A tavasz első napsugarai felrázzák az alvó lelkeket és a pihenő lábakat sétára hívják. Kicsalogat mindenkit a szabadba a gyengéd napsugár, hogy megsimogassa a szürke arcokat és pirospozsgássá varázsolja a rohanó, futkározó gyermek arcokat.

Letettem én is a könyvet, mit karosszékemben olvastam és sétára adtam a fejem. Őszülő fejem szépre fésültem és a hajszálakat odaigazítottam, ahol kezd már ritkulni, de én nem igazán akarom látni. A nadrágomon a gomb kicsit megmakacsolta magát, mikor be akartam gombolni. Csak ne tudnék férfi létemre ilyen jól főzni, akkor most nem lenne rajtam az a plusz öt-hat kiló. Na, nem gond, most lesétálom egyszerre, született meg fejemben a lehetetlen gondolat, de én hiszem, minden lehetséges és addig sétálok, míg le nem megy a nap.

Elhatározásból tett lett, mert lábam már a járdát érinti és arcomat a fény éri. Csodás, állapítom meg és felnézek az égre, több napsütést kérve, de hirtelen testem megmozdul, miközben a szemem a fénysugárral beszélget. Mi lehet ez? Hiszen én úgy tudom, lábaimat megállásra késztettem, de testem dőlni kezd. Lejjebb engedem tekintetem, és amit látok, még jobban csillog, mint a nap.

Karjaimban egy gyönyörű nő, ki bocsánat nem figyeltemet remeg ajkával és körbe ölel parfüm illatával. Szólni nem tudok, mert lélegzet visszafojtva nézem a gyönyörűséget. Úgy érzem, főnyeremény van a karjaimban. A halász érezhetett ilyet, aki a mesében kifogta az aranyhalat. A hölgy visszabillenti az egyensúlyát, közben szeme az enyémbe mélyed. Ó, micsoda fények vannak ebben a szempárban! Kabátja nincs begombolva. Olyan, mintha csak úgy, gyorsan magára dobta volna, így körvonalazódik karcsú alakja, mi szavaimat vissza fogja. Bársonyosan omlik vállára fekete hajkoronája, amin apró kis gyémántként csillan meg a fény.

- Jó napot, kisasszony! – bököm ki végre, mert más hirtelen nem jut az eszembe. Ő, visszaköszön és indulni készül, de nem akarom elengedni, mert szeretnék vele lenni, így meghívom egy kávéra, amit ő nem utasít vissza.

 Már azon kapom magam, hogy egy kávéházban ülünk és beszélgetünk. Csengő kis hangja van és szép mosolya, mit nem sajnál, mert osztja szaporán. Mikor kezével a kávéscsészét megfogja, lágy keze elvarázsol és késztetést érzek, hogy kezem hozzáérjen, de nem volna illő, intem le magam. Nem lehet lerohanni és csak úgy, kezemet kezéhez érinteni. Mesél folyamatosan. Mesél és azt oly jó hallgatni. Miközben a kávéscsészét nézem, amin rajta rúzsának nyoma. Kár, hogy nem az én arcomat érintette ajka, mondom magamnak és érzem csókja ízét. Hogy tudnám e nőt szeretni, ölelni, csókolni. Testén végigsimítani kezem és érezni a bizsergést, mit sejtje ad át nekem.

Vágyakat szövök sorban és eszembe sem jut, hogy ez nem válik valósággá soha, mert annyira akarom, hogy tudom, karomban tarthatom. Az álomból valóság lett, mert nem utasított vissza, vágyam és társam lett, ami engem boldoggá tett. Ennek pont két éve, de oly élénken él bennem minden pillanat, mintha ma történt volna.

Most magányosan idézem vissza a megismerkedésünket és érzem szemem sarkában a könnyet, mert hol van már a nő. Ó, oly messze, hogy gondolatom sem ér már el hozzá. Hozzám költözött a kedves a találkozást követően és éltünk boldogan, mint két galamb. Mert turbékoltunk minden nap, volt úgy, hogy nem is egyszer. Jól bírtam a tempót és büszke is voltam magamra, mert sokszor mondogattam kihúzva magam, hogy na, harmincasok, ezt csináljátok utánam. A súlyfeleslegem is szépen lekopott, mert testem tornázott rendesen. Igaz, én főztem, mert a drága nem tudott.

Amíg én az ebédet készítettem, Ő a plázába futott, de nem bántam, had legyen boldog és mikor együtt voltunk, akkor is megvettem neki mindent, mert nagyon tudott örülni. A készpénzt sem sajnáltam tőle, mert őrülten szerelmes lettem bele, és azt is elérte nálam, hogy megvegyem neki azt a fehér mercit, ami úgy elvarázsolta.

Szépen éltünk, hittem én és úgy véltem, Ő is boldog, mert megsimogatta arcom oly sokszor egy nap és mondta, szeretlek Téged. Én meg hittem, hogy minden szó igaz, mert hinni akartam, hisz napról napra egyre jobban szerettem és vén fejjel szerelmes lettem, de annyira, hogy úgy éreztem magam, mint egy húszéves.

Osztálytalálkozón voltam azon az estén, mikor megváltozott minden. Büszkén meséltem a régi haveroknak, hogy milyen szerelmes vagyok és milyen szerencsés. Kérdezték is, hogy miért nem hoztam el a gyönyörű nőt. Nem érezte jól magát, így odahaza maradt, mondtam, pedig nagyon szeretett volna jönni és felidéztem magamban, hogy a drágám hetekig vásárolt, készült erre a napra. Új ruha, kozmetikus, fodrász, de indulás előtt mondta, hogy nem érzi jól magát. Nagyon nehezen hagytam magára, mert vele szerettem volna lenni. Leülni az ágya szélére és simogatni, vagy üdítőt vinni neki, ha kér.  „Menj el, kérlek! Nem lesz semmi gond, én lepihenek és tudom, jobban leszek.” Lelkiismeret furdalásom volt, hogy egyedül hagyom, de végül is elindultam. „Érezd jól magad”, mondta és „ne siess, hisz nem minden nap van osztálytalálkozó”. „Milyen megértő vagy drágám, szeretlek” mondtam.

Nagyon kellemes volt az osztálytalálkozó, és jó volt beszélgetni, találkozni azokkal, akiket a ballagás óta nem is láttam. Szívesen maradtam volna még, de szerettem volna minél előbb a kedvesem mellett lenni, így korán elköszöntem az osztálytársaktól és szinte futva mentem haza. Óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, nehogy felébresszem, ha aludna. A lakásba érve zajokat hallottam a hálószoba felől. Határozottan nyitottam be. Megjöttem drágám mondat kíséretében, majd elállt a szavam, mert amit láttam, nem akartam látni. A közös ágyunkban egy tőlem jó húsz évvel fiatalabb férfi kényezteti a kedvesemet.

Azt hittem, ott helyben megzavarodok. Közben a drágám gyorsan felugrott, oda ugrott elém és lazán megkérdezte: „megjöttél, szívem?”Azt, hogy mit éreztem, nem tudom elmondani. Mivel nem válaszoltam, ismét kérdést intézett felém. „Látom, zavar, amit látsz. Mit szeretnél, menjek, vagy maradjak?” Erre gyors volt a válaszom, MENJ, majd kiléptem a szobából és becsuktam az ajtót.

Leültem a nappaliban és elkortyolgattam egy kis konyakot. Arra eszméltem, hogy csukódik a bejárati ajtó. Elment, tudatosult bennem, majd felálltam és körülnéztem a lakásban. Ügyesen összepakolt, állapítottam meg, mert még egy bugyit sem hagyott itt, nemhogy ékszereket. Jó, hogy a kulcsot itt hagyta, mert azt megtaláltam a kis szekrény tetején.

Az ajtó csapódással véget ért a boldogságom. Megittam még egy konyakot a nappaliban és másnap reggel, ott is ébredtem fel. Az óta egyedül élek. Most ugyan úgy itt ülök a karos székben és egy történelmi regényt olvasok, mikor arcomat megsimogatja az ablaküvegen át a napsugár. Tavasz van újra. Jó lenne sétálni, de valahogy visszatart valami. Nincs kedvem indulni. Talán megcsinálom azt az őzpörköltet. Ó, gyönyörű tavasz, most maradok.