Lement a nap, ahogy mindig szokott, csendül fel a dallam a vén zongora segítségével és nem csak a kis kávéház falai között hallható. A dallamok áttörnek a falakon és az utcán sétálók füléhez is elér.„Lement a nap”, mondja szótagolva Zita, megállva a kávéház előtt és megszűnik a külvilág számára, mert magával ragadja a dallam és az emlékek csak jönnek és jönnek. Lassan egy padhoz sétál, és mint aki nem is látja a padot, csak kitapogatja a deszkát, amire leülhet. Gondolatai mesze vannak. Szemében gyűlnek a könnyek. A fehér és fekete billentyűket látja, amit simogat a zongorista keze, hogy eljátssza azt a dallamot, ami számára a legszebb, mert Rá gondol. Rá, a nagy Ő-re a szerelmére, ki talán soha nem jön vissza. Milyen sokat dúdolták e dallamot, egymás kezét fogva. Minden olyan szép volt. Miért fut tova, ami szép? Miért választja szét a sors azokat, kik szeretik egymást? Az, ismert dallamra saját vallomását mondja.

Lement a nap és nem vagy velem

Hiányzol Péter! Így élni nehéz nekem.

Tudom, hogy mást nem tehetünk, de

fáj, minden fáj.

Reménykedem, hogy találkozunk újra

mert szerelmünk nem elmúlt, csak

egy időre megszakadt.

Végig dúdolt vallomás után feltör belőle a zokogás és szinte minden perc, amit együtt töltöttek ismét lejátszódik előtte.

Pétert a villamoson ismerte meg. Az a fránya tej, vagy nem is annyira, hisz annak köszönheti az egész ismeretséget. Soha nem szokott zacskós tejet venni, de azon a napon már csak azt kapott a munkahelyéhez közeli kis közértben. Nem akart már máshova futni, így megbarátkozott ezzel a csomagolással, mert reggel kell a tej a kávéba és talán még este is megkíván egy kis tejet lefekvés előtt. Sokan voltak a villamoson. Olyan volt, mintha mindenki akkor akart volna utazni. Zita alig érte el a kapaszkodót és a tömeg hol jobbra, hol balra mozdította testét.

- Bocsánat, ne haragudjon, de szerintem, mire hazaér, nem marad tej a szatyrában. Ugyanis, ahogyan elnézem, már több van a nadrágomon, mint a szatyorban.

Zita riadtan nézett a férfira, akinek tekintete mosolygott, amit még szőke haja még fokozott is. Valami plusz csillogást adott arcának. „Hú, a mindenit, de jól néz ki” mondta magában, majd gyorsan a férfi nadrágjára tekintett. Óriási fehér folt éktelenkedett a fekete nadrágon.

- Te jó ég, bocsájtson meg!

- Semmi gond, csak gondoltam, szólok!

- Nem is tudom, hogyan oldjam meg ezt a lehetetlen helyzetet.  Ó Zita, most mi legyen? - Olyan volt, mint aki hangosan beszéli meg magával a dolgot, úgy, hogy mélyen a férfi szemébe néz.

Pétert mulattatta Zita zavara.

- Talán meghívhatna egy pohár tejre.

- Igen, persze, természetesen! - Dadogta Zita, majd mind ketten nevettek.

A következő megállónál leszálltak és rendbe rakták Péter nadrágját. A tejes zacskót a közeli kukába dobták és beültek egy kis presszóba, ahol öreg zongorista játszotta a „lement a nap” …. és elkezdődött két ember szerelme.

Zita már három éve élt egyedül, miután egy öt éves kapcsolatból kilépett. Péter két éve vált el és volt egy négy éves fia, Dávid. Szuper kis srác, tele szeretettel, ragaszkodással. Zitát első perctől elfogadta és kölcsönösen szerették egymást. Őrült szerelem következett. Mindketten úgy érezték, ilyen boldogságban még soha nem volt részük. Próbáltak sokat együtt lenni. Péter plusz munkákkal volt akkoriban elhalmozva, így gyakran este tízig dolgozott. A hétvégeket viszont mindig együtt töltötték. Minden második hétvégén Dávid is velük volt. Szép hétvégék voltak. Sokat kirándultak. Nyolc hónap után úgy döntöttek, összekötik hamarosan a minden napjaikat.

Zita elkezdte árulni a lakását, hogy Péter tágas lakásában folytassák közös életüket. Minden sínen volt, szokták mondani.

- Nagyon várom már, hogy minden reggel melletted ébredjek! - Mondta oly gyakran Péter.

Sok érdeklődő volt a lakásra, amin meg is lepődtek, mert eléggé állt az ingatlan piac, de boldogok voltak, így ugyanis tudták, minden tervük gyorsabban válik valóra.

Zita egyre fáradtabb volt, mert minden eladással kapcsolatos teendő a nyakába zuhant. Mérgezett egérként rohant mutatni a lakást a vevőknek.

Péternek egyre több munkája volt és közben Dávid is megbetegedett. A hétvégeken sem tudtak találkozni, mert Péter, Dáviddal töltötte minden szabad percét.

Több, mint egy hónap telt el így, mikor aláírták az adás- vételi szerződést. Két hét van a költözésig, merengett Zita a papírt nézve. Mi van Péterrel? Mi van Dáviddal? Várta, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjon. „Na, gyorsan elújságolom a jó hírt Péternek”. Kezébe vette a telefont és megnyomta a hívó gombot. Ez, az eszköz volt az utóbbi időben az egyetlen, ami összekötötte őket. Minden nap beszéltek, de Zita számára olyan furcsa voltminden. Péter csak néhány mondatot mondott és mindig megdicsérte őt, hogy milyen talpraesett és ügyes, majd a mondatot megismételve hozzátette, „bébi, légy erős”.

Furcsa, minden olyan furcsa, csóválta fejét Zita.

- Halló! Szia, Kedves!

- Szia!

- Jó hírem van!  Aláírtam az adásvételi szerződést.

- Sikerült eladnod? Ügyes vagy! Ne haragudj, nem nagyon tudok most beszélni. Holnap este felmegyek hozzád és mindent megbeszélünk. Bébi, légy erős! - Katt.

Zita még sokáig nézte a telefont és próbált magyarázatot találni erre az egészre, de gyorsan a találkozás öröme kezdte átjárni. Úgy készült egész nap az estére, mint valami első randira. Vett egy üveg vörösbort, amit behűtött. Tálcára rakta a két poharat. A CD lejátszót kedvenc számukra állította be, már csak a gombot kell lenyomni, ha eljön az ideje. Illatos fürdő, parfüm, szexi ruha, minden tökéletes.

- Ó, de szép este lesz! Alig várom, hogy átölelhessem és elvesszek ölelésében és úszunk a vágy tengerében.

Még egy utolsó pillantás a tükörbe, mielőtt megérkezik Péter.

Hírtelen összerezzent, mikor megszólalt a csengő és fordult a kulcs a zárban. Végre ölelték egymást. Péter sápadt arca beesett volt. Szemei álmatlanságot sugalltak. Nem volt benne csillogás és úgy öt kilóval soványabb is volt, mint legutóbb.

Zita megijedt, mikor alaposabban végigmérte. „Itt valami nagy baj van. Csak nem most akar szakítani?” Rémült meg a gondolattól. A félelemtől, amit a gondolat idézett elő, remegő testtel kiment a konyhába, hogy kivegye a hűtőből a bort. Az üveg hidegsége kicsit visszahozta a jelenbe.

Visszaérve a szobába, megállt Péter előtt. Megpuszilta a homlokát és várta, hogy kinyissa a bort. Péter felnézett és könnyes volt a szeme.

- Ne haragudj, nem kérek. Kibontsam Neked?

- Nem. Ha Te nem kérsz, akkor én sem.

- Gyere kedves, ülj le. Valamit el kell mesélnem. Tudod, soha nem találkoztam még ilyen csodálatos nővel, mint Te vagy és soha nem szerettem még így senkit. Bocsánatot kérek, hogy keveset voltam veled az utóbbi időben és kevés figyelmet szenteltem neked. Természetesen költözz oda hozzám úgy, ahogy megbeszéltük, de most nem tudlak úgy szeretni, ahogyan érzek és kéne Téged szeretni. Össze vagyok törve és én sem tudom, mi lenne a jó, mit, hogyan csináljak.

- Mi történt, mondd!

- Nagyon nehéz minden. Dávidka nagyon beteg és nehéz nagyon minden nap úgy nézni a szeretett kincsedre, hogy nem tudod, mikor veszíted el végleg. Nagyon nehéz. Belehalok minden nap a gondolatba. Minden nap rohanok a kórházba, vagy haza, mikor hol van és imádkozok, hogy változzon meg minden. Két hete, mikor hazavittem a kórházból, olyan boldog volt és könnyes szemmel azt mondta, apa, úgy szeretném, ha minden nap velem lennél. Hogyan mondjak nemet egy beteg gyereknek? Hogyan szeresselek Téged, ha ott vagyok? Nem tudom, mit tegyek, és nem tudom, van-e valaki, aki tudja erre a választ.

- Mi a …

- Leukémia.

Zita testét rázta a fájdalom. Nagyon szerette Dávidot és Pétert is, de tudta, a kérdésre a választ csak ő adhatja meg. még akkor is, ha számára fájdalmas.

- Sajnálom! Nagyon-nagyon sajnálom! Neked a fiad mellett a helyed! Nincs min gondolkodnod!

- Nem tudok Veled annyi időt tölteni, mint szeretnék. Ugye, átköltözöl hozzám?

- Most nem én vagyok a fontos és nem költözök át. Majd bérelek egy lakást addig, amíg kialakul az életem. Természetes számomra, hogy a fiaddal vagy és kívánom, hogy gyógyuljon meg minél előbb.

- Nem tudom, mit mondjak!

- Ne mondjál kérlek semmit! Ölelj át és tudd, bármit is hoz az élet, én mindig szeretlek! Talán egyszer még együtt leszünk, de, ha a fiad élete függ ettől, akkor inkább soha ne legyünk együtt, majd távolról szeretlek örökre, míg élek.

Zita látta az utolsó csókot, miközben letörölte arcáról a könnyet. Sokáig ölelték egymást, majd Péter elment. Már három hete. Semmi hír, néma csend. Érezte, soha nem lesznek már együtt, de lelke sóhaját hangosan küldte Péter felé.

- Várlak! Örökké várlak!

Ismét lement a nap.........