Ősz van újra. Színes falevelek borítják az utakat, tereket. Szivárványvarázs nekem az ősz, mert szép és fájdalmas is. Szép, mert sok boldog percet adott éveken át, de a legnagyobb fájdalmat is az ősz hozta el szívembe. Minden évben, mikor búcsúznak a falevelek az őket tartó ágtól és sírva földet érnek, elsétálok ahhoz a kapuhoz, amit szeretet kapunak hívtam és az is marad számomra. Óriási fakapu, óriási kilinccsel az ódon bérházon. Mindig így láttam, az évek kicsit mintha lejjebb hozták volna a kilincset, de az pontosan ott van, ahol gyerekkoromban volt, csak én lettem kicsit nagyobb. Nézem a kaput és zsebemben megszorítom a zsebkendőt, mert tudom, könnyek nélkül nem tudok tovább menni. Oly gyakran próbáltam kinyitni nagy mosollyal ezt a kaput, mert szeretet várt rám. Olyan, ami egész életemet meghatározta. Dédszüleimhez futottam ilyenkor. Üdvözlésük után teleraktam a zsebeimet a dédi süteményével és csendesen meghúzódva, apróra összekuporodva, hogy ne zavarjam jelenlétemmel és csodálhassam arcát és keze vonásait, figyeltem az én drága dédapámat. Az ablak előtt állt festőállványa. Pontosan ott, ahol először felállította, jó ötven éve. Mama sokat mesélt arról a pillanatról, mikor a legjobb helyet kereste a számára oly fontos eszköznek.

- Tudod, Annám, meg kell találnom azt a szöget, ahol majd a legszebben süti  a nap az arcodat, mi még ragyogóbbá tesz Téged és lágyan megsimogatja arcod, úgy, ahogyan én teszem.

Olyan alapossággal állította be a szöget, mintha profi festő lett volna, de Ő egy amatőr festő volt, ki szívvel festett oly szépet, mint amilyet kevés festő festett. Minden képre az ő Annáját festette, ki életének legszebb ajándéka volt.

- Tudod, mi a legszebb az életben, kis unokám? A szeretet. Úgy szeretni valakit, hogy szereteted által visszasugározza megsokszorozva azt, amit adsz. – mondta, egyszer nekem.

Nagyon bölcs az én dédim, mondtam gyakran, mikor ilyen mondatokat hallottam Tőle. Igazán négy évesen még nem nagyon értettem, de éreztem, valami csodálatos dologról mesél és én mindig e mesék részese szerettem volna lenni, mert úgy tudtak szeretni, hogy szavakkal nehéz elmondani. Az én Annám az én Jancsim. Így hívtam Őket, mert Ők is így szólították egymást és hangjukból oly mély érzések áradtak, hogy még a pici lelkem is dalolt, mikor hallotta. Oly simogató volt ismételgetni a nevüket, hogy, mikor szomorú voltam és sírtam, mindig csak azt mondogattam, „Annám, édes Annám és Jancsim”. És akkor csoda történt, mert, mintha egy angyal simogatott volna meg, megnyugodtam. Annám, mesélj! Jancsim, mesélj! Kértem apró, pici gyerekként. Ők, akkor megsimogatták fejem és mosollyal arcukon meséltek nekem. „Valamikor régen”, így kezdődött mindig a mese, ami csodaszép volt és igaz. Meséket hallgattam arról, hogyan éltek le több évtizedet boldogságban, szeretetben. Jancsinak mindig ragyogott a szeme, ha Annára nézett és vászonra akarta festeni Anna minden pillanatát.

- Jaj, Jancsikám! Már tele van a lakás képekkel és Te még mindig fested. Szépek és kedvesek számomra, de mindegyiken én vagyok. Fessél már virágokat is. Talán örülni fog valaki a festett virágcsokornak, ha mi már nem leszünk.

- Édes Annám! Szívemnek az a legszebb, ha Téged festhetlek. Virágot szeretnél? Nem tagadom meg Tőled, de csak úgy festem, ha a virágot a kezedben tartod. Számomra a virág magában nem ér semmit, mert a Te csillogásod kell hozzá, hogy a bimbó virágba boruljon.

- Jancsi, Jancsi! Szeretlek! – Csóválta a fejét Anna és aprócska, pici csókot lehelt Jancsi arcára.

Festett Jancsi olyan gyönyörű rózsacsokrot az egyik képre, hogy szinte takarta Anna arcát, ahogy ölelte.

- Jancsikám, ezt mikor festetted? – Kérdeztem egyszer, miközben csokis volt a szám a sok süteménytől.

Ő, rám nézett és elmosolyodott. „Meg kéne törölni a szádat”, mondta, majd megváltozott mosolya, mert még szebb volt és csillogóbb. „Ezt tudod, akkor festettem, mikor az én Annámat megismertem. Gyönyörű volt ám”. Közben pöndörített egyet a bajszán. „Olyan volt a szeme, mint az ég, gyönyörű kék és tele volt a szíve szeretettel”. Soha nem mentek egymás nélkül sehová életük során és utolsó pillanatig egy takaró takarta a két testet. Anna lábát Jancsira fonta és szorosan magához ölelte. Így aludtak Ők, sok-sok éjszakán át.

Ahogy teltek az évek, egyre betegebb lett Anna, de nem csak testét támadta meg a betegség, mert, mikor betöltötte a hetvenet, kezdett furcsán viselkedni. Kezdett dolgokat elfelejteni és ez az állapot csak romlott. Jancsi a könnyeket törölte szeméből, mikor drága felesége, szerelme már nem ismerte meg. Sokat pihent az Ő Annája napközben. Ilyenkor ,Ő az ablakhoz lépett és kitárta a nagy ablakszárnyakat, hogy friss levegő töltse meg a szobát, ahol az Ő Annája pihen, kit a puha kockás pléddel gondosan betakart előtte.

Azon, az őszi szombat délelőttön is minden úgy történet, mint minden más napon. Anna tizenegy körül ébredt, de, mikor kinyitotta a szemét, boldogan mosolygott és így szólt:

- Jancsikám! Olyan szépek a színes, hulló falevelek.

- Édes Annám, úgy szeretlek! – Nyelte könnyeit Jancsi, mert nem szerette volna, ha Anna látja, de olyan boldog volt, mert megismerte őt, ki szívének a legkedvesebb. A napját sem tudta, mikor szólította már őt így a felesége. Annát a nagy, kényelmes fotelhoz vezette, Ő pedig az ecsetet vette kezébe és kezdte a vászonra festeni az ő kedvesét. Hulló faleveleket rajzolt a napsugarak által simogatott arc köré. Sokáig dolgozott a képen, közben Anna nézte őt. Egyszer csak elindult az ecset kezében és, mintha magától festene, könnycseppet rajzolt Anna arcára. Egyetlen kép, amelyen, Anna arcán könnycsepp van. Jancsi kezéből kiesett az ecset, és gyorsan Anna felé fordította a fejét, és látta arcán azt a könnycseppet, amit a vásznon már látott. Közelebb lépett, hogy a szeretett arcról lecsókolja azt, ami nem oda való, de az a könnycsepp már ott maradt örökre, mert nem volt ereje letörölni. Magához ölelte az ő gyönyörű Annáját, és csak azt suttogta:

- Anna, szerelmem! Vigyél magaddal!