Anyám a kapuban áll aggódó arccal, kezét tördelve. Tekintete kutatóan figyeli a távoli kontúrokat. Teste meg-megremeg az izgalomtól és magában mormolja, jaj, Istenem, csak baj ne érje. Ugye, hamarosan hazaér? Vár engem, ki számára a legfontosabb. Én vagyok neki a fény, a boldogság. Várakozás közben néhányszor befut a konyhába, hogy megnézze, kész-e már a kalács és aggódik, hogy még forró legyen, mikor hazaérek, mert tudja, úgy szeretem. Mikor meglát, mosoly kerül arcára és kezét gyorsan ruhája zsebébe rejti, mert a görcs nehezen enged, és nem akarja, hogy lássam, mennyire megviselte a várakozás. Ilyenkor mindig lelkiismeret furdalásom van, mert nem szeretném, ha aggódás lenne az élete, de ritkán sikerül időben érkeznem. Szégyellem.

Magához ölel és „gyere lányom, nézzük meg azt a süteményt”, mondja, és belém kapaszkodva besétálunk a konyhába. A bejárati ajtónál mindig megáll, kinyitja az ajtót és menjél csak, szól halkan. Mindig nekem kell előbb belépni, már csak azért is, hogy le tudja törölni azt a kis könnycseppet a szeme sarkából, ami a hála könnye azért, hogy hazaértem. Az egész lakást belengi a citromos kalács illat.

Jó hazaérni!

Haza, ahol minden olyan nyugodt, és oly erősnek érzem magam, hogy tudom, megoldom a lehetetlent. Erőt ad a szeretet. Többet merítek egy érintésből és mosolyból, mint bármi másból.

Megtört testét fájdalmas látni, de Ő még így is tud mosolyogni, pedig nem volt vidám élete, de Ő hősiesen tűrte. Szép, nagyon szép volt fiatal korában. Hosszú, fekete haja omlott a vállára. Nem volt olyan férfi szem, mi meg ne nézte volna, de a választás nem rá volt bízva.

Egyik vasárnap délután ünneplőbe öltözve kopogtatott be Jóska és megkérte a kezét. Jó harminc évvel volt idősebb, és anyám nem értette az egészet. Korabeli fiúért dobbant meg a szíve és úgy érezte, majd Laciért lobban szerelemre, de ebből nem maradt más, csak egy lepréselt ibolya virág, a biblia lapjai között, mit megsimogatott minden este, mikor imádkozott.

- Hozzád a Jóska való! - mondta az anyja – Mert már van élettapasztalata és van vagyona. Jó helyed lesz, ott lányom meglátod, mert éhes gyomorral nem kell lefeküdnöd. Tányérodon mindig lesz falat, és ez erőt ad. A férfiak meg úgy is egyformák, csak a nevük más.

Az én anyám, anyja vállára hajtotta a fejét és fájdalmasan zokogott. A fejében csak az zakatolt, hogy nem akarom, de tudta, anyja csak jót akar neki, mert náluk volt sok olyan nap, mikor üres volt az asztal.

Nem tehetett a szülői szó ellen, így egy őszi délután fehér ruhába bújt teste és Jóska az oltárhoz vezette. Mikor a násznép a lakodalmas sátor felé vonult, anyám a sárguló faleveleket nézte és rövid kis életét látta benne. A szél fel-felkapott egy levelet és magával vitte, valahová messze.

Anyám is szeretett volna falevél lenni, és a széllel repülni, de nem volt olyan erős a szél, hogy felkapja és valahová, valami szebb világ felé sodorja.

Jóskának nagy háza és nagy portája volt, hol lehetett dolgozni reggeltől estig. Anyám próbálta megszeretni apámat, de nehéz volt, mert apám durva ember volt és minden úgy volt, ahogyan Ő akarta. Anyám csendben tűrte, mert mit is tehetett volna, hisz megíratott a sorsa. Néhány hónap múlva a pocakja nőni kezdett és érezte, hordoz egy új életet.

- Fiút szülj nekem! - mondta apám, mintha az úgy lett volna, hogy anyám dönti el.

- Addig fogsz szülni nekem, míg fiam nem lesz! - harsogta minden este.

Anyám csak imádkozott, hogy segítse meg a jó Isten és fia szülessen. Az égiek meghallgatták szavát és fiúval ajándékozta meg őket. Apám annyira örült, hogy két napig ünnepelt és a demizsonból a bort mindenkinek öntötte.

- Most már szülhetsz egy lányt is magadnak, ha gondolod!

Nem is sokat vártak a testvérrel, mert bátyám születése után egy évvel megérkeztem. Boldog család, lehetne mondani, de kívülről szebb volt, mint belülről.

Anyám reggeltől estig dolgozott és gyereket nevelt. Apám meg osztotta az utasításokat.

Három éves volt a bátyám, mikor apám ragyogó arccal mondta:

- Most, már eljött az én időm. Én, nevelem a fiamat tovább és átadom neki minden tudásom. Te csak a lányoddal törődj, más gondod ne legyen! - szólt. Elosztott minket, mint a cukorkát. A fiú az övé, a lány anyámé. De, az érzéseket, a lelket nem tudta elosztani, mert bátyám anyámat mindenkinél jobban szerette.

- Anya! Én veled szeretnék lenni! - mondta gyakran. Anyám azzal nyugtatta:

- Fiam, én mindig ott vagyok Veled! Érezd! Csináld azt fiam, amit apád mond. Tőle sokat tanulhatsz.

Minden napnak meg volt a feladata és ki volt osztva mindenkinek a szerep. Hosszú-hosszú éveken át ez így volt, míg meg nem történt az a szörnyű baleset.

A bátyám a földeken segített apámnak iskola után és tanítási szünetekben. Azon, a napon is úgy történt. Ebéd után lepihent a kukoricaföld szélén, hogy erőt gyűjtsön. Mélyen elaludt, mert nem hallotta, hogy egy traktor közeledik feléje. Közeledett a traktor, amit Tóni vezetett és soha nem gondolta volna, hogy ott ember lehet.

Későn vette észre az emberi testet, akkor, mikor már megállni nem lehetett. A bátyám 16 éves volt. Apám fájdalma leírhatatlan volt. Anyámat is két hónapig kezelték a kórházban a temetés után. Kapaszkodtak a koporsóba, mert nem akarták, hogy leengedjék a sírba.

Mire anyám a kórházból kijött, már csak én voltam neki, mert apám felakasztotta magát. Össze kellett volna omlania, mert ennyi fájdalmat nem tud elviselni egy ember, de Ő nagyon erős volt, mert ott voltam én neki, akit fel kellett nevelnie.

Most, felnőttként tudom igazán, milyen nehéz volt neki. Sokszor eszembe jut, mikor apró kis gondomat is úgy felnagyítom, hogy úgy érzem, itt a világ vége, pedig nem történt más, csak éppen előttem ment el a busz. Mi ez, ahhoz képest, amin ő átment, de mégis, mindig mosolyog.

Én pedig oly ritkán mosolyodok el. Van, még mit tanulnom. Meg kell tanulnom örülni az élet minden kis apró örömének.

- Túl édes lett, hogy nem eszel? - Riaszt fel anyám hangja, ahogy ott ültünk a konyhában és kezemben a nekem sütött sütemény. Beleharaptam és anyámat néztem, mikor feltörtek bennem az emlékek. Hirtelen megrázom magam a hangjára, mint aki a hangyabolyban ébredt és rázza le magáról az apró kis hangyákat.

Leteszem kezemből a süteményt és nyelem könnyeimet, mert nem akarom, hogy lássa. Felállok. Magamhoz ölelem és megcsókolva mondom, szeretlek anya.

Ő, megsimogatja a fejem, és sírj csak, megnyugszol tőle, mondja, és vállát könnyeimnek adja.