Péntek délután, a piacon mozdulni sem lehetett. Kígyózó sorok a pultok előtt. Gyönyörű gyümölcsök mosolyognak a vásárlókra várva, hogy bele kerüljenek a kosarakba. Az, egyik pult előtt, a sort kikerülve, oldalról szemrevételezi a gyümölcsöket egy hetvenes évei közelében járó, bevásárlókocsiját maga után húzó hölgy.

• Nem, én nem vehetem meg. - mondja, csak úgy, önmagának.
• Én már nem eszek többet ilyet, ha....
• Miért nem áll a sor végére? Tolakodni akar, és még azt sem tudja eldönteni, akar-e vásárolni?

Szól, egy terebélyes, negyven év körüli hölgy hangja.

• Én csak azt mondom, ha....
• Na, ha! Mit nem tud megvenni? Minden nyugdíjas sír, hogy nincs pénze, de látom, magának is telik fodrászra is! Szépen, be van göndörítve a haja.
• Én, nem tudom, vegyek, vagy ne vegyek, mert jövőre már úgy sem tehetem meg.

Mondja, de ismét csak úgy, önmagának, mert nem néz senkire.

• Jövőre, jövőre! A jelennel foglalkozzon, ne a holnappal! Én nem tudom, ezek örökké sírnak!

Harsan, ismét a hölgy hangja.

• Nem érdekel, veszek két kilót.
• Na, tessék! Ugye, két kilót is ki tud fizetni? - Harsog a hozzászólás.

Szemében könnyekkel, keresi gurulós kocsijában a pénztárcáját, majd miután megtalálta, felegyenesedik. Magának mondja:

• Nem érdekel, veszek két kilót. - és egy gyors mozdulattal, lekapja fejéről a parókáját és elindul, kopasz fejével a sor végére.
• Most jövök a kemórol, de ez sem érdekel már. - és folynak a könnyei, arcán végig. Jó egészséget mindenkinek! – mondja, és beáll a sor végére.