A mosoly sokféle lehet. Egy nő mosolya pedig legalább olyan beszédes, mint a szavak. Tudunk mosolyogni szívből, kárörvendve, tudunk mosolyogni úgy, hogy lelkünk zokog. Ezer és ezer pillanat, mikor az arcizmok mozgása által megajándékozunk valakit egy mosollyal.  Egy mosoly olyan, mint a gyógyszer, mert boldoggá tehetünk vele másokat, és a mi lelkünknek is jót tesz.

Laura mosolytörténetét mesélem most el.

Manapság, már ahhoz is szerencse kell, hogy az embert randevúra hívják. Most, akkor mondhatom, rám mosolygott a szerencse csillaga, mert pénteken ötkor randim volt. Mit szeretne ilyenkor egy nő? Mi mást, ragyogni, elnyerni a férfi szimpátiáját és szerelmét. Ezer és ezerszer végiggondol az ember ilyenkor minden mozdulatot. Ahogyan meglátja a rá váró férfit, a beszélgetést, stb. stb.  A negatív gondolatokat pedig próbáljuk elhessegetni, mert be-be ugranak ilyen képek is. Elkések. Nem tetszik a stílusa. Vagy annyira tetszik, ó, csak észre ne vegye, mert akkor menekülőre fogja. Negatív gondolatok kilőve. Stressz, az van rendesen. A külsővel kapcsolatban is felmerülnek apró kétségek, mert mi van, ha valaki mást látok, mint, akire számítok?

Szó, ami szó, Pétert a neten ismertem meg. Jobban örültem volna annak, ha télen van az a randi, mert akkor már a sötét takarná, amit takarni kell. Mondjuk a meglepetést, az izgalmat. Egy tökéletes hapsi vár rám. Olyan, amilyet elképzeltem, mondogattam magamnak. Hosszas készülődés, had ne részletezzem, mennyi időt vett igénybe, mire úgy éreztem, na, indulhatok. Magas sarkú szandál, mert, ugye, nőies és a láb is szebb magas sarkúban. Na, már ez is kihívás volt számomra, mert általában a kényelmes cipőt és stílust részesítem előnyben. Na, futni ebben biztosan nem futok, mondogattam.

Sikerült időben elindulni, ami nem kis teljesítmény. Ó, van még időm. Bejáratom a cipőmet, gondoltam és kis kirakat nézegetős séta következett. Parfüméria. Nem lehet kihagyni. Szépen betipegtem és elmerültem az illatokban. Te jó ég! Futás, mert el fogok késni. Busz, metró és ott vagyok. Most lenne jó egy kocsi. Na, de ne ábrándozzunk, ébresztem fel magam. Az üzletből kilépve szembesülök vele, hogy pont elment a busz. Reménykedtem, hogy nem kell fél órát várnom a következőre. Nem volt szerencsém. Nem tudom, mennyi ideig vártam, de sokat, az biztos. Nekem éveknek tűnt. A cipőben égett a lábam. Három megállót kell mennem, de azért jó lenne, ha le tudnék ülni, sóhajtottam, mikor felszálltam. Volt hely, zsupsz, le. Ó, de jó volt! Odaérek, vagy nem? Gondolatok váltották egymást, mikor az utolsó pillanatban ugrottam le, mert majdnem sikerült tovább buszoznom. Gyors mozdulattal le a buszról, de a cipősarok beakadt valami fém vacakba. Megadja magát, mert a cipősarok a fém szorításában marad. Úgy néztem ki, mint fél gólyalábon járó valami. Na, most mit csináljak? Így mégsem mehetek tovább. Le a másik cipőt. Próbálom arról is letörni a sarkat, de nem enged. Meg sem mozdul. A fránya mindenit! Ilyen nincs, méltatlankodtam. Vissza kell fordulnom. Na, azt már nem! Nem azért készültem annyi ideig erre a randira, hogy most hazafussak, beszéltem meg magammal a dolgot és futottam a metróhoz. Már nem érdekelt a cipőm sarka.

Feltettem mindent egy lapra, lesz, ami lesz. Metró, futás be. „Jegyeket legyen szíves!” Hallom, de el sem tudom hinni, hogy nekem szólnak, hisz én sietek és még valaki meg akar ebben akadályozni? Na, nem!  Mivel már a vállamat veregetve kérte, ránéztem. „De fontos Neked az a papírdarab, de, ha akarod, legyen, megmutatom a bérletemet Neked!” Motyogtam magamnak, majd reflexszerűen a táskámba nyúltam, de nem találtam. „Ez nem is az én táskám” néztem le a vállamon lógó apró kis valamire. „Laura, ez is a tied, csak nem az, amit minden nap hordasz, hisz most randira mész, és oda bőrönd méretű táskával nem mehetsz, mert mindig azzal járkálsz.” Világosított fel az én csodálatos agyam.

Először sírni lett volna kedvem, de már csak nevettem, hisz már csak azt tudtam mondani, hogy ilyen nincs. Rám is nézett csodálkozva az ellenőr nő. Nyújtottam a pénzt, adta a papírt és mondta:

• Na, nekem még ilyen boldogan nem fizették a büntetést.
• Na, látja, én végtelenül boldog vagyok, hogy fizethetek.

 Nevettem tovább, Ő döbbenten nézett utánam, majd még megjegyezte, mikor már azt gondolta, nem hallom, hogy ez a nő nem normális. Én, visszanéztem és még intettem neki nevetve, Ő visszaintett. Ettől, még jobban nevettem, mert nekem még ellenőr nem integetett soha.

Már nyugodt voltam. A metrón volt hely, leültem. Többen figyelték felemás cipőmet, de nem zavart már, mert tudni véltem, hogy minden rosszon túl vagyok. Szépen kitipegtem a metróból, harmincöt perc késésben voltam, ez valahol megnyugtatott, mert tudtam, nem veszíthetek, hisz Péter már biztosan nem vár rám. Ezért, elindultam a megbeszélt hely felé. A népszerűségi indexem magas volt, mert mindenki megnézett, de én lazán billegtem tovább, mikor megláttam Pétert. Nem adta fel. Vár. Ó, te jó ég! Meddig várt volna még rám? Na, ha meglát, biztosan fejvesztve elrohan, mert mit fog látni? Egy bicegő nőt, ki a nevetés, és a röhögés határán van.

Észrevett. Elindult felém. Még két lépés és üdvözöljük egymást. Ekkor, egy unatkozó szürke galamb arra tévedt és hajkoronámat megtisztelte tápláléka végtermékével. Nem mozdultam, mert földbe gyökerezett a lábam. Péter, rám nézett és nevetett önfeledten. Majd gyorsan felkapott és azt mondta:

• Ne haragudj, hogy felkaptalak, de nem hagyhattam ki. Tudod, milyen édes vagy? Arról, már nem is beszélve, hogy ez tuti, szerencsés találkozása két embernek, hisz meg van pecsételve.

/Ha tudnád, mi minden történt még!/

Végig nevettük a feledhetetlen első találkozót, és azóta is együtt nevetünk, immár két éve.