A nagy ölelés

figure-1272928_640.jpgMa, Judit történetét mesélem el, egy nem akármilyen randiról. Nevetni, mosolyogni lehet rajta, de arról is szól e történet, hogy mindenki vágyakozik egy ölelésre, egy kis szeretetre, mert valljuk be, nem jó egyedül, és szeretetünket is szeretnénk valakinek adni. Lelkünk mélyén felkiáltunk néha: ó, csak jönne már valaki. Egy bizonyos kor után, ez már csak néma suttogás, mert, hogy néz az már ki, ugye, hogy öreg szív is akar szeretni. Kortól függetlenül jár a boldogság, rajta hát! Aki, bátortalan vagy fél és szerencséje van, az segítséget is kap. Erről, szól e történet.

Az, én nagyanyám egy cukorfalat. Hetvennyolc éves már, de még olyan frissen jön-megy, ugrik, mint egy nyuszi. Gondol egyet és már a konyhában is van és keveri a sütit, veri a habot, zsírozza a tepsit, mint egy profi. Olyan boldog tud lenni, mikor a család pillanatok alatt felfalja, úgy, hogy még morzsa sem marad utána. Mit fogok én így mosogatni? Mondja ilyenkor. Most kénytelen leszek olvasni, vagy tévét nézni, ha nem hagytatok mosogatni valót és édesen nevet.  Hála az égnek boldog és feltalálja magát, még barátnői is vannak, csak társa nincs. Mindig azt mondja: jó ez így nekem.

Nagyon szerette a nagypapát az biztos, de szegény, már közel tíz éve nincs közöttünk. Na, nem lehet magányosan élni, ezen változtatni kell, határozta el a család. Megismertettük a nagyival a net világát és természetesen felraktuk egy társkereső oldalra. Tiltakozott ellene, de azért várta a fejleményeket. Gyorsan jöttek a válaszok. Rengetegen írtak, hogy szeretnék, az én nagyimat megismerni. A sok jelentkező közül Dezső volt a legszimpatikusabb a nagyinak. Vele kezdett el levelezni, a többieknek megköszönte, hogy írtak neki.

Hetekig tartó levelezés után, Dezső randira hívta a mi aranyos nagyinkat, ki ettől olyan izgatott lett, mert, ugye, mikor volt az már, hogy őt randira hívták. Többször kipakolta a szekrényt, ruhát keresve és közben történeteket mesélt arról, milyen is volt régen a szerelem.

- Jaj, engem is úgy szeretett volna a Lajos. Háromszor kérte meg a kezem, de én nem adtam.

- Miért nem, nagyi? - Érdeklődtünk.

- Miért, miért! Azért, mert nekem nem tetszett. Nekem a Gyula tetszett, kinek felesége lettem. Őrá viszont sokat vártam, mert négy év után kérte meg a kezem. Már azt hittem, soha nem húz gyűrűt az ujjamra.

Szerda délután ötre beszélték meg a találkozót. Na, akkor a nagyi még jobban pánikolt, ugyanis tél volt és télen ötkor már sötét van. Ő, viszont rosszul lát a sötétben, ezért nem is nagyon mozdul ki este. Megemlítettük neki, hogy, ha talán szemüveget viselne, akkor nagyobb lenne az esélye annak, hogy látna is valamit. Na, azt már nem, válaszolta. Abban nem vagyok olyan csinos. Akkor, talán délelőttre kellene tenni a randevút, mert akkor világos van, jött a következő ötlet. Azt, sem lehet, mert Dezsőnek ezer dolga van. Fogalmunk nem volt, mi dolga lehet nyolcvannégy évesen, hogy az időponton nem tud változtatni.

Így, mindent mérlegelve, maradt a délután öt óra. Nagyikám boldog volt, de izgult is rendesen. Az ajtóból még visszaszólt: jól nézek ki? Csodálatosan, válaszoltuk. Majd, miután elment, gyorsan magunkra kaptuk a kabátot és futottunk utána. Nem akartunk lemaradni az eseményekről, ugyanis Dezsőnek az volt a kérése, kívánsága, hogy, ha szimpatikusnak találja őt a mi nagyink, akkor, mint a fiatalok szokták, fusson már felé és ölelje át. Furcsa egy fickó, mondtuk erre, de nagyi belement a játékba, annak ellenére, hogy nem cseréltek fényképet. Egy kis budai étteremben beszélték meg a találkozót.

"Az étterem előtt, a nagy tölgyfánál várlak. " - volt Dezső utolsó üzenete.

Mikor megláttuk a helyet, nyugtáztuk, hogy nagyon nem fogják egymást elkerülni, mert alig jár arra valaki. Azt pedig, hogy melyik a tölgyfa, megint csak könnyű lesz felismerni, mert egyetlen fa állt az étterem közelében, úgyhogy valószínűsíthető volt, hogy az a tölgy még akkor is, ha nincs levél rajta.

Óvatosan követtük a nagyit, nehogy észrevegyen minket, mert nem nagyon volt, ami takarjon bennünket. Nem volt magányos a fa, mert állt ott valaki. A nagyikám néhányszor megdörzsölte a szemét, majd kis tétovázás után futni kezdett.

- Nagyi ne! - Kiáltottuk, de már késő volt. A mi nagyink, üdvözlöm, Dezső mondattal borult egy kb. harminc éves férfi nyakába. Annyira izgult, hogy jól sikerüljön a jelenet, hogy, miután a férfi karjaiba vetette magát, becsukta a szemét és várta, hogy Dezső mondjon valamit. Majd hosszú csend következett, míg a férfi felfogta, mi is történt. Kicsit nézte a nagyit, majd megszólalt.

- Engem, még nő így nem ölelt. Kár, hogy egy nagymama korú teszi, mert most valójában nem is tudom, mit csináljak vele.

Nagyi, nagyon meglepődött. Eltolta magától a férfit, de a szemét csak akkor nyitotta ki, miután elmondta a dühös mondatát.

- De, Dezső! Miről beszél maga?

Majd, ránézett a férfira és te jó ég kiáltással kapta szája elé a kezét. A féri olyan kedvesen nézett rá, hogy a nagyink egy pillanat alatt megnyugodott és nevetett. Nem is nevetett, inkább hahotázott, miközben mondta: Ne haragudjon, de rosszul látok. Egyszer, csak egy férfihang szólította nevén:

- Gizikém, itt vagyok! Egyből megismertem. Elhozta az unokáját is? Na, mi van? Meg sem ölel? - Mondta egy szuszra. Nagyi, megfordult és ott állt előtte az ő Dezsője.

- Tudja, Dezső, ölelje meg magát, aki akarja! Aki, késve érkezik a randira, az nem érdemel mást, csak kosarat. - Szólt és nevetett tovább.