Éva és Kati már lassan tíz éve dolgoznak együtt. Szokták mondani, hogy még gombócból is sok, de számukra valóban minden év duplán is számolható. Nem igazán kedvelték egymást. Éva csendes, mosolygós, mindenkit szerető kis lélek. Kati nagyhangú, fontoskodó, született rosszindulattal megáldott valaki. Igaz, nem nagyon beszélgettek, de szinte mindent tudtak egymásról. A telefonbeszélgetésekből a kollégákkal való beszélgetésből szinte életük minden mozaikját ismerték a másiknak. Kati gyakran csapkodta az aktákat is, ha nem úgy sikerült valami, ahogyan ő szerette volna. Szeretett volna a kis aktatologatásból kinőni, de nem igazán járt sikerrel. Habzsolta a férfiakat, de társat nem sikerült találnia. Mikor komolyra fordult volna a kapcsolata, egyből dobták a férfiak. A testét szívesen nézték és használták, de hogy házasság! Minden megmaradt idejét arra fordította, hogy áskálódjon és pletykákat terjesszen. Többször megbántotta Évát is, de ez legkevésbé sem érdekelte, sőt élvezte, hogy apró kis könnyeit láthatja. Irigy is volt, mert Éva boldog volt annak ellenére, hogy ő is társ nélkül élt. Nem nagyon járt el sehová, és minden szabadidejét a könyveknek szentelte. Imádott olvasni. Sokat gondolkodott azon is, hogy beiratkozik főiskolára, de csak terv maradt. Szerette azt a kis semmitmondó munkáját és valódi boldogságát a falakon kívül kereste. Nem vágyott előléptetésre és nem voltak eget rengető tervei sem. Számára így volt kerek minden. Húsvét előtti utolsó munkanapon viszont sírva ment haza, és azt tervezgette, hogy fel is mond. Katinak kitörő jókedve volt az nap. Mindenkinek beszólt és egész nap csak pletykálgatott. Nem sokat tartózkodott az irodában. Éva fél egyig várta, hogy együtt menjenek ebédelni, de Kati nem akart visszaérkezni. Így, fogta magát és lement az ebédlőbe. Mikor belépett minden tekintet rászegeződött és suttogni kezdtek a kollégák. Egyből tudta, hogy Kati megint kevert valamit és a kiszemelt áldozat pont ő. Vajon mit talált ki? Már, nem sok kedve volt az ebédhez, de a tálcáját az egyik üresen álló asztalhoz vitte, és próbált úgy tenni, mint aki semmit nem vett észre. Nem ízlett neki egyetlen falat sem, de azért lassan csipegetett. Már a süteménynél tartott, mikor Jóska a portás belépett az ebédlőbe. Nagyszájú, hangoskodó volt mindig, és a véleményének hangot is adott mindig. Meglátta Évát és egyből felé tartott. Megállt az asztalánál. Alaposan végig mérte, majd röhögve mondta:

- Mi van kislány? Harmincnyolc évesen még szűz vagy? Nem akart még senki ágyba vinni? Ha nagyon szépen megkérsz, akkor én segítek ezen a dolgon. Ugyanis ideje, már, hogy nővé válj, mielőtt vénlány leszel.

– Miről beszélsz?

– Na, mi van? Bele pirultál? Nem szégyen ez, csak kellemetlen.

– Szégyelld magad!

Éva nem is tudta, hogy hogyan hagyta el az ebédlőt. Forgott vele minden, és legszívesebben köddé vált volna. Visszaérve az irodába Kati gúnyos mosolya fogadta.

– Mi van kislány? Keserű a szőlő?

Éva nem válaszolt. Leült a helyére és csendesen dolgozott tovább. Majd négy órakor fogta a táskáját és köszönés nélkül távozott. A portán kijövet még Jóska utána szólt, hogy szívesen megy locsolni. Kilépve a kapun zokogásba tört ki. Órákig sétált, gondolván ez kicsit megnyugtatja. Szomorú volt az ünnep. Nem is sok kedve volt munkába indulni ünnepek után. Táskájában már ott lapult a felmondó levele. Alaposan átgondolta a dolgot és úgy döntött ez lesz a legjobb, amit tehet. Bánatos volt a lelke, de jobb megoldást nem tudott. Mindig pontosan érkeztek mindketten, minden reggel. Kati viszont nem volt sehol, még kilenckor sem. Fél tíz után ért be. Halál sápadt volt, és miután belépett, mint valami lisztes zsák omlott a székre.

- Rosszul vagy? Hozzak vizet? Mi történt?

Kati nem szólt semmit és a levegőt is nehezen vette. Nincs mire várni, tárcsázta Éva gyorsan a mentőket. A kórházba is kolléganőjével tartott. Hosszas vizsgálatok következtek, majd Katit a kilences kórterembe tolták. Karjában bekötött infúzió.

– Doktor úr! Kérem, mondjon valamit!

– Ön a rokona?

– Nem, de én vagyok talán a hozzá legközelebb álló. Tudja, ő egyedül él.

– Nem sok jót tudok sajnos mondani, és segíteni sem nagyon tudunk. Testét áttétek támadták már meg. Nem műthető, és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nagyon kevés ideje van már hátra. Napok, esetleg hetek.

Évát megrázták a hallottak. Azon gondolkodott, hogy mit is tegyen, és hogyan tegye elviselhetőbbé ezeket a napokat. Kati előtt sem volt titok az állapota. Gyakran sírt, és már semmit nem akart csinálni. Éva naponta látogatta, bevásárolt, főzött, mosott. Még két hét szabit is kivett mikor már kritikussá fordult Kati állapota. Egyik péntek délután, mikor egy kis hársfateát próbált megitatni vele, Kati arra kérte, hogy üljön kicsit mellé. Nehezen beszélt, és szeme könnyes volt.

– Köszönöm, amit értem tettél. Nagyon sajnálom, hogy megbántottalak. Nem volt szép dolog tőlem. Ma 67 napja annak, hogy kiderült a szörnyű betegségem. Tudod, életem legszebb napjai voltak ezek, mert ilyen törődést és szeretetet még soha életemben nem kaptam. Velem voltál és szerettél. Sétáltál velem. Nagyokat nevettünk, de abban is segítettél, hogy átértékeljem a dolgokat. Bocsánatot tudtam kérni azoktól, akiket megbántottam, és a családommal is rendeződött a konfliktusom. Nem lett volna ennyi szép napom nélküled. Megmutattad hogyan kellett volna élnem. Ma, már sajnálom, hogy olyan sok évet fecséreltem el arra, hogy másokat bántsak, miközben csodáktól fosztottam meg magam. Köszönöm a szereteted, a törődésed. Itt a vége! Hatvanhét nap boldogsággal ajándékoztál meg a legnagyobb boldogtalanságom idején. Szívből köszönöm. A szeretet csodát tett.

A hatvannyolcadik napra mély fájdalom telepedett. Dörgött és villámlott az nap, és egész nap eső mosta a tájat. Így, ért véget egy földi élet.