Most, Gizike történetét mesélem el.

Hol van már a harmatos ifjúság? Hol van a mindent elsöprő lendület? Őszre váltott már a hajam színe. Lassan vége az útnak, amit nekem szántak. Minden változott körülöttem, csak egy nem, a jókedvem. Én nem tudom, de kegyes volt hozzám a sors, mert megadta nekem azt a tulajdonságot, hogy még akkor is tudjak nevetni, mikor zokogni kéne rég. Fiatal lányként arról álmodoztam, hogy, ha nem is lovon, de jön a királyfi, ki derék férfiember lesz. Olyan kiállású, akire, ha ránézel, tekintélyt parancsoló. Nem tudom, miért, de ez volt az ideálom és eljátszottam a nevekkel is, hogy Jóska, Sanyi, Géza. Olyan szépen elképzeltem mindent, mintha valami regényben lenne leírva.

Az álom után a tükörbe néztem, amit már fiatalon is majdnem betöltöttem és akkor megkérdeztem magamtól: „Mondd, mi a fenét vársz ezzel az alakkal? Olyan vagy lassan, mint egy bálna!” Én mondhattam magamnak, de mástól nem igazán esett volna jól. Bálna, vagy nem bálna, ennek is meg van a varázsa. Véltem a nézelődés végén, és mosolyogva néztem a tükörbe, lezárva a dolgot azzal, hogy van, aki ezt szereti. Nem zavart soha a súlyom. Ilyen vagyok és kész. Programoztam magam. Néha, mikor ettem egy somlóit, azért elképzeltem, hogy három-négy millimétert nő a körfogatom, de meg is nyugtattam a feltámadó kételyemet, mert észre sem lehet venni és faltam tovább a habos csodát.

Egy napon csengetett a királyfi és kezdett szívem hevesen dobogni. A lovát, azt nem hozta magával, legalább is akkor nem. Olyan szerelmes lettem, mint a nagyágyú, pedig a királyfi nem volt ám daliás és tekintélyt parancsoló. Sovány volt és inkább védelmező, mint harcias. Nem sokkal volt magasabb nálam, úgy három-négy milliméterrel és olyan vékony volt szegény, hogy, ha közösen néztünk tükörbe, arra a kis, kitöltetlen helyre még befért. Mókás! Nevettem, ezen sokat és anyám szavát hallottam fülemben, de legyintettem rá mindig, hisz senki nem születik tökéletes tudással, így tévedhet Ő is. Volt, na, nem nagy esküvő, olyan normális méretű és én boldogan végigmosolyogtam azt. Főleg akkor, mikor elém állt és sok boldogságot kívánt, majd még hozzátette, tévedtem, lányom. Nem számít, ennyit érnek az ősi mondások, válaszoltam. Nem sokat vártunk a gyermekáldással, mert jó helyre mentem férjhez. Mondták sokan, mert volt férjemnek, nem is lakása, hanem egy kicsike háza, amit állandóan bővítgetett.

Igaz, sokszor azt hittem, a tégla viszi Őt és nem fordítva. Enni is szeretett a drágám. Nem vetette meg a finom falatokat és hiába zsíros az étel, a gyomrának nem okozott gondot és mégsem látszott rajta, ha fél kacsát megevett vacsorára.

• Olyan erős vagy, mint a vas! – mondtam neki gyakran, mire ő azt felelte.
• Örülj neki, hogy egészséges vagyok.
• Már, hogyne örülnék. – feleltem és magamban kuncogtam és halkan csak azt mondtam:

Anya! Anya! Nem zavarta páromat a súlyom, mert egyszer sem említette, hogy fogynom kéne. Na, nem is fogytam. Egyszerűen jól éreztem magam. Három gyerekünk született. Egyik szebb, mint a másik. A gyerekek számával arányosan a súlyom is emelkedett, de nem estem kétségbe, mert hisz jól éreztem magam a bőrömben. Unokáink is vannak már és a kis Rozika pont olyan, mint én voltam fiatalon, de Ő állandóan aggódik nyolc évesen, hogy mi lesz, mert a Zsombi nem szereti a kövéreket.

Szerelmes az unokám, de nyugtatgatom, hogy nem ez a lényeg, mert a Zsombi vagy megszereti a húsosabb falatokat, vagy neked nem is ő az igazi, mondom gyakran neki. Aranyos, mert nagyot kacag ilyenkor, és azt mondja: nagyi, te meg tudsz nyugtatni. Ezért vannak a nagyik, válaszolom és, hogy jobb kedve legyen, egy tál sütemény mellé telepszünk le. Most, hogy már benne vagyok a korban, súlyom csökken napról-napra. Megyek össze fele, vagy a tükör lett nagyobb? Hol van már az az idő, mikor a széknek a kispárnát is én adtam, ha leültem. Törékennyé vált testem, mert öregszem. Mostanában, vacakol a gyomrom kicsit, így még annyit sem eszek, mint máskor. Tegnap reggel meg is jegyezte a párom:

• Nem eszel eleget! Nem jó ez így.
• Nem vagyok éhes. Nem kívánom.
• Egyél, mert tudod, mit mondott mindig az anyám?
• Mit? – de már nevettem, mert az én anyám jutott eszembe, ki ősi, régi mondást sulykolt a fejembe.
• Azt mondta, kedves, hogy csúnya a sovány nő. Akkor jó, ha van mit fogni rajta. Tudod, mit mondok? Igaza volt.
• Te, ezért szerettél engem?
• Ó, dehogy! Te kis buta! De, a testedet is szeretem, pedig mindig azt mondtam, nekem sovány feleségem lesz.
• Furcsa az élet! – közben nevettem nagyon. – Az én anyám pedig mindig azt mondta, hogy „lányom, nézd meg, kit választasz, mert amelyik férfi sovány, az vagy szegény, vagy beteg és én mindig egy nagy, daliás valakit képzeltem el magamnak, de veled vagyok boldog és téged szeretlek! Ez, egyszer tévedett anyám, de elnézem neki.
• Jó kis páros vagyunk! Na, egyél már valamit.