„Kösd ezt a piros szalagot a szomorú fűzfára, hogy boldog legyen lombja és ne fájdalmasan hajoljon az aszfaltra. Költözzön boldogság ágai közé és lássa, aki erre jár, hogy nagyon boldog volt az a lány, aki a szalagot magával hozta és szerelmét arra kérte, kössék a fűzfa törzsére. Azért piros, mert szerelem lángja égett abban a párban, ki egymás kezét fogva, a nyári éjszakában szalagot kötött a szomorú fűzfára.”

Mosolygott arca és ujjongott, mint egy boldog kisgyerek, mert olyat érzett, amit addig még soha és ez kiült arcára és beleköltözött testébe és ez által járt boldogság táncot.

Úgy tudtam szeretni Őt, mert oly boldog volt. Tele volt élettel és vidámsággal. Frissítő zápor volt lelkemnek és szerető karjával ejtett rabul.

Tisztán emlékszem minden mondatára, mert mélyen belém ivódott minden szava. Tudta az élet, hogy az érzést, a szavakat el kell raktároznom, mert ez lesz az én kapaszkodóm. Akkor még nem tudtam, hogy ezeknek a mondatoknak az életemben ily fontos szerepe lesz. Huszonkét éves ragyogó gyémánt volt. Mindig mosoly volt az arca, hát ki az, ki egy ilyen lelket ne tudna szeretni? Rákötöttük a szalagot a fűzfára és Ő gyorsan megcsókolt, majd boldogság táncot lejtett. Pörgött-forgott szoknyája, mintha körülötte forgott volna. Megsimította a fűzfaágat és az arcomat, majd azt mondta, ez a mi fánk és látod, már nem szomorú, boldog. Megigazította a szalagot, majd leültünk egy padra és ő eltűnt karjaimban. Úgy simult hozzám, hogy teljesen rám tapadt, mert ő annyira szeretett.

Zsebemben éreztem, összetörik a bonbon, amit neki vittem.

- Várj egy picit édes, hoztam neked valamit! - és kicsit, nagyon kicsit elmozdítottam testét, hogy zsebemhez odaférjek. Nagyon nem akartam távolodni tőle, mert szerettem volna örökre úgy maradni. Előhalásztam zsebemből a három szív bonbont. Lágyan kezeim közé vettem kezét, és átadtam neki. Felragyogott szeme, mikor meglátta és felkiáltott:

- Nézd, ez olyan piros, mint a mi szalagunk! - majd óvatosan, kibontott egyet. Úgy szerettem nézni, ahogy evett, mert abban is valami csoda volt. Ízlelte szájában a bonbont, miközben szája is csokis lett. Én elmosolyodtam és ő egyből tudta, hogy megint szétkente arcán a csokit. Mindig ez történt, mert úgy szerette az édességet is, mint ahogyan szeretett élni, és szeretni. Le akarta törölni a csoki maradékot, de én lágyan megfogtam kezét és az enyémhez kulcsoltam, majd szájához érintettem számat és egy idő után én is elvesztem az édes csokoládéban. Duplán volt édes a csókja.

- Ez jó volt! - mondta, mikor rám nézett és nevetett. Szeretlek! - súgta fülembe, miközben hajtincsét tekergette.

- Te nagyra nőtt gyerek! Te vagy a mindenem! - válaszoltam – és én, már nem szeretlek, én, már imádlak!

- Az jó neked? – kérdezte, és huncut mosolyával várta a választ.

- Majd meglátod, mi jó nekem! - és felkaptam. Forogtam vele és ő nevetett, míg kapaszkodott nyakamba erősen.

- Félsz, hogy leesel, igaz? - néztem szemébe, míg kimondtam a mondatot

- Igen, nagyon! – válaszolt, és még jobban magához szorított, és forogtunk boldogan gyorsan, majd lassult a tempó, de a forgás még megvolt, de már forró csókunkkal kísérve.

Hogy is tudnám feledni azt az estét?

Boldog voltam, mert az elkövetkező évek boldogságát láttam minden pillanatban. Soha nem gondoltam volna, hogy nem látom többet és nevetését felváltja könnyem. Átöleltem derekát és úgy kísértem haza. Miután elindultunk, még néhányszor visszanézett, hogy a fában gyönyörködjön, amire piros szalag van kötve.

- Holnap este érted jövök! - mondtam neki, miután ő bepörgött a liftig, boldogan mosolyogva, majd hangosan csapódott a lift ajtaja, és ott tulajdonképpen minden véget is ért, mert többé nem ölelhettem át.

Másnap reggel dolgozni indult, mikor a zebránál egy motoros elszáguldott mellette, ki a táskáját akarta elvenni tőle, de nem sikerült, mert kedvesem testén keresztbe volt vetve. Így nagyot lendített rajta, miközben már váltott a lámpa és a közeledő kocsi alá dobta az én kedvesemet. Inkább vitte volna a táskát, mint ez, hogy elvette tőlem őt, aki számomra a legfontosabb volt.

Riadt volt arca, úgy ment a halálba ő, aki mindig mosolygott.

Visszajárok a szomorúfűzhez, mert itt érzem legközelebb magamhoz és itt sírni is tudok, mert a lombok betakarják arcom, és így a külvilág nem tudja, hogy azért vagyok ott, mert nagy bánatom van.

Nehéz föld borítja koporsóját, de én a temetőben is azt várom, hogy ledobja magáról a földet és táncra perdül, és azt mondja: álom volt, rossz álom csupán. Ne sírj, itt vagyok veled és arcomról csókjaival letörli könnyeimet, míg én szorosan magamhoz ölelem és megfogadom:

- Örökre fogom a kezed, mert soha így még senkit nem szerettem!