Közös volt a tányér, közös volt az ágy,

hevített a vágy.

Egyszer aztán eltörött a tányér, hideg lett az ágy,

és tovatűnt a vágy.

Két ember ki rég szerette egymást,

oly annyira, hogy szerelmes szavakat suttogtunk,

egymás fülébe.

Szívünk oly hevesen dobogott,

és ragyogott felettünk az ég.

Azt hittük, hogy soha nem lesz vége,

és együtt öregszünk meg, örök szerelemben.

Mese, mondom, ma már.

A mesékben hittünk hajdanán.

Két ember itt áll, egymással szemben,

de nincsenek érzelmek már.

Kérdések vannak csupán,

melyek a kegyetlen valóságba visszahoznak.

Osztjuk a vagyont, amit gyűjtöttünk ketten,

de minden darab, csak egyikünké lehet.

Mi  értelme van a tárgyaknak?

Kérdezem halkan.

Anyagok csupán, de aki magával viszi,

az viszi a múltat is, mert magukba szívtak azok,

minden pillanatot, és ha ránézünk,

mesélni kezdenek.

Kell ez?

Kellenek a könnyek, a fájdalmas mosolyok?

Ki viszi a házat?

Ki viszi a kocsit?

Ki a maradékot?

Vitatkozunk, mint kutya a koncon.

Hol van már a közös tányér, a közös ágy,

és az izzó vágy.

Múlt minden, múlt csupán.