- Ne lökdössön már! Igyekszem én is felszállni erre a villamosra. Higgye el, az a célom, hogy velem induljon el a szerelvény. Mondom, ne böködje a hátam!

- Had böködjem már! Valahogy, csak fel kell hívnom magamra a figyelmet, ha egy rég nem látott barát nem akar észrevenni!

- Péter, Te vagy az? Nagyon örülök neked! Olyan rég láttalak már.

- Én is örülök neked. Hiányzol ám a társaságból. Mióta Lucával vagy, minden megváltozott.

- Gyere, üljünk le, van ott két hely.

- Mi van veled, mesélj!

- Még együtt vagyunk.

- Gondoltam. Mondd, mi a fenéért nem küldöd már el?

- Megígértem neki, hogy amíg lehet, kitartok mellette.

- Ez, mind nagyon szép, de azt te is beláthatod, hogy ennek, amit csinálsz, semmi értelme. Túl gyorsan összeköltöztetek, szerintem.

- Nem volt az olyan gyors. Körülbelül két hónapig jártunk és csak utána költözött hozzám. Szerettem őt tudod, és az ígéretemet is tartani akarom. Mikor megismertem, nagyon maga alatt volt. Akkor ért véget az előző kapcsolata. A barátja egyik napról a másikra az utcára tette és nem tudta feldolgozni. Keményen inni kezdett és csak egy hajszálon múlt, hogy ne kezdjen el drogozni. Annyira szerettem volna fájdalmát enyhíteni és szeretni őt. Huszonnégy évesen nem keseredhet el egy férfi miatt, mondtam neki. Erre, ő azt válaszolta, hogy tetszem neki és talán szeretni is tudna, de nem bízik már a férfiakban és tudja, őt senki nem akarja szeretni, csak használni egy darabig, aztán eldobni. Nagyon szenvedett és próbáltam nyugtatgatni. Nem mertem neki azt mondani akkor, hogy én máris szeretem, mert féltem, csak elriasztanám, és valószínűleg úgy sem hinné el. Így inkább azt mondtam, hogy költözzön hozzám és legyen boldog, vagy legalábbis próbáljon meg az lenni és én, amíg lehet, kitartok mellette. Erre a szavamat adtam.

- Mit jelent az nálad, hogy amíg lehet?

- Azt jelenti, hogy amíg tudok, mellette állok.

- Tudom, hogy kötélből vannak az idegeid, de ez még sem állapot szerintem. Huszonnyolc vagy és egész életedben őt akarod, így, vagy úgy, támogatni? Te nem vagy normális!

- Szeretem őt és jó vele. Vannak csodálatosan szép estéink. Szép, barna szemét imádom nézni, és oly jó magamhoz ölelni őt. Igaz, egy héten egyszer legalább elkeseredik és a volt szerelmét siratja. Nem tudom, de biztosra veszem, hogy még a mai napig is bolondot csinál belőle Zoli, mert annak tudom be azt, mikor fogja magát és eltűnik egy-két napra, majd sírva csenget be újra. Én természetesen örülök, hogy visszajött, de próbálok felé kicsit morcos lenni. Erre ő mindig azt mondja, hogy megígérted, hogy kitartasz mellettem. Na, erre nem tudok mit válaszolni.

- Én tudod, mit csinálnék? Szépen fognám a cuccait, összepakolnám, majd kinyitnám az ajtót és azt mondanám, viszlát és örökre bezárnám azt az ajtót, miután kilépett rajta.

- Soha nem szerettem a drámát. Mindig úgy voltam vele, hogy szakítani gyorsan és feledni mindent, ami volt.

- Na, ezt mondom én is. Szakítani gyorsan.

- Nem tudok, mert, ha ő kilép az életemből, akkor az már számomra dráma. Még soha nem szerettem úgy senkit, mint őt. Nagyon el tudnám képzelni vele az életemet. Sokat kirándulhatnánk és rengeteg közös pont van bennünk. Vele szeretném leélni az életemet.

- Nem fogod. Ez a nő soha nem fog téged szeretni. Kedvelni kedvelhet, de az nem szerelem. Ezer szállal kötődik ahhoz a másik férfihoz és biztosra veszem, hogy, ha tíz év múlva keresi meg újra az a pasas, akkor is első szavára ugrani fog. Számára a nagy ő, az a férfi és a drámát ő most éli, de számodra is egyre nagyobb lesz a dráma, minél tovább húzod a dolgot. Na, ezeken gondolkodj egy kicsit. Én a következőnél leszállok.

- Én a végállomásig megyek.

- Örülök, hogy beszélgettünk kicsit. A számomat tudod, hívj, ha vége ennek az egésznek és lesz időd dumálni kicsit.

- Rendben, de nem szeretnék drámát és tudod, a szavamat adtam.