szépség? – Rám mosolyog kedves arca és a kezét mutatja. Rápillantok és látom az összetartozás biztos jelét, a karikagyűrűjét.

-Boldog ember! – dadogom kábultan, lesújtva, mert vágyaim kulcsa máshoz van láncolva.

-Engedje meg, hogy illatát magammal vigyem, és ma éjjel a párnámon érezzem. Álom, tudom mindez, de higgye el, tudom az illatát úgy is vinni, hogy magához sem fogok érni. Hagyjon álmodozni, kérem! Ettől ne fosszon meg engem!

Rám mosolygott kedvesen és azt mondta:

              -Vigye, kérem!

Ó, micsoda nő! Mondom magamnak, hazafelé bandukolva.  Csalódott vagyok, mert vágyam kielégítetlen, de az illatát érzem. Ó, micsoda nő!