Combjára simult az anyag, de oly simogatóan lágyan, hogy ajándék volt az őt néző szemnek. Hossza nem érte el a térdét, de ez még szebbé varázsolta lába ívét. Színes volt az anyag, néha fekete, de neki még ez is előnyös volt.  Több volt számára a szoknya, mint öltözködési kellék. Az anyagba volt szőve élete álma, amihez csodás volt a lába. Csípője is, ami az anyagot tartotta csak fokozta a tökéletes női alakot. Magas sarkú cipője, mint valami korona a tökéletes műn, úgy sugározta szépségét. Mikor a tükörbe nézett, ott egészen mást látott, mint egy átlag ember. Számára színpadot varázsolt a tükör és mozgását úgy adta vissza, mint a színpadon tündöklő díva. Vágyakat szőtt, mikor órákat töltött a tükör előtt. Színpadot álmodott és balett lépéseket, amihez minden adottsága megvolt. Álmait, egy napon apjának is elmesélte és kérte álmai útján segítse. Csalódnia kellett, mert nem kapott támogatást csak egy nagy pofont. Ami, nem a testét érte, hanem a lelkét törte darabokra, és ezért nem tudott a seb begyógyulni soha. Először dacosan próbált álmaiért harcolni, de egy idő után belátta, hiába minden. Ő, balett táncos már soha nem lesz. Szépen szertefoszlott az álma, amiben a színpadon állt és neki tapsol a közönség. Ahol, minden este teste mozgásával mesélhette volna el azt, amit mások szavakkal mondanak el. Álmaiban, ott állt a Balettintézet előtt és várta, hogy kinyíljon a kapu. Ezen álmok után, mindig könnycseppel szemében ébredt, és nehezen száradt fel az a könnycsepp. Igaz, hogy álmait elengedte rég, de lelke hosszú évekig még mindig remélt. Ahogyan, teltek múltak az évek a szoknya hossza is egyre hosszabb lett. Táncolni életében nem táncolt soha. Nem tudta táncba vinni senki soha. Kerülte is az ilyen alkalmakat. Egyetlen alkalom kivétel csupán, mikor kimondta a boldogító igent.  Remegő lábakkal táncolta végig az éjszakát, hisz egy mennyasszony mégsem árulhat petrezselymet egy egész éjszakán át. Reggel, mikor levette a fátylat, tudta álmaihoz késő már, mert nincs az a csoda, ami színpadra vinné. Neki, már csak az élet színpada maradt. Hisz, itt a kor is fontos tényező. Volt az udvaron egy nagy diófa, amit oly sokszor csodált, de míg más termést és dióspitét látott a szép diókban, addig ő fátyolos szemmel mindig úgy nézett a fára, hogy abban a Diótörőt látta. Amiben táncolhatott volna. De, neki csak az a diótörő jutott, amit arra terveztek, hogy a diót törje meg. Mindig kerülte ezt az eszközt, és inkább tenyerébe fogott két diócskát és olyan erővel nyomta össze, hogy megrepedt a héja. Ilyenkor, minden lelkében lakozó fájdalmat próbált összetörni. Oly, gyorsan repültek az évek, hogy a szoknya hossza már rég elhagyta a térdet, de teste megőrizte a tánchoz elengedhetetlen formáját. Szerencsés, mert lassan öregszik. A kor nem gátolta abban, hogy órákig nézze a tükörben az anyag esését. Nem csak vágyak voltak az anyagba szőve, mert hosszának növekedésével, bölcsessége is nőtt. Elfogadta sorsát és élte életét úgy, mint mindenki más, de mindig biztatta azokat, akik álmokat szövögettek.

 Álmaidat, ne add fel soha és hinned kell abban, hogy álmod valósággá válik, ha nagyon akarod és kitartó vagy, mondogatta. Ma, már bokáját simogatja az anyag, ami sokszor arra készteti, hogy felfelé nézzen és sóhaja az Úrhoz elérjen, amiben azt kérdezi: Ugye Uram, ott fent, majd táncolhatok neked?

Nagy, karos fotelban ül esténként. Magazinokat lapoz. Néha, megsimogatja a lapot és becsukja szemét. Tudom, ilyenkor azokat a képeket látja, amivé válni szeretett volna. Hagyom, had peregjen előtte a kép és megvárom, míg kinyitja szemét. Nem kérdezek semmit, csak csendben nézem, de ő válaszol, mert érzi, a csendbe van zárva a kérdésem.

-Gyorsan elfárad már a szemem. Néha, pihentetnem kell.  – majd gyorsan felpattan. A konyha felé indul. Megigazítja magán a szoknyát és végig sétál a szobán, mint ahogyan azokon a deszkákon tette volna. Álmait igaz, hogy feladta, de lelke táncoltatta testét egész életén át.

Álmának foszlányai, addig élnek, míg földig ér majd a szoknya, mindent eltakarva, és egy utolsó mozdulattal, búcsút mondva.

Tudom, milyen boldog lett volna, ha egy magazinban, arról olvashatott volna, hogy pályája hogyan ívelt felfelé. Nem vágyódott ő címlapra. Elég lett volna egy aprócska oldal, mondjuk a hetvenhetedik oldal, ahol róla szóltak volna a sorok.

Ez, is olyan ma már, mint az álom, de talán egyszer olvashat még arról, hogy volt a Földön egy tündér, ki, nekem ragyogott és akkor sem szerettem volna jobban, ha Ő lett volna a világ elsőszámú táncosa.

Egyet sajnálok csupán, hogy nem tudtam eltüntetni azt az aprócska kis könnycseppet, amit az élet az arcára ültetett.