A vörös rózsa története
A nagy téren, egy nagy templom áll. Itt imádkozott minden este egy törékeny, picike nő. Egyedül jött, és egyedül ment. Szemét mindig elborították a könnyek. Ha megszólította véletlenül valaki, Ő visszamosolygott rá és válaszolt kérdésére, míg arcán végig folyt a könny. Soha, senki nem tudta, mit kér. Talán betegért imádkozik oly kitartóan minden este, ki arra járt, ezt gyanította, hisz mi más lehetne az oka. Oly nagy vággyal és hittel imádkozott, hogy így ember csak haldoklóért szokott. Mikor megszólalt a mély harang, piciny testét rázta a fájdalom és zokogott összetöpörödve, alázatosan az Úr előtt, szerelmét kérve. A fájdalom kiült arcára, csak az nem látta, ki nem akarta. Kitartóan hitte, hogy amit kér, az beteljesül, és szerelme karjaiba repül. Eltelt így a tél, tavasz, nyár, egy évszak maradt már csak, az ősz, a többit mind végig imádkozta. Évszakokon át térden állva kérte, szeresse Őt az, kit Ő nagyon szeret. Ritkán el-elkaptak imájából egy hangosabb szófoszlányt, mikor azt kérdezte, mondd Uram, miért, miért nem segítesz? Teltek, múltak a hetek, a tér nem látta a picinyke nőt rég. Sokan hiányolták Őt, mert úgy szívükbe zárták az imádkozó idegent, mintha családtag lenne. Az óta már sokan mesélik történetét, még a pap is szólt róla egyik este, mikor hallgatta Őt a gyülekezete. Megszólalt a harang is a nagytemplomban érte. Azon az estén érte szólt a mise, ki minden nap itt volt a templom előtt, de soha nem lépett be. Sokak szemében ma is úgy gyűlnek a könnyek, mint az Ő szemében gyűltek és nem szűntek. Ha tudná, hogy mennyien szerették, most biztos boldog lenne, mert szeretet volt az élete. Most ott fentről, ha lenéz a térre, talán mosolyog, és szemében nincsenek könnyek és örül a szeretetnek. Soha nem kapta meg, amire várt, amiért imája szólt minden este. Az Úr inkább magához vette. Ő vigyáz Rá ott fent és mindenki azt kívánja, legyen boldog égi élete, ha már a földi boldogság nem adatott meg Neki.
A picinyke nő történetét soha, senki nem írta át. Mindenki szó szerint idézi történetét. Ki kíváncsi arra, hogy miért van a tér közepén állandóan egy friss, gyönyörű vörös rózsa minden nap, mert ott van, biztos lehet benne, meg tudja a történetet. Hogy ki viszi minden este a vörös rózsát, azt senki nem tudja. Sokan próbálták már meglesni, de senkinek nem sikerült még meglátnia azt, akinek a keze a virágot a földre teszi. A virágot soha, senki nem veheti fel, arra vigyáznak a környékbeliek. Cserébe kapnak egy történetet. A picinyke, apró kis nő vén, öreg bérház falai között élte életét. Mindenki ismerte Őt, de nem ismerték életének minden fejezetét. Néha, ha a környékbeliekkel szót váltott, mindig csak a hétköznapi dolgokról beszélgettek. Egyedül élt. Reggel elment dolgozni, este pedig hazatért. Ez volt az élete. Esténként sokáig égett Nála a lámpa, emlékeznek rá a lakók. Nem tudták Ők akkor, hogy ezekben az órákban szerelem születik szívében. A hálón szőtte, szíve hálóját. Napról-napra, egyre vidámabb volt. Kezdett kinyílni, mint egy rózsa. Igaz a mondás, aminek valóságát benne látták sokan, hogy a szerelemben válik nővé igazán a nő és nyílik ki. A szerelem megszépíti azt, ki ezt az érzés hordozza. Nagyon boldog volt, szinte a föld felett szállt, minden reggelen. Soha, senki nem látta azt, ki után szíve dobogott, hogy átlépte-e valaha az ódon bérház küszöbét, senki nem tudja. A nagy boldogságot könnyek váltották fel hamarosan. Esténként zokogását hallotta a ház, mert nem voltak olyan erősek a falak, hogy a fájdalom ne hatoljon rajta át. Sírt sok-sok napon át, míg egy napon férfit láttak oldalán. Találgatták, vajon Ő az, akiért zokogott a szív, vagy nem? Soha, senkinek nem volt bátorsága megkérdezni. Hónapok teltek el. Mindenki azt hitte, megtalálta a boldogságát, de egy kora délután azt látták a falak, és az, aki akarta, hogy csomagokkal távozik az idegen. Békében, szeretetben váltak el, egy puszi volt az utolsó mozdulatuk. Attól a naptól fogva minden este kisétált a térre a picinyke nő és imádkozott hónapokon keresztül, mikor már csak az ősz volt hátra. Egyik reggelen sikító szirénázással érkezett a mentő a ház elé. Mindenki azt hitte, hogy Kovács néni lett rosszul, mert szegény elég beteges volt. De nem. A nagy rohanás, a mentő orvos szemében az aggódás a picinyke nőnek szólt. Élettelenül feküdt a lakása ajtajában.
- Meg kell mentenünk! Nem adhatja fel! - harsogta be a házat a mentő orvos hangja.
Aggódva figyelte a ház az eseményeket. "Valamit mondani akar. Nem tudja valaki, kit hív? Van valakije, vagy egyedül él? El tudjuk érni azt, akit hív?" És hasonló kérdések. Telefonjában a gyors gombokat nézve nyomtak meg egyet. Férfihang szólt a kagylóba a csörgés után.
- Nem, én csak a barátja voltam, de tudom, kit hív, indulok!
Ő volt az, aki tudta, ki nevét próbálta mondani a halál kapujában az aprócska nő. Tudta, kit kell felhívnia, igaz, soha nem beszélt azzal az emberrel. Az elérhetőségét sem tudja, miért mentette el. Talán érezte, hogy egyszer szüksége lesz rá. Hónapokig élt együtt azzal a nővel, akiről tudta, hogy szíve máshol van. Szerették egymást, de nem szerelemmel. Ő tudta azt, amit senki más nem tudott, hogy reménytelenül szeretett e nő, ki kicsinyke volt és szerethető. Játszott a férfi Vele kegyetlenül, mert szép szavakkal ámította és a nő szerelmét akarta, de nem adott mást, csak reményt és sok átsírt napot és éjszakát. A nő érzéseit soha nem tagadta, hogy mit érzett, Neki is elmondta. Őszintén szeretett, ehhez kétség sem férhetett. Nem tudta feledni a férfit soha, így nem élhettek Ők sokáig együtt, mert a nő szerelmét nem kapta meg. Tárcsázta a számot, és teste beleremegett a történtekbe. Felvették a telefont a vonal túlsó végén. Elmesélte, mi történt, kérem, jöjjön be a kórházba, hisz Önt hívja, fejezte be a mondani valóját, míg érkezett a válasz a vonal másik végéről. Nem tehetem, sajnálom. Hogyan tudta ezt az embert szeretni? Rázta meg a tény, de gondolkodni nem volt ideje, mert rohant a kórházba, hogy legalább Ő ott legyen Vele és talán sikerül elhitetnie, hogy az Ő keze azé, akit várt. Legalább egyszer legyen boldog az életben. Csapódó kórházi ajtó. Ó, Istenem! Hol van egy orvos és hol van Ő?
Doktor úr!
- Igen?
- Mondja, mi van Vele?
- Ön a rokona?
- Igen! - dadogó válasz.
- Sajnálom, nem tudtuk megmenteni. Infarktusa volt, részvétem!
Nem indult nagy temetésnek, de még is sokan voltak, mert sokan akartak búcsúzni Tőle, "az imádkozó családtagtól". Még utolsó útján is csalódnia kellett, mondták sokan, mert ugyan nem ismerték, de tudták, az, akiért oly hevesen vert az a kis szív, az nincs itt. Utolsó útján is sírt a dobogó szív, mert eső mosta a búcsúzó embereket. Nehéz, fájdalmas esőcseppek nehezedtek a vállakra. A temetés óta minden nap ott van a gyönyörű vörös rózsa a téren, pont ott, ahol imára borult minden este Ő, a törékeny, picike nő.
Géza, minden este 18.10.- kor lépett be a lakásba. Órát lehetett volna állítani hozzá. Kati a felesége, nem is nagyon értette, hogy hogyan sikerül ezt a mutatványt minden este ismételnie, hisz a közlekedés eléggé kiszámíthatatlan. Volt idő mikor sokat gondolkodott ezen, de egy idő után ezt is elengedte, mint oly sok mindent az évek során. Harminc közös év, sok mindenre megtanítja az embert. Egy idő után megszokunk dolgokat, még akkor is, ha fenébe kívánnánk, mondván, jobb a béke. Ilyen volt Géza, azon szokása is, hogy miután belépett esténként a lakásba, hangos, megjöttem édesemmel, üdvözölte feleségét. Majd, két puszit adott az arcára / A csókok szép lassan feledésbe merültek. Már három éve, volt csók, nincs csók./ miközben, mint aki ellenőrizni akarja, hogy a helyén vannak e még, Kati mindkét mellét harciasan elkapja. Két, aprócska cuppantással jelezve, hogy minden ok. Ezután, finoman a felesége fenekére csap, na, menj a dolgodra, mondattal kisérve. Házi, kis papucsába varázsolja lábait, miközben nézi, hogy neje a konyha felé tart. Őt, várja a dolgozószoba, ahol a számítógép elé ül és válaszol még néhány levélre. Közben a közösségi oldalra is bekukkant. Fontos számára, hogy hozzászólhasson dolgokhoz, mert meggyőződése, hogy ő, egy zseni. Szereti, ha dicsérik. Nem volt sok barátja, ha volt egyáltalán, de próbált jó fej benyomást kelteni, legalábbis virtuálisan. Személyes találkozásokat, beszélgetéseket, kerülte. Mikor, kikerülhetetlen volt, hogy valakivel váltania kellett néhány szót, azt is mindig rövidre fogta és gyors bocsánatkérés után, már rohant is. Ezzel, sok emberben, azt az érzést erősítette, hogy ő fontos ember, aki örökké rohan. A vacsora hétkor került az asztalra. Gyorsan megvacsoráztak. Közben, ha volt valami fontos, azt megbeszélték és ismét mindenki ment a dolgára. Géza, visszaült a gép elé, és pont a Tamásnak akart írni, mikor egy érdekes cikkre bukkant és elmélyült az olvasásában. El is felejtette, hogy a szomszéd Tamásnak akart írni. A közösségi oldal viszont okos, mert mintha tudta volna, Tamás bejegyzéseit dobta elé. Gyorsan a fejéhez kapott, majd legyintett, ó, már késő van! Már, nem írhatok rá. Ez van. Legyen az ő dolga, de azért megnyitotta a csetet. Zöld volt a kis pont. Ó, még itt van! Írok!
Mama! Lesz este egy kis etyepetye? – kérdezte a papa reggel, mikor a szalonnát ette e tojással. Nem is tudom, hogyan jutott eszébe e gondolat, hisz ily kérdést ritkán intéz már felém. Talán a tojás láttán ébredt fel benne a vágy, de én tehetek róla, mert miért csinálok ilyenféle reggelit. Jó lett volna valami felvágott is. Na, arról vajon mi jutott volna eszébe? Ahogy ismerem, egyből egy kivasalt disznóhoz hasonlította volna, mert humora kicsit furcsa, de ő az enyém. Így szeretem. Együtt öregedtünk meg. Egye fene! Legyen egy kis etyepetye, válaszoltam, de kicsit izgultam. Mindig izgulni kezdek már ilyen kérdés után, mint egy szűzlányka. Na, nem azért, mert nem tudom, hogy mi vár rám. Azt, már tudom rég. Más miatt izgulok, mert testem varázsa már nem olyan, mint a tavasz varázsa. Ó, hol van már az ifjúság édes tánca! Akkor, nem volt efféle kérdés, csak ölelés és etye meg petye. Ó, de boldog is voltam, mikor egybeforrtunk! Fess férfi volt a Pista. Ezt, mondta nagyanyám róla. Nem is tévedett, mert büszkén fogtam a kezét. Akkoriban, még én is elégedett voltam a testemmel, ami olyan volt, mint egy friss harmatos barack. Aztán, teltek, múltak az évek, és bizony a test öregszik. Tudom, hogy ez a természetes, de kis önzőmódon azt szeretném, ha minden olyan lenne rajtam, mint rég. Na, jó, ha nem is olyan, de hasonló. Ilyenkor lázasan készülődök az estére. A tükröt háromszor is áttörlöm, hogy jól lássam benne magam, mert úgy vélem torzít néha. Biztosan elöregedett az anyag. Van az is már vagy harminc éves, de a valóság az, hogy a kép hibátlan, a valóságot mutatja. Én, meg egy álomtükörre vágyom, amiben azt látom, amit látni szeretnék. Bolond öreglány, mondogatom ilyenkor magamnak, mert tudom, néha olyan vagyok, mint egy gyerek. Hiszek a mesékben. Hiszek abban, hogy este majd ott állok Pistám előtt karcsún, leengedett hajjal és neki felcsillan a szeme, mikor meglát és kiolvasom szeméből a csillapíthatatlan vágyat. Hiszek abban, hogy azt, és úgy csináljuk, ahogyan akarjuk, mert testünk úgy hajlik majd, ahogyan vágyunk kívánja, de ébredés az álom ára, mert tudom, ez már mind a múlt. Először mosolygok, mert szép felidézni az emlékeket, majd röhögök magamon, hogy mit is akarok. Szép vagy, szeretlek, jut eszembe, kedves párom szava, de tudom ő is boldogabb lenne, ha egy szebb testben látna. Nem véletlenül nézi meg a nőket még most is az utcán. Ilyenkor szerintem gyorsan kicseréli a fejeket. A jó nő testébe beépíti az én fejem. Izgulok! Kipakolom a szekrényt, hogy megfelelő cuccot találjak estére. Felesleges aggódni, Kedves! Nekem meztelenül is jó leszel, szól a párom. Tudja, hogy izgulok és meggyőződésem, hogy még jól is mulat rajtam. Valahol igaza is van, mert miért is rám ruha, ha úgy is földre hull rövid idő múlva. A testemet, pedig jobban ismeri, mint én, de nem lennék nő, hanem érezném úgy, hogy este ragyognom kell. Fehér kis vászonruhácska mellett döntök, mert az takar, de láttatni is enged. Ez, pont jó lesz! Előkerül a csipkés bugyi is, ami így hetven felé kicsit mókás, de adjuk meg a módját. Ma, már csak ezeken az estéken van rajtam ilyen, mert jó kis dereket takaró darabot hordok, mert örökké fázok. Eszembe jut, mikor hevesen tépte le a csipkés bugyit rólam, úgy harminc éve. Na, ma ettől nem kell félnem, mert majd leveszem magam. Közeledik az este. Rózsaillatú fürdőben merülök el. A hab simogatja testem, de harcol vele a szorongás. A testemen vívják meg a csatát. Puha törölközőbe tekerem testem, hogy a vízcseppeket felitassam, de a fránya banyakór megtréfál rendesen. Vissza a kádba és egy halk ima, hogy jól alakuljon minden.
Vársz egy szót, egy mondatot,
Csörögét sütöttem.
Öreg kezem, fogja öreg kezed.
Mit érek én? – kérdezte egy asszony, két gyereke kezét fogva. Egy szürke téli reggelen, mikor sem a hó nem akarta fehér takaróval beborítani a tájat, és mikor a nap is úgy gondolta ma inkább pihen kicsit és sugaraival nem simogat meg senkit. „Ó, simogatás, de jó is volna!” – mondta Éva önmagának, mert egy ideje már csak a belsőhangjával beszéli meg ezeket a dolgokat.
- Gézám, ne haragudj már a tegnap estéért! Tudod, nagyon szégyellem magam, de mindig azt hiszem, attól a fröccstől jobb lesz a kedvem, de nem akar a hangulat jönni és úgy érzem, kell még néhányat inni. Úgy sem ér már semmit az életem, de az a gond, hogy attól az átkozott fröccstől sem szépül meg a világ.