Állt a lány, tétován, némán. Indult, majd megállt, mint aki várja, hogy valaki belekarol, és együtt mennek tovább.  Nem csak a szürke aszfalton, hanem a boldogságnak nevezett úton is. Három éve már annak, hogy léptei bizonytalanok, mert azóta az őszi nap óta, mióta Péter elhagyta, helyét nem találja.

-          Elvittél mindenemet. A szívemet, a lelkemet, az emlékeimet és a tárgyaimat is. Itt hagytál magamra hagyva, hogy bolyongjak, mint egy eltévedt kutya.

Úgy, mondta már ezeket a mondatokat, mint egy imát, hisz ezekkel a szavakkal sírta el lelke gyötrelmeit. Ritkán gondol a szép percekre vissza, mert annyi a keserűség és fájdalom benne, hogy tudja, még a legédesebb csók emlékétől sem húzódna mosolyra a szája. Lapozni kell mélyen az emlékek könyvében, hogy leperegjenek újra előtte a szép emlékképek. Nehezen, még, ha vontatottan is, de szíve kezd ráhangolódni az emlékképekre.

Ott állt 28 évesen, kezében diploma és lakása kulcsa. Szép az élet, mosolyog az égre, hisz mindene megvan, amit egy fiatal csak akarhat. Igaz, a diplomáért keményen dolgozott, de semmit nem adnak ingyen és a tanulás számára élmény volt. Na, és az a kis garzon, minek kulcsát ragyogó szemmel nézte, akkor, mikor hazafelé tartott minden nap és táskájából már a villamoson elővette, hogy édes kis kuckójának küszöbét mielőbb átlépje. Az enyém, mondta és szorította magához a kulcsot. Hálás volt apjának, kinek ezt köszönhette. A születésnapi tortán égett a gyertya, mikor apja elé állt és átnyújtotta a kulcsot. Mindenki sírt a boldogságtól. Kriszta azért, mert életében nem gondolta, hogy ily csodálatos ajándékot kap valaha. A szülők meg azért sírtak, mert boldogságát látva, ők is boldogok voltak. Elfújta a gyertyát, majd megkóstolta a csoki tortát, ami élete legédesebb falata volt, mert ilyen boldog születésnapról álmodni, sem mert.

Öt hónap alatt rendezte be úgy, hogy azt tudja mondani, már alig kell valami. Sokat segítettek a szülők és apja még azon a napon is egy padlóvázáért rohant neki, amelyen este szívéhez kapott és azt mondta: Isten Veletek! Majd, többet nem szólalt meg soha. Az asztalon kihűlt akkor a vacsora, mit nem fogyasztottak már el soha. Most, arcán végigfolynak a könnyek, mikor idézi fel ezt a részletet.

-          Ó, apa! A villádra volt szúrva a krumplistészta, amit úgy szerettél és nem enni, hanem falni akartál, de egyszer hirtelen csak felálltál, és az elköszönő mondat után, éhesen mentél el. Ó, apa! Hiányzol nagyon!

Lelke nehezen viselte a gyászt, mert napközben is többször törölgette szemét, mikor eszébe jutott az apja. Munkája és lakása feledtette kicsit bánatát és barátnője is sokat volt vele, amiért Kriszta hálás volt neki. Azon, a délutánon is Zsuzsát várta a téren, aki késett. Ritkán fordult ez elő, mert Zsuzsa inkább húsz perccel előbb ért oda mindenhova. Azon, a napon viszont úgy sietett, hogy lábával együtt a telefonját is apró darabokra törte, ezért nem tudott szólni Krisztának, hogy ne várjon rá, mert nem tud menni. Bő fél óra fejkörzés után Kriszta úgy gondolta, elindul haza, hisz várnia felesleges tovább, és a nyaka is fájt már, hisz úgy körözött vele, keresve a tömegben barátnőjét, hogy már mozgatni is alig bírta. Gyorsan megnézte még a telefonját, hogy nincs-e üzenet rajta és elindult a villamos felé.

-          Szép napot édes Hölgy! – szólt ekkor egy férfihang. Kriszta fejét oldalra fordította és hiába

akart, nem tudott megszólalni. Ott állt előtte egy tökéletes férfi, kit belengett drága parfüm illat és fülig ért a szája, akkora mosoly volt arcán.  Vörös rózsát nyújtott felé, aminek olyan óriási feje volt, hogy ámulata csak tovább nőtt.

-          Virágot a virágnak! – mondta a férfi és meghívta egy kávéra. Így, kezdődött minden.

Olyan csodálatos volt az a nap, hogy azt hitte, élete egyik legszebb napjaként marad majd meg, de most visszagondolva, már csak azt tudja mondani, bárcsak soha ne jártam volna arra.

Gáborba egy pillanat alatt beleszeretett, mert nem csak a külseje varázsolta el, hanem az intelligenciája és kedvessége is. Már, első naptól kezdve leszállt a lila köd. Sokat voltak együtt, mert, mint Gábor mondta, most éppen szabadságon van idehaza, mert külföldön dolgozik, egy vállalat élén. Szállodában lakik, mert nincsenek már rokonai. Szülei meghaltak, még gyerekkorában és amúgy sem volt nagy a család. Mivel rokonok nem voltak, szinte minden idejét Krisztának adta. Minden nap virág, csokoládé és rengeteg figyelem és szeretet, amit Kriszta szerelmes lelke örömmel fogadott.

Két hét telt el csupán, mikor Gábor egyik este, vacsora közben előállt ötletével.

-          Szeretném, ha velem jönnél.

-          Komolyan mondod?

-          Igen. Olyan életet biztosítok neked, amilyet álmodban sem gondolnál.

Mit mondhatott volna erre egy szerelmes nő mást, mint igent. Megállapodtak abban, hogy eladják a kis lakást, hisz minek fenntartani. Gyorsan jött is vevő, nem kellett sokat várni. Beleszeretett az első vevő a gyöngyszembe. Ő, így nevezte el. Kriszta mindent Gáborra bízott. Ő, csak az adás-vételiszerződésben írta alá a nevét, ami azt bizonyította, hogy már nem az övé a lakás. Az, sem zavarta, hogy a vételár Gábor zsebében volt, hisz bízott benne és különben is, közös minden.

-          Megvettem a repülőjegyet szerdára. 17:40-kor indul a gépünk édes. Elrepülünk a boldog világ felé.

Gyorsan eltelt az a néhány nap, mi az indulásig még hátra volt. Vad szeretkezések, forró csókok jellemeztek minden percet.

Azon a szerdai napon Gábor korán ébredt és gyorsan elköszönt Krisztától, még nem is reggelizett, mondván, még el kell intéznie valamit.

-          A reptéren találkozunk! – mondta és úgy ölelte Krisztát, hogy a boldogságtól már repülni

tudott volna. Szokatlanul csendes volt a nap. Nem jött üzenet, nem volt hívás. Csóválta is mindig a fejét Kriszta, mikor a telefonjára nézett, mert szokatlan volt ez számára.

-          Nagyon fontos elintéznivalója lehet, az már biztos, ha még fel sem hív. – mondogatta magának.

Délután, taxival ment a reptérre és alig várta, hogy szerelmét magához ölelje. Már, öt óra volt, de se Gábor, se telefon. Kezdett idegeskedni, miközben az induló gépek listáját nézte, de sehol nem találta azt, amiről Gábor mesélt neki és, ami őket közös életük felé repítené. Az információnál kiderült számára, hogy azon a délutánon nem is indul abban az időben gép London felé. Órákig várt még a reptéren. Ő sem tudta, mire és kire, mert érezte, alaposan becsapták. Hinni akart a csodában, a szerelemben, de a csoda az óta sem kereste meg őt. Soha többet nem hallott Gáborról, mintha a föld nyelte volna el. Azóta is várja, de minden elmúlt nap, csak abban erősíti meg, hogy hiába. Ezért, oly tétovák léptei, mert Gábor ölelését várja, vagy azért, aki letörli arcáról szerelméért ejtett könnyeit és összerakja egyszer lelkének szétesett darabjait. Azt várja, akinek azt mondhatja:

-          Karolj belém, és szeress örökre!

A mosoly sokféle lehet. Egy nő mosolya pedig legalább olyan beszédes, mint a szavak. Tudunk mosolyogni szívből, kárörvendve, tudunk mosolyogni úgy, hogy lelkünk zokog. Ezer és ezer pillanat, mikor az arcizmok mozgása által megajándékozunk valakit egy mosollyal.  Egy mosoly olyan, mint a gyógyszer, mert boldoggá tehetünk vele másokat, és a mi lelkünknek is jót tesz.

Laura mosolytörténetét mesélem most el.

Manapság, már ahhoz is szerencse kell, hogy az embert randevúra hívják. Most, akkor mondhatom, rám mosolygott a szerencse csillaga, mert pénteken ötkor randim volt. Mit szeretne ilyenkor egy nő? Mi mást, ragyogni, elnyerni a férfi szimpátiáját és szerelmét. Ezer és ezerszer végiggondol az ember ilyenkor minden mozdulatot. Ahogyan meglátja a rá váró férfit, a beszélgetést, stb. stb.  A negatív gondolatokat pedig próbáljuk elhessegetni, mert be-be ugranak ilyen képek is. Elkések. Nem tetszik a stílusa. Vagy annyira tetszik, ó, csak észre ne vegye, mert akkor menekülőre fogja. Negatív gondolatok kilőve. Stressz, az van rendesen. A külsővel kapcsolatban is felmerülnek apró kétségek, mert mi van, ha valaki mást látok, mint, akire számítok?

Szó, ami szó, Pétert a neten ismertem meg. Jobban örültem volna annak, ha télen van az a randi, mert akkor már a sötét takarná, amit takarni kell. Mondjuk a meglepetést, az izgalmat. Egy tökéletes hapsi vár rám. Olyan, amilyet elképzeltem, mondogattam magamnak. Hosszas készülődés, had ne részletezzem, mennyi időt vett igénybe, mire úgy éreztem, na, indulhatok. Magas sarkú szandál, mert, ugye, nőies és a láb is szebb magas sarkúban. Na, már ez is kihívás volt számomra, mert általában a kényelmes cipőt és stílust részesítem előnyben. Na, futni ebben biztosan nem futok, mondogattam.

Sikerült időben elindulni, ami nem kis teljesítmény. Ó, van még időm. Bejáratom a cipőmet, gondoltam és kis kirakat nézegetős séta következett. Parfüméria. Nem lehet kihagyni. Szépen betipegtem és elmerültem az illatokban. Te jó ég! Futás, mert el fogok késni. Busz, metró és ott vagyok. Most lenne jó egy kocsi. Na, de ne ábrándozzunk, ébresztem fel magam. Az üzletből kilépve szembesülök vele, hogy pont elment a busz. Reménykedtem, hogy nem kell fél órát várnom a következőre. Nem volt szerencsém. Nem tudom, mennyi ideig vártam, de sokat, az biztos. Nekem éveknek tűnt. A cipőben égett a lábam. Három megállót kell mennem, de azért jó lenne, ha le tudnék ülni, sóhajtottam, mikor felszálltam. Volt hely, zsupsz, le. Ó, de jó volt! Odaérek, vagy nem? Gondolatok váltották egymást, mikor az utolsó pillanatban ugrottam le, mert majdnem sikerült tovább buszoznom. Gyors mozdulattal le a buszról, de a cipősarok beakadt valami fém vacakba. Megadja magát, mert a cipősarok a fém szorításában marad. Úgy néztem ki, mint fél gólyalábon járó valami. Na, most mit csináljak? Így mégsem mehetek tovább. Le a másik cipőt. Próbálom arról is letörni a sarkat, de nem enged. Meg sem mozdul. A fránya mindenit! Ilyen nincs, méltatlankodtam. Vissza kell fordulnom. Na, azt már nem! Nem azért készültem annyi ideig erre a randira, hogy most hazafussak, beszéltem meg magammal a dolgot és futottam a metróhoz. Már nem érdekelt a cipőm sarka.

Feltettem mindent egy lapra, lesz, ami lesz. Metró, futás be. „Jegyeket legyen szíves!” Hallom, de el sem tudom hinni, hogy nekem szólnak, hisz én sietek és még valaki meg akar ebben akadályozni? Na, nem!  Mivel már a vállamat veregetve kérte, ránéztem. „De fontos Neked az a papírdarab, de, ha akarod, legyen, megmutatom a bérletemet Neked!” Motyogtam magamnak, majd reflexszerűen a táskámba nyúltam, de nem találtam. „Ez nem is az én táskám” néztem le a vállamon lógó apró kis valamire. „Laura, ez is a tied, csak nem az, amit minden nap hordasz, hisz most randira mész, és oda bőrönd méretű táskával nem mehetsz, mert mindig azzal járkálsz.” Világosított fel az én csodálatos agyam.

Először sírni lett volna kedvem, de már csak nevettem, hisz már csak azt tudtam mondani, hogy ilyen nincs. Rám is nézett csodálkozva az ellenőr nő. Nyújtottam a pénzt, adta a papírt és mondta:

• Na, nekem még ilyen boldogan nem fizették a büntetést.
• Na, látja, én végtelenül boldog vagyok, hogy fizethetek.

 Nevettem tovább, Ő döbbenten nézett utánam, majd még megjegyezte, mikor már azt gondolta, nem hallom, hogy ez a nő nem normális. Én, visszanéztem és még intettem neki nevetve, Ő visszaintett. Ettől, még jobban nevettem, mert nekem még ellenőr nem integetett soha.

Már nyugodt voltam. A metrón volt hely, leültem. Többen figyelték felemás cipőmet, de nem zavart már, mert tudni véltem, hogy minden rosszon túl vagyok. Szépen kitipegtem a metróból, harmincöt perc késésben voltam, ez valahol megnyugtatott, mert tudtam, nem veszíthetek, hisz Péter már biztosan nem vár rám. Ezért, elindultam a megbeszélt hely felé. A népszerűségi indexem magas volt, mert mindenki megnézett, de én lazán billegtem tovább, mikor megláttam Pétert. Nem adta fel. Vár. Ó, te jó ég! Meddig várt volna még rám? Na, ha meglát, biztosan fejvesztve elrohan, mert mit fog látni? Egy bicegő nőt, ki a nevetés, és a röhögés határán van.

Észrevett. Elindult felém. Még két lépés és üdvözöljük egymást. Ekkor, egy unatkozó szürke galamb arra tévedt és hajkoronámat megtisztelte tápláléka végtermékével. Nem mozdultam, mert földbe gyökerezett a lábam. Péter, rám nézett és nevetett önfeledten. Majd gyorsan felkapott és azt mondta:

• Ne haragudj, hogy felkaptalak, de nem hagyhattam ki. Tudod, milyen édes vagy? Arról, már nem is beszélve, hogy ez tuti, szerencsés találkozása két embernek, hisz meg van pecsételve.

/Ha tudnád, mi minden történt még!/

Végig nevettük a feledhetetlen első találkozót, és azóta is együtt nevetünk, immár két éve.

Vica:

Ó, csak ezek a hétfő reggelek ne lennének. Ilyenkor minden még fájdalmasabb és csak a kérdések sokasága érlelődik bennem. Ködös a reggel. Ami még szomorúbbá varázsolja a lelkem. Munkába sietek. Na, ez túlzás, inkább csak döcögök. Minden hétfő reggelen, egy félórával korábban indulok. Veszek a péknél egy csokis karikát és szépen lassan, komótosan sétálok a metró felé. Erőt és boldogságot remélek ettől a csokis valamitől, amit más napokon soha nem vennék meg. Nem kedvelem ezeket a ki tudja miből készült látványos csodákat, de a hétfő az más. Igaz, se erőt, se boldogságot nem kapok, de ott él bennem a remény, hogy talán most. Őrült hétvége és ki tudja, hogy mi vár rám? Odahaza a Pista gyötör halálra. A munkahelyemen meg ez a padlizsán Mónika. Én hívom így, mert olyan óriási padlizsán színű körmei vannak, hogy jeges vacogás fut át rajtam ha ránézek. Igaz, váltogatja a körömlakk színeit, de ez lehet a kedvence, mert ebben a színben gyakrabban látom. Néha kedvem lenne egy fazék forró vízbe dobni, és kicsit megfőzni, hátha veszítene színéből, és abból a feltörekvő ambíciójából kicsit. Sajog kezem, lábam. Nem csak lelkileg, de testileg is megviselnek a hétvégék. Van sport rendesen. Ennek talán örülnöm kéne de nem olyan ez amire egy nő vágyna. Féltékenységi keringőknek hívom én ezeket, mikor a Pista hevesen ölel, csókol, bókol és addig kényeztet amíg sikítva kiáltom, hogy köszi, elég lesz egy hétre. Tíz éve élünk együtt, de langyos minden. Mikor megismertem a sarki fűszeresnél dolgozott. Naponta találkoztunk és mindig kedvesen bókolt. Néha esténként segített hazavinni a szatyrokat. Így kezdődött. Egy rossz házasságon volt túl és lelkileg összetörve és anyagilag kisemmizve, próbált új életet kezdeni velem. Mikor hozzám költözött azt hittem, hogy érez irántam valamit de ma már tudom, hogy minden bók és féltékenység csak azért van, hogy biztonságban tudja magát. Hétvégeken pedig azért szeret oly hevesen, mert fél, hogy a főnökömmel bújok ágyba, és akkor inogni kezdene a biztonsága. Most, még bírja a tempót, de mi lesz később mikor a libidó már feladni készül? Nagy a gyanúm, hogy Viagrát szed, de nincs rá bizonyítékom. Olyan heves hatvan évesen, hogy biztos vagyok a megérzéseimben. Száraz a sütemény vége. Ez is egyre rosszabb. Közeledek a munkahelyemhez, ahol kivétel nélkül mindenki azt hiszi, hogy a főnök szeretője vagyok. Soha nem voltam az. Lehettem volna, de nem így akartam érvényesülni. Bedobhattam volna a kis női trükköket. Felcsúszott szoknya szélek, le, le csúszó ruhapántok. Ó, és még száz és száz apró trükk amivel fel lehet kelteni egy férfi érdeklődését, de soha nem kevertem össze a munkát a magánélettel. Dezsőt a főnökömet, több mint harminc éve ismerem. Szinte egy időben kerültünk a céghez. Ő akkor végzett a főiskolán és osztályvezetőként kezdett. Én lettem a titkárnője. Ma, már kereskedelmi igazgató és én vagyok a helyettese. Sok mindenen keresztül mentünk az évek során és sokat dolgoztunk, hogy el tudjuk érni azt ahol most vagyunk. Barátok vagyunk, hisz az évek összekovácsoltak minket. Együtt sírtunk és nevettünk, de egymás ágyába soha nem kötöttünk ki. Nem érdekelt mit gondolnak mások, mert az én lelkiismeretem tiszta és ez a lényeg. Mindig boldogan mentem dolgozni, de néhány hónapja kezdett minden megváltozni. Akkor került hozzánk ez a padlizsán Mónika. Fiatal, szép, ambiciózus, és tudja, nagyon jól tudja, hogy mit akar. Tudása? Nem buta. Helyén van az esze, és értelmes, okos nő. Az öltözködésétől nem vagyok elragadtatva. Kihívó és vad! Hódítani akar, és ki is lehetne a kiszemelt áldozat más mint Dezső. Gyakran érzek valami furcsa érzést a gyomromban, mikor pánik szerű érzés tör rám, hogy ez a kis padlizsán ki fog túrni az állásomból. Félek, mert akkor mit csinálok? Ötven felett már nem nagyon kapkodnak az emberért, még akkor sem ha olyan szakmai háttere és tudása van mint nekem. Negyed órával korábban érkeztem, de már nem én vagyok az első. A kis padlizsán már a gép előtt ül,úgy tesz mint aki szorgalmasan dolgozik, de tutira veszem, hogy a közösségi oldalon csetel. Köszönök neki. Félvállról felém dob egy sziát, majd valami megmagyarázhatatlan mosollyal az arcán még megkérdezi, na milyen volt a hétvége? Kösz, jó. Dadogom, de már lépek is tovább. Nem akarom tovább folytatni a beszélgetést. Az a mosoly! Talán tud valamit? Tudja, hogy milyenek a hétvégék nálunk? Butaság. Honnan is tudná? A Dezső! Biztosan a Dezső mesélt neki valamit. Akkor viszont nagy a gond, mert veszélyben a munkám. Ki fog túrni a kis bestia! Ó, de szívesen dobnám abba a bizonyos rotyogó fazékba. Rám néz és mosolyog. Ne dühíts tovább, mert ha harcba hívsz akkor én harcolni fogok a végsőkig.

 Pista:

Milyen új találmány ez az óriási iroda? Rideg és olyan mint valami kutyaól. Sok kis kutyaól, egymás mellett ahol a dolgozók próbálnak valami kis melegséget becsempészni. Itt egy maci, ott egy fotó, száraz vagy éppen friss virág. Embertelen. Én, megőrülnék ha itt kéne dolgoznom. Nem is csodálkozom, hogy mindig olyan ideges az én Vicám. Egész héten nem lehet vele beszélni. Esténként mikor hazaér csak dúl, fúl és csak csapkod. Ha kérdezem, mi a baj, akkor nem válaszol. Mindig nehezen értettem meg a nőket, de Vicát még nehezebb. Élhetnénk boldogan, de nem akar összejönni. Olyan boldog voltam mikor összeköltöztünk. Úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a nőt aki boldoggá tehet és akit én is boldoggá tehetem őt. Nem volt egyszerű az indulás, mert sokat aggódtam a miatt, hogy hogyan tudja azt elfogadni, hogy nincs semmim. A válás padlóra küldött. Ő mindig hangsúlyozta, hogy nem érdekli, hogy mim van. Ezt sokáig el is hittem, de mostanában kezdem úgy érezni, hogy azt hiszi azért vagyok vele, mert ez biztonság számomra. Való igaz, nehéz lenne hatvan évesen új életet kezdeni, de nem ijednék meg. Én szeretem ezt a nőt. Jóságos és kedves, bár mostanában valami nem kerek. Lehet, hogy mégis csak beleszeretett ebbe a Dezsőbe? Á, nem. Akkor már rég észrevettem volna. Kezdek féltékeny lenni, de ez egészséges féltékenység. Hol lehet az én Vicám? Nincs a helyén. Biztosan már elment ebédelni. Na, ez a tervem sem jött össze. Gondoltam meglepem, és ma elhívom a közeli vendéglőbe ebédelni. Megvárom. Igaz már sok értelme nincs, de legalább váltunk néhány szót, és adok neki egy puszit. Úgy is mindig azt mondja, hogy csak hétvégeken kényeztetem. Kényeztetném én a hét minden napján, de olyan ideges egész héten, hogy jobbnak látom ha csendben maradok. Kettőre még így is odaérek az orvoshoz. Íratok Viagrát. Nem vagyok rá büszke, hogy egy gyógyszert is be kell vetnem a sikerért, de hiába, repülnek az évek és hol van már az a régi Pista. A kardiológusom óvatosságra int ezzel a kék pirulával kapcsolatban, de kérdezném, ő hogyan csinálja, mert ő is ott van korban ahol én. Dumálnak ezek is össze, vissza. Na, ez a zöld fotel elég kényelmesnek tűnik. Innen pont rálátok Vicusom íróasztalára, és egyből észre veszem ha visszaérkezik. Furcsa! Már jó negyed órája itt sétálok, de senki nem kérdezte meg, hogy mit keresek itt. Ismerik itt egyáltalán egymást az emberek? Hozhattam volna egy újságot, hogy ne unatkozzak, de majd csak kibírom valahogyan. Jó, kényelmes ez a fotel. Mennyi gyötört arcú ember. Itt mindenki boldogtalan? Jaj, és ez a nő! Olyan közel van hozzám, hogy érzem az illatát. Szép arca van és fiatal. Telefonál. Jézusom! Mekkora körmei vannak és a színe! Nem vagyok kíváncsi arra, hogy kivel és mit beszél, de kénytelen vagyok hallgatni, ha már ide ültem le.

- Képzeld, posztoltam a fotót. Ja, és olyan nagy sikere van. Megyek lassan majd ebédelni csak az a vén dög megelőzött. Most kénytelen vagyok megvárni amíg visszaér. Nem, nem tudok addig elmenni, mert nekem kell fogadni a hívásokat. Megint a főnökkel ment. Ezer éve ismerik egymást. Ó, ne hidd! A Dezsőnek nem kell már ilyen vén hús, csak barátok. A Dezső az enyém lesz, meg a Vica helye is! Mindent be fogok vetni, hogy kitúrjam őt. Ne félts engem. Ügyes leszek. Bár nem egyszerű, mert szakmailag nagyon ott van a csaj, de majd megkeresem az érzékeny pontját. Nem érdekel engem, hogy nyugdíj előtt van. Velem ki törődik? Tudod mivel fogom kikészíteni? Az otthoni dolgairól mesélt Dezső a múltkor valamit. Na, onnan támadok. Valami olyasmit mondott, hogy nincs rendben minden. Van valami élettársa aki csak a pénzéért van vele. Ja, és képzeld, házas életet is csak hétvégeken élnek. Ja. Nem. Nem így mondta konkrétan, de ez a lényeg. Szét marom a lelkét! Majd meglátod, és akkor a Te Mónika barátnőd igazgató helyettes lesz. Semmi más vágyam nincs. Azt is. Elég jó pasi a Dezső. Ki tudja, lehet még feleségül is vesz. Ó, ne izgulj, a feleségét is elrendezem. Most le kell tennem, mert már jönnek és nem lenne jó ha a Dezső rájönne, hogy magánbeszélgetést folytatok. Azért a Vica élettársát megnézném egyszer. Kíváncsi vagyok rá, hogyan is nézhet ki. Nem! Ne viccelj! Ő soha nem kéne. Még akkor sem ha ő lenne a világ legszebb pasija, hisz egy csóró. Nincs semmije. Na, pusszantalak. Csá, csumika, puszika. Este hívlak.

Jóságos ég! Merre fussak? Ez sok volt. Nem akarok most a Vicámmal találkozni, mert amit az arcomon látna, annak nem örülne. Megpróbálok arra menni, csak van ott is egy kijárat. Szegény Vicám. Most már kezdek sok mindent érteni, de hogyan segítsek neki? Ó, azok a körmök és az a fekete lélek! Rosszul vagyok!

Anyám a kapuban áll aggódó arccal, kezét tördelve. Tekintete kutatóan figyeli a távoli kontúrokat. Teste meg-megremeg az izgalomtól és magában mormolja, jaj, Istenem, csak baj ne érje. Ugye, hamarosan hazaér? Vár engem, ki számára a legfontosabb. Én vagyok neki a fény, a boldogság. Várakozás közben néhányszor befut a konyhába, hogy megnézze, kész-e már a kalács és aggódik, hogy még forró legyen, mikor hazaérek, mert tudja, úgy szeretem. Mikor meglát, mosoly kerül arcára és kezét gyorsan ruhája zsebébe rejti, mert a görcs nehezen enged, és nem akarja, hogy lássam, mennyire megviselte a várakozás. Ilyenkor mindig lelkiismeret furdalásom van, mert nem szeretném, ha aggódás lenne az élete, de ritkán sikerül időben érkeznem. Szégyellem.

Magához ölel és „gyere lányom, nézzük meg azt a süteményt”, mondja, és belém kapaszkodva besétálunk a konyhába. A bejárati ajtónál mindig megáll, kinyitja az ajtót és menjél csak, szól halkan. Mindig nekem kell előbb belépni, már csak azért is, hogy le tudja törölni azt a kis könnycseppet a szeme sarkából, ami a hála könnye azért, hogy hazaértem. Az egész lakást belengi a citromos kalács illat.

Jó hazaérni!

Haza, ahol minden olyan nyugodt, és oly erősnek érzem magam, hogy tudom, megoldom a lehetetlent. Erőt ad a szeretet. Többet merítek egy érintésből és mosolyból, mint bármi másból.

Megtört testét fájdalmas látni, de Ő még így is tud mosolyogni, pedig nem volt vidám élete, de Ő hősiesen tűrte. Szép, nagyon szép volt fiatal korában. Hosszú, fekete haja omlott a vállára. Nem volt olyan férfi szem, mi meg ne nézte volna, de a választás nem rá volt bízva.

Egyik vasárnap délután ünneplőbe öltözve kopogtatott be Jóska és megkérte a kezét. Jó harminc évvel volt idősebb, és anyám nem értette az egészet. Korabeli fiúért dobbant meg a szíve és úgy érezte, majd Laciért lobban szerelemre, de ebből nem maradt más, csak egy lepréselt ibolya virág, a biblia lapjai között, mit megsimogatott minden este, mikor imádkozott.

- Hozzád a Jóska való! - mondta az anyja – Mert már van élettapasztalata és van vagyona. Jó helyed lesz, ott lányom meglátod, mert éhes gyomorral nem kell lefeküdnöd. Tányérodon mindig lesz falat, és ez erőt ad. A férfiak meg úgy is egyformák, csak a nevük más.

Az én anyám, anyja vállára hajtotta a fejét és fájdalmasan zokogott. A fejében csak az zakatolt, hogy nem akarom, de tudta, anyja csak jót akar neki, mert náluk volt sok olyan nap, mikor üres volt az asztal.

Nem tehetett a szülői szó ellen, így egy őszi délután fehér ruhába bújt teste és Jóska az oltárhoz vezette. Mikor a násznép a lakodalmas sátor felé vonult, anyám a sárguló faleveleket nézte és rövid kis életét látta benne. A szél fel-felkapott egy levelet és magával vitte, valahová messze.

Anyám is szeretett volna falevél lenni, és a széllel repülni, de nem volt olyan erős a szél, hogy felkapja és valahová, valami szebb világ felé sodorja.

Jóskának nagy háza és nagy portája volt, hol lehetett dolgozni reggeltől estig. Anyám próbálta megszeretni apámat, de nehéz volt, mert apám durva ember volt és minden úgy volt, ahogyan Ő akarta. Anyám csendben tűrte, mert mit is tehetett volna, hisz megíratott a sorsa. Néhány hónap múlva a pocakja nőni kezdett és érezte, hordoz egy új életet.

- Fiút szülj nekem! - mondta apám, mintha az úgy lett volna, hogy anyám dönti el.

- Addig fogsz szülni nekem, míg fiam nem lesz! - harsogta minden este.

Anyám csak imádkozott, hogy segítse meg a jó Isten és fia szülessen. Az égiek meghallgatták szavát és fiúval ajándékozta meg őket. Apám annyira örült, hogy két napig ünnepelt és a demizsonból a bort mindenkinek öntötte.

- Most már szülhetsz egy lányt is magadnak, ha gondolod!

Nem is sokat vártak a testvérrel, mert bátyám születése után egy évvel megérkeztem. Boldog család, lehetne mondani, de kívülről szebb volt, mint belülről.

Anyám reggeltől estig dolgozott és gyereket nevelt. Apám meg osztotta az utasításokat.

Három éves volt a bátyám, mikor apám ragyogó arccal mondta:

- Most, már eljött az én időm. Én, nevelem a fiamat tovább és átadom neki minden tudásom. Te csak a lányoddal törődj, más gondod ne legyen! - szólt. Elosztott minket, mint a cukorkát. A fiú az övé, a lány anyámé. De, az érzéseket, a lelket nem tudta elosztani, mert bátyám anyámat mindenkinél jobban szerette.

- Anya! Én veled szeretnék lenni! - mondta gyakran. Anyám azzal nyugtatta:

- Fiam, én mindig ott vagyok Veled! Érezd! Csináld azt fiam, amit apád mond. Tőle sokat tanulhatsz.

Minden napnak meg volt a feladata és ki volt osztva mindenkinek a szerep. Hosszú-hosszú éveken át ez így volt, míg meg nem történt az a szörnyű baleset.

A bátyám a földeken segített apámnak iskola után és tanítási szünetekben. Azon, a napon is úgy történt. Ebéd után lepihent a kukoricaföld szélén, hogy erőt gyűjtsön. Mélyen elaludt, mert nem hallotta, hogy egy traktor közeledik feléje. Közeledett a traktor, amit Tóni vezetett és soha nem gondolta volna, hogy ott ember lehet.

Későn vette észre az emberi testet, akkor, mikor már megállni nem lehetett. A bátyám 16 éves volt. Apám fájdalma leírhatatlan volt. Anyámat is két hónapig kezelték a kórházban a temetés után. Kapaszkodtak a koporsóba, mert nem akarták, hogy leengedjék a sírba.

Mire anyám a kórházból kijött, már csak én voltam neki, mert apám felakasztotta magát. Össze kellett volna omlania, mert ennyi fájdalmat nem tud elviselni egy ember, de Ő nagyon erős volt, mert ott voltam én neki, akit fel kellett nevelnie.

Most, felnőttként tudom igazán, milyen nehéz volt neki. Sokszor eszembe jut, mikor apró kis gondomat is úgy felnagyítom, hogy úgy érzem, itt a világ vége, pedig nem történt más, csak éppen előttem ment el a busz. Mi ez, ahhoz képest, amin ő átment, de mégis, mindig mosolyog.

Én pedig oly ritkán mosolyodok el. Van, még mit tanulnom. Meg kell tanulnom örülni az élet minden kis apró örömének.

- Túl édes lett, hogy nem eszel? - Riaszt fel anyám hangja, ahogy ott ültünk a konyhában és kezemben a nekem sütött sütemény. Beleharaptam és anyámat néztem, mikor feltörtek bennem az emlékek. Hirtelen megrázom magam a hangjára, mint aki a hangyabolyban ébredt és rázza le magáról az apró kis hangyákat.

Leteszem kezemből a süteményt és nyelem könnyeimet, mert nem akarom, hogy lássa. Felállok. Magamhoz ölelem és megcsókolva mondom, szeretlek anya.

Ő, megsimogatja a fejem, és sírj csak, megnyugszol tőle, mondja, és vállát könnyeimnek adja.

Most, Gizike történetét mesélem el.

Hol van már a harmatos ifjúság? Hol van a mindent elsöprő lendület? Őszre váltott már a hajam színe. Lassan vége az útnak, amit nekem szántak. Minden változott körülöttem, csak egy nem, a jókedvem. Én nem tudom, de kegyes volt hozzám a sors, mert megadta nekem azt a tulajdonságot, hogy még akkor is tudjak nevetni, mikor zokogni kéne rég. Fiatal lányként arról álmodoztam, hogy, ha nem is lovon, de jön a királyfi, ki derék férfiember lesz. Olyan kiállású, akire, ha ránézel, tekintélyt parancsoló. Nem tudom, miért, de ez volt az ideálom és eljátszottam a nevekkel is, hogy Jóska, Sanyi, Géza. Olyan szépen elképzeltem mindent, mintha valami regényben lenne leírva.

Az álom után a tükörbe néztem, amit már fiatalon is majdnem betöltöttem és akkor megkérdeztem magamtól: „Mondd, mi a fenét vársz ezzel az alakkal? Olyan vagy lassan, mint egy bálna!” Én mondhattam magamnak, de mástól nem igazán esett volna jól. Bálna, vagy nem bálna, ennek is meg van a varázsa. Véltem a nézelődés végén, és mosolyogva néztem a tükörbe, lezárva a dolgot azzal, hogy van, aki ezt szereti. Nem zavart soha a súlyom. Ilyen vagyok és kész. Programoztam magam. Néha, mikor ettem egy somlóit, azért elképzeltem, hogy három-négy millimétert nő a körfogatom, de meg is nyugtattam a feltámadó kételyemet, mert észre sem lehet venni és faltam tovább a habos csodát.

Egy napon csengetett a királyfi és kezdett szívem hevesen dobogni. A lovát, azt nem hozta magával, legalább is akkor nem. Olyan szerelmes lettem, mint a nagyágyú, pedig a királyfi nem volt ám daliás és tekintélyt parancsoló. Sovány volt és inkább védelmező, mint harcias. Nem sokkal volt magasabb nálam, úgy három-négy milliméterrel és olyan vékony volt szegény, hogy, ha közösen néztünk tükörbe, arra a kis, kitöltetlen helyre még befért. Mókás! Nevettem, ezen sokat és anyám szavát hallottam fülemben, de legyintettem rá mindig, hisz senki nem születik tökéletes tudással, így tévedhet Ő is. Volt, na, nem nagy esküvő, olyan normális méretű és én boldogan végigmosolyogtam azt. Főleg akkor, mikor elém állt és sok boldogságot kívánt, majd még hozzátette, tévedtem, lányom. Nem számít, ennyit érnek az ősi mondások, válaszoltam. Nem sokat vártunk a gyermekáldással, mert jó helyre mentem férjhez. Mondták sokan, mert volt férjemnek, nem is lakása, hanem egy kicsike háza, amit állandóan bővítgetett.

Igaz, sokszor azt hittem, a tégla viszi Őt és nem fordítva. Enni is szeretett a drágám. Nem vetette meg a finom falatokat és hiába zsíros az étel, a gyomrának nem okozott gondot és mégsem látszott rajta, ha fél kacsát megevett vacsorára.

• Olyan erős vagy, mint a vas! – mondtam neki gyakran, mire ő azt felelte.
• Örülj neki, hogy egészséges vagyok.
• Már, hogyne örülnék. – feleltem és magamban kuncogtam és halkan csak azt mondtam:

Anya! Anya! Nem zavarta páromat a súlyom, mert egyszer sem említette, hogy fogynom kéne. Na, nem is fogytam. Egyszerűen jól éreztem magam. Három gyerekünk született. Egyik szebb, mint a másik. A gyerekek számával arányosan a súlyom is emelkedett, de nem estem kétségbe, mert hisz jól éreztem magam a bőrömben. Unokáink is vannak már és a kis Rozika pont olyan, mint én voltam fiatalon, de Ő állandóan aggódik nyolc évesen, hogy mi lesz, mert a Zsombi nem szereti a kövéreket.

Szerelmes az unokám, de nyugtatgatom, hogy nem ez a lényeg, mert a Zsombi vagy megszereti a húsosabb falatokat, vagy neked nem is ő az igazi, mondom gyakran neki. Aranyos, mert nagyot kacag ilyenkor, és azt mondja: nagyi, te meg tudsz nyugtatni. Ezért vannak a nagyik, válaszolom és, hogy jobb kedve legyen, egy tál sütemény mellé telepszünk le. Most, hogy már benne vagyok a korban, súlyom csökken napról-napra. Megyek össze fele, vagy a tükör lett nagyobb? Hol van már az az idő, mikor a széknek a kispárnát is én adtam, ha leültem. Törékennyé vált testem, mert öregszem. Mostanában, vacakol a gyomrom kicsit, így még annyit sem eszek, mint máskor. Tegnap reggel meg is jegyezte a párom:

• Nem eszel eleget! Nem jó ez így.
• Nem vagyok éhes. Nem kívánom.
• Egyél, mert tudod, mit mondott mindig az anyám?
• Mit? – de már nevettem, mert az én anyám jutott eszembe, ki ősi, régi mondást sulykolt a fejembe.
• Azt mondta, kedves, hogy csúnya a sovány nő. Akkor jó, ha van mit fogni rajta. Tudod, mit mondok? Igaza volt.
• Te, ezért szerettél engem?
• Ó, dehogy! Te kis buta! De, a testedet is szeretem, pedig mindig azt mondtam, nekem sovány feleségem lesz.
• Furcsa az élet! – közben nevettem nagyon. – Az én anyám pedig mindig azt mondta, hogy „lányom, nézd meg, kit választasz, mert amelyik férfi sovány, az vagy szegény, vagy beteg és én mindig egy nagy, daliás valakit képzeltem el magamnak, de veled vagyok boldog és téged szeretlek! Ez, egyszer tévedett anyám, de elnézem neki.
• Jó kis páros vagyunk! Na, egyél már valamit.

Mindenki keresi a boldogságot. Sokszor, és sokféleképpen keresünk. Elindulunk egy úton és vagy végig megyünk rajta, vagy nem. Vagy szerencsés volt az utazás, vagy kevésbé. Ilyenkor, vagy új utat keresünk, vagy feladjuk. Legtöbbször inkább beletörődünk abba, ami van, mert félünk, hogy az esetlegesen kiválasztott új út megint zátonyra fut.  Én, nem adom fel a cél elérésére tett kutatásaimat. Mesevilágot szőttem vágyaim köré, s gyermekként ebből a világból építem az életem, míg célba nem érek.”

Íme, a mese:

Elhatároztam, hogy megtalálom a boldogságot, bárhová is kell elmennem érte. Erős akarattal keresem, kutatom. Kerestem már nyugaton, keleten, északon és délen. Most, úgy döntöttem, megpróbálom ott, hol senki nem keresi. Felfedezem a sivatagot. Sokan lebeszélnek, kissé bohókásnak is tartanak. Reménytelennek tartják utazásomat. Ez, engem nem térít el célomtól. Elindulok a sivatagba, felásom, ha kell az egészet, s tudom, megtalálom, amit keresek: a KINCSEMET, a BOLDOGSÁGOMAT. Oly, gyönyörűen fog ragyogni, mint egy gyémánt. Magam előtt látom, amint megtalálom, és gyermeki boldogsággal szorítom magamhoz. Lesöpröm róla a sivatagi homokot, s csillogása elvakít, oly gyönyörűen pompázik. Magamhoz ölelem, boldogságom könnyével simogatom meg. Még nem tudom, hogyan becézem majd, de tudom, hogy nagyon szeretni fogom. Görcsösen ölelem majd magamhoz, hiszen Ő az én KINCSEM, amiért küzdöttem, s nem hiába reméltem.

Szorítom magamhoz erősen, szinte izzadva, csak azért imádkozom, hogy a sivatagi homokvihar el ne sodorja tőlem.

Építs, Te is mesét vágyaid köré és meglátod, bevonzod életedbe a boldogságot. Találd meg Te is a saját kincsedet. Legyen csodálatos utazásod!

Szerettél, mikor hazudtam és már nem akarsz szeretni, mikor igazat mondok. Ó, kiismerhetetlen női lélek.

Azt mondtam, szeretlek, és nem hagylak soha magadra és Te örömkönnyek között borultál a vállamra. Azt mondtam, a mindenem vagy, ó, pedig nem is volt igaz, de Te elhitted és mélyen szerettél, én meg csak mosolyogtam magamban és lubickoltam abban a tudatban, hogy valakinek én vagyok a minden, valakinek én vagyok az élet. Csókoltalak vadul, mint aki szeret, pedig nem akartam mást, csak a tested, mert izzott bennem a vágy.

Jó volt, mert szabad voltam, de tudtam, Te mindig ott vagy nekem és hozzád bármikor mehetek, mert tárt karokkal vársz. Bármit mondtam, elhitted és én örültem ennek. Aztán szerelemre lobbant hirtelen férfiszívem, de nem Te voltál az, ki álmatlanná tette az éjszakáimat. Elhagytalak érte, mert férfiszívem nem lobban lángra minden nap.

A boldog perceket könnyek követték, mert elhagyott Ő egy nap. Bánatom oly nagy volt, hogy szememben még könny is volt, de nem akart szűnni a fájdalom, míg eszembe nem jutott, hogy Te szerettél nagyon. Így, bekopogtam hozzád egy ködös hajnalon, félve kicsit ugyan, hogy nem fordítod el a zárban a kulcsot, de hála az égnek, gyorsan kinyílt az ajtó és Te ugrottál a nyakamba. Szemedben boldog csillogás volt, és ettől lelkem megnyugodott. Felhevítette tested a vágyam úgy, mint rég, mert karcsú vonalad még mindig izgatott.

Hevesen akartalak szeretni, de Te azt mondtad, álljunk meg egy percre, és folytattad.

- Mondd, Te mit akarsz tőlem? Hisz, egyszer már összetörted szívem. Szerettelek úgy, mint ahogyan még senkit, de Te csak áltattál és őszinteség helyett hazudtál. Mondd, most mit szeretnél? De, őszinte legyen szavad!

Bátor voltam, és határozott, mert tudtam, hogy szívedben élek, így őszintén válaszoltam neked.

- Szeretem tested és a lelkes szerelmed, de én, csak kedvellek csupán, és nem érzek irántad mást.

- Mindig így éreztél? - Kérdezted Te, és én válaszoltam, igen. Ekkor, eltoltál magadtól és azt mondtad, menj, kérlek.

- Ne küldj el! - Szóltam - Hisz azt mondtad, örökre szeretni fogsz, csak mondjak igazat. Most, őszinte voltam és elküldesz? Mondd, már nem szeretsz?

- Nem! - Felelted hidegen, majd gyorsan bezártad utánam az ajtót, nehogy visszatérjek. Még hallottam, ahogyan zokogtál, hisz ott álltam az ajtó előtt, reménykedve, hogy talán kinyitod, de nem. Soha nem vetted már fel utána a telefont és hiába csengettem, nem hallottam lépteidet.

Tudom, hogy még mindig szeretsz, hisz érzi azt az ember, csak akkor azt nem tudom, miért nem engeded, hogy veled legyek úgy, mint rég. Bonyolult a női lélek, mert, ha igazat mondok, eldobnak, de, ha szavaim hamisak, akkor szeretnek. Ó, ki érti ezt?

Ma, Judit történetét mesélem el, egy nem akármilyen randiról. Nevetni, mosolyogni lehet rajta, de arról is szól e történet, hogy mindenki vágyakozik egy ölelésre, egy kis szeretetre, mert valljuk be, nem jó egyedül, és szeretetünket is szeretnénk valakinek adni. Lelkünk mélyén felkiáltunk néha: ó, csak jönne már valaki. Egy bizonyos kor után, ez már csak néma suttogás, mert, hogy néz az már ki, ugye, hogy öreg szív is akar szeretni. Kortól függetlenül jár a boldogság, rajta hát! Aki, bátortalan vagy fél és szerencséje van, az segítséget is kap. Erről, szól e történet.

Az, én nagyanyám egy cukorfalat. Hetvennyolc éves már, de még olyan frissen jön-megy, ugrik, mint egy nyuszi. Gondol egyet és már a konyhában is van és keveri a sütit, veri a habot, zsírozza a tepsit, mint egy profi. Olyan boldog tud lenni, mikor a család pillanatok alatt felfalja, úgy, hogy még morzsa sem marad utána. Mit fogok én így mosogatni? Mondja ilyenkor. Most kénytelen leszek olvasni, vagy tévét nézni, ha nem hagytatok mosogatni valót és édesen nevet.  Hála az égnek boldog és feltalálja magát, még barátnői is vannak, csak társa nincs. Mindig azt mondja: jó ez így nekem.

Nagyon szerette a nagypapát az biztos, de szegény, már közel tíz éve nincs közöttünk. Na, nem lehet magányosan élni, ezen változtatni kell, határozta el a család. Megismertettük a nagyival a net világát és természetesen felraktuk egy társkereső oldalra. Tiltakozott ellene, de azért várta a fejleményeket. Gyorsan jöttek a válaszok. Rengetegen írtak, hogy szeretnék, az én nagyimat megismerni. A sok jelentkező közül Dezső volt a legszimpatikusabb a nagyinak. Vele kezdett el levelezni, a többieknek megköszönte, hogy írtak neki.

Hetekig tartó levelezés után, Dezső randira hívta a mi aranyos nagyinkat, ki ettől olyan izgatott lett, mert, ugye, mikor volt az már, hogy őt randira hívták. Többször kipakolta a szekrényt, ruhát keresve és közben történeteket mesélt arról, milyen is volt régen a szerelem.

- Jaj, engem is úgy szeretett volna a Lajos. Háromszor kérte meg a kezem, de én nem adtam.

- Miért nem, nagyi? - Érdeklődtünk.

- Miért, miért! Azért, mert nekem nem tetszett. Nekem a Gyula tetszett, kinek felesége lettem. Őrá viszont sokat vártam, mert négy év után kérte meg a kezem. Már azt hittem, soha nem húz gyűrűt az ujjamra.

Szerda délután ötre beszélték meg a találkozót. Na, akkor a nagyi még jobban pánikolt, ugyanis tél volt és télen ötkor már sötét van. Ő, viszont rosszul lát a sötétben, ezért nem is nagyon mozdul ki este. Megemlítettük neki, hogy, ha talán szemüveget viselne, akkor nagyobb lenne az esélye annak, hogy látna is valamit. Na, azt már nem, válaszolta. Abban nem vagyok olyan csinos. Akkor, talán délelőttre kellene tenni a randevút, mert akkor világos van, jött a következő ötlet. Azt, sem lehet, mert Dezsőnek ezer dolga van. Fogalmunk nem volt, mi dolga lehet nyolcvannégy évesen, hogy az időponton nem tud változtatni.

Így, mindent mérlegelve, maradt a délután öt óra. Nagyikám boldog volt, de izgult is rendesen. Az ajtóból még visszaszólt: jól nézek ki? Csodálatosan, válaszoltuk. Majd, miután elment, gyorsan magunkra kaptuk a kabátot és futottunk utána. Nem akartunk lemaradni az eseményekről, ugyanis Dezsőnek az volt a kérése, kívánsága, hogy, ha szimpatikusnak találja őt a mi nagyink, akkor, mint a fiatalok szokták, fusson már felé és ölelje át. Furcsa egy fickó, mondtuk erre, de nagyi belement a játékba, annak ellenére, hogy nem cseréltek fényképet. Egy kis budai étteremben beszélték meg a találkozót.

"Az étterem előtt, a nagy tölgyfánál várlak. " - volt Dezső utolsó üzenete.

Mikor megláttuk a helyet, nyugtáztuk, hogy nagyon nem fogják egymást elkerülni, mert alig jár arra valaki. Azt pedig, hogy melyik a tölgyfa, megint csak könnyű lesz felismerni, mert egyetlen fa állt az étterem közelében, úgyhogy valószínűsíthető volt, hogy az a tölgy még akkor is, ha nincs levél rajta.

Óvatosan követtük a nagyit, nehogy észrevegyen minket, mert nem nagyon volt, ami takarjon bennünket. Nem volt magányos a fa, mert állt ott valaki. A nagyikám néhányszor megdörzsölte a szemét, majd kis tétovázás után futni kezdett.

- Nagyi ne! - Kiáltottuk, de már késő volt. A mi nagyink, üdvözlöm, Dezső mondattal borult egy kb. harminc éves férfi nyakába. Annyira izgult, hogy jól sikerüljön a jelenet, hogy, miután a férfi karjaiba vetette magát, becsukta a szemét és várta, hogy Dezső mondjon valamit. Majd hosszú csend következett, míg a férfi felfogta, mi is történt. Kicsit nézte a nagyit, majd megszólalt.

- Engem, még nő így nem ölelt. Kár, hogy egy nagymama korú teszi, mert most valójában nem is tudom, mit csináljak vele.

Nagyi, nagyon meglepődött. Eltolta magától a férfit, de a szemét csak akkor nyitotta ki, miután elmondta a dühös mondatát.

- De, Dezső! Miről beszél maga?

Majd, ránézett a férfira és te jó ég kiáltással kapta szája elé a kezét. A féri olyan kedvesen nézett rá, hogy a nagyink egy pillanat alatt megnyugodott és nevetett. Nem is nevetett, inkább hahotázott, miközben mondta: Ne haragudjon, de rosszul látok. Egyszer, csak egy férfihang szólította nevén:

- Gizikém, itt vagyok! Egyből megismertem. Elhozta az unokáját is? Na, mi van? Meg sem ölel? - Mondta egy szuszra. Nagyi, megfordult és ott állt előtte az ő Dezsője.

- Tudja, Dezső, ölelje meg magát, aki akarja! Aki, késve érkezik a randira, az nem érdemel mást, csak kosarat. - Szólt és nevetett tovább.

Olyan ez az egész, mintha gyónnának nekem. Nem tudom, mióta, de hosszú ideje már, színe mindenki megfordult betegágyamnál és mesélnek, mesélnek. Gondolván, nem hallok semmit. Mindent hallok, és a válaszom is megvan, csak néma marad szám, és mozdulatlan testem. Eljött az igazság pillanata. Úgy látom, megtudom, életem összes eddig számomra ismeretlen pillanatát, amivel már nem sokat tudok kezdeni. Nélkülem fognak már a dolgok továbbmenni.

Éjjel, apámnál jártam ott fent, ahová akaratom ellenére menni készülök. Csillogás volt minden. Valami, csodálatos énekhangok kísértek. Apám, kitárta felém a karját, de mielőtt átölelhettem volna, kezeit leengedte és azt mondta, fiam, bármennyire is szeretném, nem ölelhetlek át. Még, vissza kell menned. Sajnos, nem leszel már ott sokáig, de vissza kell térned, hogy tisztába légy azzal, hogy mi vett körbe. Hamarosan átölellek, fiam! Nem leszel boldog, ha visszatérsz, de sok mindent meg kell még tudnod. Talán jobb lenne sok mindent nem tudni, de én csak kapom az infókat.

A nagynéném volt az első, aki meglátogatott.

-Fiam, rossz így látni téged. Légy erős, és épülj fel. Várnak az emberek, hogy segíthess nekik. Én, fiam, sajnos nem tudok minden nap bejönni hozzád, mert nem engedi a lábam. Gyógyulj meg, fiam!

Ó, a nagynénémet nagyon szerettem. Mindig kényeztetett és azok a finom sütemények. Anyám volt a következő a látogatók sorában. Szokása szerint sokat beszélt, de amit ma mondott, az valóban sok volt.

-Tudod, fiam, elkel mondanom neked valamit. Úgy gondoltam, soha nem mondom el, de most már úgysem hallod, és a magam megnyugtatása miatt kell felfednem a titkot. Megnyugszom, ha elmondom és további életemben, már nem kell tovább hurcolnom. Sajnálom, fiam, hogy nem voltam őszinte hozzád és nem mondtam el, hogy az apád nem az apád. Mindig nagyon szerettétek egymást és nem szettem volna megtörni ezt a varázst. Soha, de soha nem szerettem az apádat. Akit, én szerettem, és aki az apád, az elhagyott minket még a születésed előtt. Géza, aki apaként nevelt fel téged, nagyon szerelmes volt belém és azt mondta, ha kell, felnevelem más gyerekét is, csak te legyél velem. Mindent megtett értem. Tudod, fiam, úgy csavartam az ujjam köré, ahogyan csak akartam. Ez volt a mi szerencsénk, mert soha, semmiben nem szenvedtünk hiányt. Én, ha egyedül neveltelek volna, akkor alig tudtam volna adni neked valamit. Szerintem állami gondozásba is adtalak volna, mert ott jobb lett volna neked. Szerencsénk volt fiam. Neki, köszönheted a diplomádat is, meg mindent. Megnyugodtam fiam, most már nyugalomban élhetek. Nem sokáig tudtad élvezni az életet. Tudom, hogy napjaid, óráid vannak már csak hátra. Beszéltem az orvossal és azt mondta, ne is reménykedjünk állapotod javulásában. Szép temetésed lesz fiam és, miután eladom a házadat, ígérem, a legszebb sírkövet állíttatom neked.

Anyám, nagyot sóhajtott és megpaskolta a kezem. Fájdalmat, mély fájdalmat éreztem.  Mázsás súlyként nehezedett rám a keze. Szerettem volna megrázni a kézfejemet, de csak agyammal tudtam. Még, pakolászott valamit, aztán elment. Végre csend. Senki nem jött, hogy beszélgessen velem, vagyis szóljon hozzám. Érdekesek voltak a megnyilvánulások. Sok mindenre magyarázatot adtak, de most örültem a csendnek, mert anyám szavait nehezen dolgoztam fel. Nővérek jöttek be néha, de csendesen távoztak. Próbáltam valami szépet felidézni, hogy kicsit szebb legyen már körülöttem minden. A húgom, és a kisfiának a látogatása volt a legkedvesebb. Nagyon szerettem a húgomat, aki három évvel fiatalabb nálam, de évek óta nem láttam. Franciaországban él, és mióta kiköltözött, azóta nem volt idehaza, de minden héten beszéltünk telefonon. Igazán meghatott, hogy miattam hazajött. Sírt és imádkozott, hogy gyógyuljak meg. A fia, plüss macit tett a takarómra és azt mondta, szeretlek és hoztam neked egy macit, hogy vigyázzon rád. Mikor én is beteg voltam, ő volt velem és látod, meggyógyultam. Majd, ha te is meggyógyulsz, visszaadod a macit és jól elbeszélgetünk. Ne, felejtsétek majd el visszaadni neki a macit, mondanám, de nem tudom. Nehéz lesz feldolgozni a csalódást, hogy nekem nem segített a macija. Öleljétek meg őt és szeressétek nagyon. Gondolataimat csak meghalljátok valahogyan. Mi ez a tömény parfüm illat? Sok. Nagyon sok. Valaki magára borította a parfümös üveget? Ó, nővérke, kár volt, mert én már nem fogom táncba vinni, pedig biztosan csinos. Kár, hogy nem láthattam soha sem.

Nem, ez nem a nővérke, ez valaki más. Ó, a Katinak volt ilyen illata. Négy évig jártunk együtt. El akartam venni feleségül, de ő egy napon hirtelen eltűnt az életemből. Már, nem érzek irántad semmit, írta arra a papírlapra, amit búcsúzáskor hagyott a nappaliban. Még, ma is megvan az íróasztalom fiókjában. Nem értettem, miért tette, de nem kellett sokáig töprengenem azon, hogy kiderüljön tettének oka. A csillogásra vágyott és ezt meg is kapta egy olyan férfi oldalán, aki minden társaság középpontja volt. Én, nem tudtam volna úgy csillogtatni, mert én mindig távol tartottam magam a társasági élettől. Jó volt nekem az a csendes kis világ, amiben éltem.

-Jó napot, Doktor úr! Igen én telefonáltam. Szeretném, ha a DNS vizsgálatot elvégeznék, mert az én Pannámnak ő az apja és tudja, ami Péteré, az őt illeti. Nem szeretném, ha a vagyonra más tenné rá a kezét. Arra, a vagyonra, amihez semmi köze.

Panna! Van egy lányom és soha nem láttam? Soha, nem öleltem magamhoz. MIÉRT? A legfájdalmasabb, mit hallottam eddig. Kati! Miért fosztottál meg a boldogságtól, kérdezném. Rosszul, egyre rosszabbul érzem magam.

- Eljött az idő fiam!

-Megyek apám!

Emlékszem a kis szőke fejű gyerekre, ki futott hozzám labdát pattogtatva. Szeretlek, mondta, majd ölelt karja. Tiszta és őszinte volt szava, mert ölelésének ereje és szeme elárulta. Piciny gyermeki lélek, még oly tiszta és igaz minden kimondott szava. Minden nap láttam Őt hisz szemem előtt nőtt, mert a szomszédban lakott és mindig mikor meglátott, mondott egy csókolomot és küldött egy nagy mosolyt. Édes kis szerethető pici lélek, én is szeretlek, mondtam ilyenkor. Egyre nagyobb lett a fiúcska, míg egy napon beült az iskolapadba. Nem volt egy nagy termet, így inkább két nagy szeme kukucskált a padból ki. Okos volt és vágott az esze, mint a borotva, mondta mindig a nagypapa. Nem is tévedett a fehér szakállú öreg, mert a szőke kisfiú polcain gyűltek az érmek, a kitüntetések és iskola első lett. Büszkén tapsoltam én is Neki, mikor átvette az oklevelet. Aztán egy napon nagy bőröndöt fogott a kezébe, hogy a nagyvárosba menjen, és ott tanuljon tovább. Anyja sírva borult a vállára, mikor kikísérte az állomásra. Én is el akartam köszönni Tőle, így csendben meghúzódva megálltam a tölgyfa tövében. Észrevette, hogy könnyeimet törlöm. Odalépett hozzám és fehér zsebkendőjével letörölte könnyem. Szeretlek, mondta és ölelt karja. Vigyázz magadra, ez volt utolsó mondata és felszállt a vonatra. Sok-sok évig nem is láttam Őt. Azt tudtam csupán, hogy tanul és egyetemre jár. Ó, de jó lenne már látni, sóhajtottam fel oly sokszor.

Gyorsan repültek az évek és én is öregedtem szépen. Sokat gondoltam a szőke kisfiúra magányos napjaimban. Nem volt nekem már más, csak a Cirmos, a fehér kis macska, ki együtt öregedett velem. Látásom nem csak nekem romlott, de neki is. Ennek ellenére ő azért szeretett kószálni. Egy napon nagyot fékezett egy autó a ház előtt, mire felkaptam fejem. Nem sokat tétováztam, mert öreg lábaimat gyors mozgásra késztetve mentem, hogy megnézzem, mi miatt fékezett ekkorát, ki erre jár.

A kapuba érve vettem észre, Cirmos volt a fékezés okozója. Valami kocsi csoda állt a ház előtt, miből dühösen ugrott ki a sofőr.

- Maga vén marha, miért nem vigyáz a macskájára? Még a végén kárt okoz a kocsimban!

Döbbenten álltam, mert erre nem számítottam. Ki lehet ez, aki olyan, mint egy pokróc, azon gondolkodtam, de gyors volt a felismerés, mert a nagyra nőtt szőke kisfiú volt az, nem más. Kicsit vak már a cica, suttogtam halkan, mire Ő azt válaszolta, akkor zárja lakatra az ajtót, hogy ne kószáljon.

- Lacika! Te vagy az? - Folytattam és a karomat ölelésre tártam. De Ő nem akart karjaiba zárni, csak furcsán fintorgott és azt mondta, én nem akarom Magát megölelni. Mondtam még valami viszontlátás félét és Cirmivel az ölemben sírva mentem be. Mi történt ezzel az emberrel, kérdeztem magamtól, mert oly érthetetlen volt számomra az, ami abból az édes kisfiúból lett, kinek minden mozdulatát átjárta a szeretet.

Később megtudtam, mert faluhelyen semmi nem marad titokban, hogy nagyon gazdag ember lett és van egy szép családja. Felesége olyan, mintha divatlapból lépett volna ki, mondták sokan, de finnyás a kicsike, mert vendégségben nem evett Ő semmit sem. Nem igazán tetszett Neki a szülői ház sem, ahol felnőtt férje, mert nem aludt Ő ott egy percet sem. Szállodában foglaltak szobát és napközben meglátogatták a mamát, aki kacsát és csirkét vágott, hogy adhasson valamit, ha majd indulnak haza, de oly nagy volt a bánata, mikor fia azt mondta, nem kérjük anyám, de milyen egy anya, adni akart, mert ez a boldogsága.

- Vigyed csak fiam, jó kis hazai ízek, majd megeszitek.

A fiú nem vitatkozott tovább, mert csomagtartóba dobta a kacsát és már ott sem volt a család. Könnyei záporoztak az anyának, de az igazi sokk akkor érte, mikor másnap csöngetett a Gyula, az erdőkerülő és kezében tartott egy csomagot, amit az út szélén talált. Szerintem ez a Magáé, nyújtotta át azt a csomagot, amit a fia a falu határában kidobott. Hetekig magára zárta az ajtót az Erzsi, mert nem akart senki látni. Fájdalmával egyedül akart maradni, amit nagyon megértettem, mert nekem is sajgott a szívem, hisz oly sok év után nem ölelhettem át azt, akit nagyon szerettem, de talán anyja is csak érintette azt, kit hazavárt nap, mint nap.

Lassan tavaszodni kezdett és Erzsi sem maradhatott bent. Ásni kellett a kertet és ültetni a virágokat, mert nem csinálja meg helyette azt más. Egy ilyen napsütéses reggelen átköszöntem Neki a kerítésen. Ő halkan visszaköszönt és lesütötte szemét, mint aki szégyelli létét. Tudom, nem jó az, ha valaki magában hordozza fájdalmát, mert megbetegíti a testet, így beszélgetést kezdeményeztem és belevágtam a közepébe, gondolván arra, legalább megszabadul a tehertől, ha fájdalmát valakinek elmondja.

- Megváltozott a fiad, Erzsi. - Mondtam Neki. Sokáig hallgatott az aprócska anya, majd zsebébe nyúlt és zavartan zsebkendőt vett elő. Hófehéret, vasaltat és arcáról felitatta a könnyet. Torkából a gombócot félretolta és alig hallhatóan mondta.

- Tudom, én is észrevettem és olyan nagy fájdalom ez lelkemnek, mert én nem erre neveltem. Mi tette ilyenné, nem tudom. Talán az élet keményítette meg ennyire? Nem, az nem lehet, mert oly sok szépet kapott és én mindig ott voltam mellette. A pénz tette talán, hogy átértékelte a dolgokat és feledte azt, amit otthon kapott. Tanácstalan vagyok, mert rossz úton halad, de szólni nem merek, mert talán többet meg sem látogatnak. Legutóbb is, mikor beszélni próbáltam Vele, azt mondta, anyám, Magának ehhez semmi köze. Megváltozott az én fiam, az tény és az unokám is hasonlít Rá nagyon, mi számomra aggasztó, mert milyen lesz itt az élet, ha az emberek úgy gondolkodnak, mint Ők és elfelejtik honnan jöttek és elfelejtik azt a nevelést, amit útravalóul kaptak. - Zsebében ismét keresett valamit, ami nem volt más, mint egy szépen összehajtogatott papírdarab. - Tudod, ezt az unokám írta. Ez volt az irodalom dolgozata, minek az volt a címe, az én példaképem. Büszkén adta át a dolgozatot a fiam nekem, mert úgy vélte, zseni a fia és már most tudja, hogyan kell dolgokhoz állnia az életben. Mikor elolvastam a döbbenettől először szólni sem tudtam csak suttogtam, hogy ó fiam, az unokám soha nem lesz boldog. Anyám, az én fiam már most tudja, kivel hogyan kell beszélni és sokkal talpraesettebb, mint én voltam ennyi idősen De, ha anyám ezt másképp látja, akkor nincs miről beszélni. Hosszú lenne az egészet végigolvasni, így kiragadok egy részletet. Na, ezt hallgasd meg!

"Számomra apám a példakép, mert határozott és magabiztos. Odafigyel mindenre, a munkájára, a házra, a személyzetre. Nem tűr feleselést, mert, ha valakinek nem tetszik valami, akkor mehet. Precíz és pontos és ezt mindenkitől el is várja. A múltkor is elküldte a kertészt, mert nem vágta olyan méretre a füvet, mint amilyen méretre kérte és akkor is igaza volt, mikor elküldte a szakácsnőt, mert annak fontosabb volt a beteg anyja, mint az elvállalt munka. Apám azt mondja, az életben csak az érvényesül, aki határozott és tudja, mit akar és a cél érdekében nem tűr el kompromisszumokat." - Eddig ért a dolgozat olvasása közben Erzsi, mikor megakadt szava és az olvasást folytatni nem tudta.

- Most mondd meg, miket ír ez a gyerek? Olyan szavakat használ, amit nem is nagyon értek, pedig csak tizenegy éves, és ami a szavak mögött van az fájdalmas, mert az nem tükröz mást csak egy kemény, érzelmek nélküli világot. Ez lenne az élet? Ez lenne a jövő? Mond meg nekem, mi történt ezzel a világgal, mi lett az én fiamból? Biztosan nagy rajta a teher azért ilyen, hisz kemény az élet és megkeményítette Őt is. Minden ezzel magyarázható. Olyan volt, mintha egy idegen látogatott volna meg, nem is a fiam. Mikor kérdeztem, mikor látlak, azt mondta, majd jövök anyám, ha tudok.

Tudod, mi fáj a legjobban? Azt sem tudom, hol lakik, mert soha nem voltam nála, hisz nem hívott meg soha. Mikor menni szerettem volna, akkor pedig azt mondta, anyám öreg már az utazáshoz. Így maradok otthonomban és örökké várom, hogy hazatérjen az, akit mindennél jobban szeretek. Csak tudnám mit rontottam el?

- Nem rontottál el semmit. - Mondtam Neki csendesen, miközben megfogtam remegő kezét. - Az történt csupán, hogy útközben elveszett a szeretet, de erről nem Te tehetsz