Eszter, felment a Várba, egy laza kis sétára. Szépen sütött a nap, bár hideg csípős volt az idő. Testének hiányzott a mozgás. Lelkének a levegő. Nem igazán tudta, miért is erre vitte az útja. Mikor, elé tárult a csodálatos látvány, szemében könnyek gyűltek, és nem is akarta letörölni őket. Úgy, érezte, ha szabadon engedi, lelke könnyebbé válik. Nem volt jó ötlet ide jönni, állapította meg, mert ez most nem gyógyír, inkább fájdalom. Hogyan rakom így össze életemet és hogyan lépek tovább, ha nyomomban a múlt? Egy, két követ megsimogatott, ami felidézte azt a pillanatot, mikor kedvese simogatta arcát, azon a szép tavaszi napon. Milyen kevés kell ahhoz, hogy összeomoljon az, ami biztosnak látszik. Elég, egy szép női mosoly, egy kedves szívhez szóló szó, és már el is van varázsolva az, aki örök hűséget fogadott valakinek. Keringtek fejében a gondolatok és a miértre kereste a választ. Bánatát, nem osztotta meg senkivel, mert tudta, fájdalma csak tovább nőne. Hisz, sokan könnyei láttán, örülnének annak, hogy ilyen helyzetben van. Sajnos, néha gonoszak az emberek. Azzal is tisztában volt, hogy tanácsot is kapott volna eleget, de ami a legjobban fájt volna neki az, mikor történetét elmesélve, szemébe mondták volna: Te, tehetsz róla, ha ilyen vak voltál. Már, rég ki kellett volna dobnod, és még a gondolataidból is törölni. Lehet, hogy igazuk van, sőt, biztos, mert ha valaki annyira nem szeret és tisztel, hogy azt mondja, itt a vége, másé a szívem, akkor, valóban nincs miről beszélni. Ez, sajnos tény, mint az is, hogy elhagyták.  Gondolatai, külön életet éltek, mert kavarogtak benne a képek. Lába, aprókat lépett, mintha örökké itt akarna maradni a múltban. Szeme, próbálta követni az elé táruló szépségeket. Többek között azt a rózsát is, ami oly magányosan tűrte a fagyos reggeleket, de még így is oly szép volt. Közelebb lépve vált csak láthatóvá, hogy szirmain viseli fájdalma könnyeit. Mintha, magamat látnám benne, ismételgette halkan, majd leült egy padra, hogy tovább nézhesse, azt a kis rózsabimbót, ami lelkének oly szép volt. Hideg volt a pad, hisz milyen is lehetett volna egy fagyos éjszaka után. Nem lett volna szabad leülnie, de hol mérlegelte ő, ezt. Csend volt, csak a város morajlását lehetett hallani, ami olyan volt, mint a csendnek valami háttérzenéje. Embereket, nem nagyon látott, mert korán volt még. Ült. Nézett maga elé, majd lehajtotta fejét, hogy gondolatai vigyék vissza a múltba, vagy éppen, jövőképet fessenek, vagy a jelen gondolatai testét rázzák. Ki tudja meddig üldögélt ott, mert az idő végtelennek tűnt most. Könnyei végig folytak arcán. Néha, hangosan zokogott, de ő ezt észre sem vette, míg valami fehér papír nem került a látóterébe. Egy, papír zsebkendő volt, amit egy férfi tartott a kezében, miközben kedves hang ért el füléhez.

• Elfogad egy zsebkendőt, hogy arcát megtörölhesse? Nem való oda könny, én azt mondom. Higgye el nekem, nem ér semmi annyit az életben, hogy fájdalmába belebetegedjen.

Milyen érzéketlen. Mit tud ez a fájdalomról? Tud ez az ember szeretni? Mert, ha igen, akkor tisztában lenne azzal, hogy van olyan érzés, amibe, még belebetegedni is szép. Gondolatok, gondolatok. Egyre butábbak, dorgálta magát. De, ez a hang és illat. Ezer közül is felismerném ezt a kettőt.. Egyetlen ember van az életemben, akivel össze tudom kapcsolni ezt. Nem, ez lehetetlen. Már, teljesen bekattantam. Lassan a zsebkendő után nyúlt és a fejét is felemelte. Sokáig nézte a férfit, majd hangosan felkiáltott, nem, ez nem lehet! A férfi, kicsit meg is lepődött, de mikor meglátta Eszter arcát, ő is csak némán nézte, sokáig. Ez, lehetetlen. Ilyen nincs, mondta, miközben Eszter arcáról letörölte a könnyeket. Közben megsimogatta a nő arcát, hogy megnyugtassa fájó lelkét. Végre, feltárult, az- az arc, amit a férfi soha nem feledett, de azt, hogy újra látja, soha nem gondolta. Sok, sok éve már, hogy több száz kilométer választja el őket. Úgy teltek az évek, hogy egymásról semmit nem tudtak. Akkor, sok évvel ezelőtt, mindketten úgy gondolták, hogy soha többé nem látják egymást. Nagy szerelem volt az övék és fontos is, hisz elsők voltak ők egymás életében. Némán álltak egymással szemben és hosszú időn át nézték egymást. Azt, hogy mire gondolt a férfi, nehéz lett volna megmondani, de egy idő után, egy picinyke könnycsepp jelent meg a férfi szemében. Eszter számára viszont felidéződött az az idő, mikor oly boldogok voltak ők együtt. Nézte a férfit, de nem szólt csak magában mondta:

Neked adtam édes ifjúságom, fénylő tavaszát. Ajkaim, bimbózó csókját. Szerelmem édes, ifjú tűzét és szívemet, amibe örökre bevésted neved. Te, voltál az első, akit feledni soha nem lehet. Édes álmom szőttesének, Te adtál formát. Te, általad tanultam meg szeretni. Elvitted a tavaszt, az édes ifjúságot, de álmaimban, éjszakánként, hozzád visszajárok. Ahol, látom az első esetlen csókot, ami oly forróvá vált, hogy égette szívem. Érzem, szerelmed lobogását, kezed melegét. Te, adtad az első igazi érzést, a szerelmet, és Te tanítottál meg sírni is, mikor vége lett. Szépen búcsúztunk egymástól, de hogy miért is lett vége, igazából a mai napig, nem tudom.

Mint valami cunami, úgy kavarogtak az érzelmei. Egymásra néztek, majd szótlanul átölelték egymást, ahol a lelkek is ölelésre találtak, mert úgy szorították egymást, mintha örökké így akarnának maradni. Miután kibontakoztak egymás karjaiból férfi szólalt meg előbb.

-Látom, lelkednek nagy a fájdalma. Jó lenne beszélgetni kicsit, de talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom. Bár, ha másként gondolod, tarts velem egy kávéra.

- Nem. Valóban nem a legjobb pillanat.

- Megértem. Megadod a telefonszámodat? Felhívnálak, ha megengeded. – majd gyorsan elővette a telefonját és bepötyögte Eszter számát. - Én, is megadom a számomat. Nem árt, ha megvan.

Eszter a táskájában kezdett kotorászni, majd papírt és tollat vett elő. Felfirkantotta a férfi számát, majd letépte a papírt és a tömböt meg a tollat visszarakta a táskájába. A telefonszámot rejtő, kis papírt pedig kezében szorongatta. Két nagy puszi, egy nagy ölelés és elváltak egymástól. A férfi távolodott, de még visszaintett és egy puszit dobott, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Eszter, még sokáig állt. Közben feltámadt a szél, mi borzolta haját, de nem vitte bánatát. Azon gondolkodott, hogy milyen furcsa is az élet, mert legnagyobb bánatában, idehozza neki azt, aki megtanította szeretni. Jel! Jel! Már, csak ez zakatolt fejében, miközben a kezében lévő papírt felkapta a szél és magasra repítette. Először, futni próbált utána, de lába nem mozdult. Belső hangja azt súgta, hagyd, had menjen útjára, úgy ahogyan az is, akiért könnyedet ejted. Akinek fontos vagy az majd vissza talál hozzád, és szeretni fog egy életen át, mert tiszta és őszinte szerelemmel tér vissza, mert tudni fogja, hogy mit akar, és mit veszíthet. De, ha, nem kopogtatnak ajtódon, akkor engedd, had menjenek, mert akkor már valaki várja, hogy meghódítsa szíved és hidd el, begyógyítja fájó sebed.