Emlékszem a kis szőke fejű gyerekre, ki futott hozzám labdát pattogtatva. Szeretlek, mondta, majd ölelt karja. Tiszta és őszinte volt szava, mert ölelésének ereje és szeme elárulta. Piciny gyermeki lélek, még oly tiszta és igaz minden kimondott szava. Minden nap láttam Őt hisz szemem előtt nőtt, mert a szomszédban lakott és mindig mikor meglátott, mondott egy csókolomot és küldött egy nagy mosolyt. Édes kis szerethető pici lélek, én is szeretlek, mondtam ilyenkor. Egyre nagyobb lett a fiúcska, míg egy napon beült az iskolapadba. Nem volt egy nagy termet, így inkább két nagy szeme kukucskált a padból ki. Okos volt és vágott az esze, mint a borotva, mondta mindig a nagypapa. Nem is tévedett a fehér szakállú öreg, mert a szőke kisfiú polcain gyűltek az érmek, a kitüntetések és iskola első lett. Büszkén tapsoltam én is Neki, mikor átvette az oklevelet. Aztán egy napon nagy bőröndöt fogott a kezébe, hogy a nagyvárosba menjen, és ott tanuljon tovább. Anyja sírva borult a vállára, mikor kikísérte az állomásra. Én is el akartam köszönni Tőle, így csendben meghúzódva megálltam a tölgyfa tövében. Észrevette, hogy könnyeimet törlöm. Odalépett hozzám és fehér zsebkendőjével letörölte könnyem. Szeretlek, mondta és ölelt karja. Vigyázz magadra, ez volt utolsó mondata és felszállt a vonatra. Sok-sok évig nem is láttam Őt. Azt tudtam csupán, hogy tanul és egyetemre jár. Ó, de jó lenne már látni, sóhajtottam fel oly sokszor.

Gyorsan repültek az évek és én is öregedtem szépen. Sokat gondoltam a szőke kisfiúra magányos napjaimban. Nem volt nekem már más, csak a Cirmos, a fehér kis macska, ki együtt öregedett velem. Látásom nem csak nekem romlott, de neki is. Ennek ellenére ő azért szeretett kószálni. Egy napon nagyot fékezett egy autó a ház előtt, mire felkaptam fejem. Nem sokat tétováztam, mert öreg lábaimat gyors mozgásra késztetve mentem, hogy megnézzem, mi miatt fékezett ekkorát, ki erre jár.

A kapuba érve vettem észre, Cirmos volt a fékezés okozója. Valami kocsi csoda állt a ház előtt, miből dühösen ugrott ki a sofőr.

- Maga vén marha, miért nem vigyáz a macskájára? Még a végén kárt okoz a kocsimban!

Döbbenten álltam, mert erre nem számítottam. Ki lehet ez, aki olyan, mint egy pokróc, azon gondolkodtam, de gyors volt a felismerés, mert a nagyra nőtt szőke kisfiú volt az, nem más. Kicsit vak már a cica, suttogtam halkan, mire Ő azt válaszolta, akkor zárja lakatra az ajtót, hogy ne kószáljon.

- Lacika! Te vagy az? - Folytattam és a karomat ölelésre tártam. De Ő nem akart karjaiba zárni, csak furcsán fintorgott és azt mondta, én nem akarom Magát megölelni. Mondtam még valami viszontlátás félét és Cirmivel az ölemben sírva mentem be. Mi történt ezzel az emberrel, kérdeztem magamtól, mert oly érthetetlen volt számomra az, ami abból az édes kisfiúból lett, kinek minden mozdulatát átjárta a szeretet.

Később megtudtam, mert faluhelyen semmi nem marad titokban, hogy nagyon gazdag ember lett és van egy szép családja. Felesége olyan, mintha divatlapból lépett volna ki, mondták sokan, de finnyás a kicsike, mert vendégségben nem evett Ő semmit sem. Nem igazán tetszett Neki a szülői ház sem, ahol felnőtt férje, mert nem aludt Ő ott egy percet sem. Szállodában foglaltak szobát és napközben meglátogatták a mamát, aki kacsát és csirkét vágott, hogy adhasson valamit, ha majd indulnak haza, de oly nagy volt a bánata, mikor fia azt mondta, nem kérjük anyám, de milyen egy anya, adni akart, mert ez a boldogsága.

- Vigyed csak fiam, jó kis hazai ízek, majd megeszitek.

A fiú nem vitatkozott tovább, mert csomagtartóba dobta a kacsát és már ott sem volt a család. Könnyei záporoztak az anyának, de az igazi sokk akkor érte, mikor másnap csöngetett a Gyula, az erdőkerülő és kezében tartott egy csomagot, amit az út szélén talált. Szerintem ez a Magáé, nyújtotta át azt a csomagot, amit a fia a falu határában kidobott. Hetekig magára zárta az ajtót az Erzsi, mert nem akart senki látni. Fájdalmával egyedül akart maradni, amit nagyon megértettem, mert nekem is sajgott a szívem, hisz oly sok év után nem ölelhettem át azt, akit nagyon szerettem, de talán anyja is csak érintette azt, kit hazavárt nap, mint nap.

Lassan tavaszodni kezdett és Erzsi sem maradhatott bent. Ásni kellett a kertet és ültetni a virágokat, mert nem csinálja meg helyette azt más. Egy ilyen napsütéses reggelen átköszöntem Neki a kerítésen. Ő halkan visszaköszönt és lesütötte szemét, mint aki szégyelli létét. Tudom, nem jó az, ha valaki magában hordozza fájdalmát, mert megbetegíti a testet, így beszélgetést kezdeményeztem és belevágtam a közepébe, gondolván arra, legalább megszabadul a tehertől, ha fájdalmát valakinek elmondja.

- Megváltozott a fiad, Erzsi. - Mondtam Neki. Sokáig hallgatott az aprócska anya, majd zsebébe nyúlt és zavartan zsebkendőt vett elő. Hófehéret, vasaltat és arcáról felitatta a könnyet. Torkából a gombócot félretolta és alig hallhatóan mondta.

- Tudom, én is észrevettem és olyan nagy fájdalom ez lelkemnek, mert én nem erre neveltem. Mi tette ilyenné, nem tudom. Talán az élet keményítette meg ennyire? Nem, az nem lehet, mert oly sok szépet kapott és én mindig ott voltam mellette. A pénz tette talán, hogy átértékelte a dolgokat és feledte azt, amit otthon kapott. Tanácstalan vagyok, mert rossz úton halad, de szólni nem merek, mert talán többet meg sem látogatnak. Legutóbb is, mikor beszélni próbáltam Vele, azt mondta, anyám, Magának ehhez semmi köze. Megváltozott az én fiam, az tény és az unokám is hasonlít Rá nagyon, mi számomra aggasztó, mert milyen lesz itt az élet, ha az emberek úgy gondolkodnak, mint Ők és elfelejtik honnan jöttek és elfelejtik azt a nevelést, amit útravalóul kaptak. - Zsebében ismét keresett valamit, ami nem volt más, mint egy szépen összehajtogatott papírdarab. - Tudod, ezt az unokám írta. Ez volt az irodalom dolgozata, minek az volt a címe, az én példaképem. Büszkén adta át a dolgozatot a fiam nekem, mert úgy vélte, zseni a fia és már most tudja, hogyan kell dolgokhoz állnia az életben. Mikor elolvastam a döbbenettől először szólni sem tudtam csak suttogtam, hogy ó fiam, az unokám soha nem lesz boldog. Anyám, az én fiam már most tudja, kivel hogyan kell beszélni és sokkal talpraesettebb, mint én voltam ennyi idősen De, ha anyám ezt másképp látja, akkor nincs miről beszélni. Hosszú lenne az egészet végigolvasni, így kiragadok egy részletet. Na, ezt hallgasd meg!

"Számomra apám a példakép, mert határozott és magabiztos. Odafigyel mindenre, a munkájára, a házra, a személyzetre. Nem tűr feleselést, mert, ha valakinek nem tetszik valami, akkor mehet. Precíz és pontos és ezt mindenkitől el is várja. A múltkor is elküldte a kertészt, mert nem vágta olyan méretre a füvet, mint amilyen méretre kérte és akkor is igaza volt, mikor elküldte a szakácsnőt, mert annak fontosabb volt a beteg anyja, mint az elvállalt munka. Apám azt mondja, az életben csak az érvényesül, aki határozott és tudja, mit akar és a cél érdekében nem tűr el kompromisszumokat." - Eddig ért a dolgozat olvasása közben Erzsi, mikor megakadt szava és az olvasást folytatni nem tudta.

- Most mondd meg, miket ír ez a gyerek? Olyan szavakat használ, amit nem is nagyon értek, pedig csak tizenegy éves, és ami a szavak mögött van az fájdalmas, mert az nem tükröz mást csak egy kemény, érzelmek nélküli világot. Ez lenne az élet? Ez lenne a jövő? Mond meg nekem, mi történt ezzel a világgal, mi lett az én fiamból? Biztosan nagy rajta a teher azért ilyen, hisz kemény az élet és megkeményítette Őt is. Minden ezzel magyarázható. Olyan volt, mintha egy idegen látogatott volna meg, nem is a fiam. Mikor kérdeztem, mikor látlak, azt mondta, majd jövök anyám, ha tudok.

Tudod, mi fáj a legjobban? Azt sem tudom, hol lakik, mert soha nem voltam nála, hisz nem hívott meg soha. Mikor menni szerettem volna, akkor pedig azt mondta, anyám öreg már az utazáshoz. Így maradok otthonomban és örökké várom, hogy hazatérjen az, akit mindennél jobban szeretek. Csak tudnám mit rontottam el?

- Nem rontottál el semmit. - Mondtam Neki csendesen, miközben megfogtam remegő kezét. - Az történt csupán, hogy útközben elveszett a szeretet, de erről nem Te tehetsz