Állt a lány, tétován, némán. Indult, majd megállt, mint aki várja, hogy valaki belekarol, és együtt mennek tovább.  Nem csak a szürke aszfalton, hanem a boldogságnak nevezett úton is. Három éve már annak, hogy léptei bizonytalanok, mert azóta az őszi nap óta, mióta Péter elhagyta, helyét nem találja.

-          Elvittél mindenemet. A szívemet, a lelkemet, az emlékeimet és a tárgyaimat is. Itt hagytál magamra hagyva, hogy bolyongjak, mint egy eltévedt kutya.

Úgy, mondta már ezeket a mondatokat, mint egy imát, hisz ezekkel a szavakkal sírta el lelke gyötrelmeit. Ritkán gondol a szép percekre vissza, mert annyi a keserűség és fájdalom benne, hogy tudja, még a legédesebb csók emlékétől sem húzódna mosolyra a szája. Lapozni kell mélyen az emlékek könyvében, hogy leperegjenek újra előtte a szép emlékképek. Nehezen, még, ha vontatottan is, de szíve kezd ráhangolódni az emlékképekre.

Ott állt 28 évesen, kezében diploma és lakása kulcsa. Szép az élet, mosolyog az égre, hisz mindene megvan, amit egy fiatal csak akarhat. Igaz, a diplomáért keményen dolgozott, de semmit nem adnak ingyen és a tanulás számára élmény volt. Na, és az a kis garzon, minek kulcsát ragyogó szemmel nézte, akkor, mikor hazafelé tartott minden nap és táskájából már a villamoson elővette, hogy édes kis kuckójának küszöbét mielőbb átlépje. Az enyém, mondta és szorította magához a kulcsot. Hálás volt apjának, kinek ezt köszönhette. A születésnapi tortán égett a gyertya, mikor apja elé állt és átnyújtotta a kulcsot. Mindenki sírt a boldogságtól. Kriszta azért, mert életében nem gondolta, hogy ily csodálatos ajándékot kap valaha. A szülők meg azért sírtak, mert boldogságát látva, ők is boldogok voltak. Elfújta a gyertyát, majd megkóstolta a csoki tortát, ami élete legédesebb falata volt, mert ilyen boldog születésnapról álmodni, sem mert.

Öt hónap alatt rendezte be úgy, hogy azt tudja mondani, már alig kell valami. Sokat segítettek a szülők és apja még azon a napon is egy padlóvázáért rohant neki, amelyen este szívéhez kapott és azt mondta: Isten Veletek! Majd, többet nem szólalt meg soha. Az asztalon kihűlt akkor a vacsora, mit nem fogyasztottak már el soha. Most, arcán végigfolynak a könnyek, mikor idézi fel ezt a részletet.

-          Ó, apa! A villádra volt szúrva a krumplistészta, amit úgy szerettél és nem enni, hanem falni akartál, de egyszer hirtelen csak felálltál, és az elköszönő mondat után, éhesen mentél el. Ó, apa! Hiányzol nagyon!

Lelke nehezen viselte a gyászt, mert napközben is többször törölgette szemét, mikor eszébe jutott az apja. Munkája és lakása feledtette kicsit bánatát és barátnője is sokat volt vele, amiért Kriszta hálás volt neki. Azon, a délutánon is Zsuzsát várta a téren, aki késett. Ritkán fordult ez elő, mert Zsuzsa inkább húsz perccel előbb ért oda mindenhova. Azon, a napon viszont úgy sietett, hogy lábával együtt a telefonját is apró darabokra törte, ezért nem tudott szólni Krisztának, hogy ne várjon rá, mert nem tud menni. Bő fél óra fejkörzés után Kriszta úgy gondolta, elindul haza, hisz várnia felesleges tovább, és a nyaka is fájt már, hisz úgy körözött vele, keresve a tömegben barátnőjét, hogy már mozgatni is alig bírta. Gyorsan megnézte még a telefonját, hogy nincs-e üzenet rajta és elindult a villamos felé.

-          Szép napot édes Hölgy! – szólt ekkor egy férfihang. Kriszta fejét oldalra fordította és hiába

akart, nem tudott megszólalni. Ott állt előtte egy tökéletes férfi, kit belengett drága parfüm illat és fülig ért a szája, akkora mosoly volt arcán.  Vörös rózsát nyújtott felé, aminek olyan óriási feje volt, hogy ámulata csak tovább nőtt.

-          Virágot a virágnak! – mondta a férfi és meghívta egy kávéra. Így, kezdődött minden.

Olyan csodálatos volt az a nap, hogy azt hitte, élete egyik legszebb napjaként marad majd meg, de most visszagondolva, már csak azt tudja mondani, bárcsak soha ne jártam volna arra.

Gáborba egy pillanat alatt beleszeretett, mert nem csak a külseje varázsolta el, hanem az intelligenciája és kedvessége is. Már, első naptól kezdve leszállt a lila köd. Sokat voltak együtt, mert, mint Gábor mondta, most éppen szabadságon van idehaza, mert külföldön dolgozik, egy vállalat élén. Szállodában lakik, mert nincsenek már rokonai. Szülei meghaltak, még gyerekkorában és amúgy sem volt nagy a család. Mivel rokonok nem voltak, szinte minden idejét Krisztának adta. Minden nap virág, csokoládé és rengeteg figyelem és szeretet, amit Kriszta szerelmes lelke örömmel fogadott.

Két hét telt el csupán, mikor Gábor egyik este, vacsora közben előállt ötletével.

-          Szeretném, ha velem jönnél.

-          Komolyan mondod?

-          Igen. Olyan életet biztosítok neked, amilyet álmodban sem gondolnál.

Mit mondhatott volna erre egy szerelmes nő mást, mint igent. Megállapodtak abban, hogy eladják a kis lakást, hisz minek fenntartani. Gyorsan jött is vevő, nem kellett sokat várni. Beleszeretett az első vevő a gyöngyszembe. Ő, így nevezte el. Kriszta mindent Gáborra bízott. Ő, csak az adás-vételiszerződésben írta alá a nevét, ami azt bizonyította, hogy már nem az övé a lakás. Az, sem zavarta, hogy a vételár Gábor zsebében volt, hisz bízott benne és különben is, közös minden.

-          Megvettem a repülőjegyet szerdára. 17:40-kor indul a gépünk édes. Elrepülünk a boldog világ felé.

Gyorsan eltelt az a néhány nap, mi az indulásig még hátra volt. Vad szeretkezések, forró csókok jellemeztek minden percet.

Azon a szerdai napon Gábor korán ébredt és gyorsan elköszönt Krisztától, még nem is reggelizett, mondván, még el kell intéznie valamit.

-          A reptéren találkozunk! – mondta és úgy ölelte Krisztát, hogy a boldogságtól már repülni

tudott volna. Szokatlanul csendes volt a nap. Nem jött üzenet, nem volt hívás. Csóválta is mindig a fejét Kriszta, mikor a telefonjára nézett, mert szokatlan volt ez számára.

-          Nagyon fontos elintéznivalója lehet, az már biztos, ha még fel sem hív. – mondogatta magának.

Délután, taxival ment a reptérre és alig várta, hogy szerelmét magához ölelje. Már, öt óra volt, de se Gábor, se telefon. Kezdett idegeskedni, miközben az induló gépek listáját nézte, de sehol nem találta azt, amiről Gábor mesélt neki és, ami őket közös életük felé repítené. Az információnál kiderült számára, hogy azon a délutánon nem is indul abban az időben gép London felé. Órákig várt még a reptéren. Ő sem tudta, mire és kire, mert érezte, alaposan becsapták. Hinni akart a csodában, a szerelemben, de a csoda az óta sem kereste meg őt. Soha többet nem hallott Gáborról, mintha a föld nyelte volna el. Azóta is várja, de minden elmúlt nap, csak abban erősíti meg, hogy hiába. Ezért, oly tétovák léptei, mert Gábor ölelését várja, vagy azért, aki letörli arcáról szerelméért ejtett könnyeit és összerakja egyszer lelkének szétesett darabjait. Azt várja, akinek azt mondhatja:

-          Karolj belém, és szeress örökre!