Szépséges Rozália, kedvét semmi nem szegte, hogy azt tegye, amihez kedve van. Neki pedig ahhoz kerekedett kedve, hogy életében először kenyeret süssön. Igaz, nem kemencében, mert hol van már ilyen féle szerkezet? Egy panel kilencedik emeletén, biztosan nem, de ez nem szegte kedvét. Elő is vette gyorsan a lisztecskét. Nem lehet ez olyan ördöngös, győzködte magát, hisz alig kell valami hozzá. Keresett egy nagy tálat, amibe beleöntötte az egy kiló lisztet. Nem aprózta el a dolgot, ha már süt, akkor legyen elég sok. Élesztő után kutatott a hűtőben, majd egy darabot belecsippentett egy bögrébe. Langyos tejet töltött rá és várta a csodát, mert mindenütt azt olvasta, hogy hamarosan egészen magasra feljön az élesztőcske. Várt, várt, de nem látta emelkedni az élesztő csodát. Ez, kicsit kedvét szegte, de gondolatait gyorsan a sikerre terelte. Mosolygott is egyből az arca, mert szemei előtt a kisült kenyeret látta, de az élesztő nem mozdult. Csendben pihent a pohárban. Néhány óra múlva sem változott a helyzet, de Rozi nagyot sóhajtott és dagasztani kezdett.

Liszt, só, élesztő, na, ébresztő! Dúdolta magában, miközben keze gyorsan dolgozott a nagy tálban. Össze is állt a tészta, egy kerek egésszé, amin nem lepődött meg ugyan, de sikernek érezte, mert keze még ilyen csodát nem alkotott soha. Szépséges, hímzett terítővel takarta le a tálat, mert egy szépség csak szépet érdemelhet, mondogatta és mosolygott arca. Várni kell, tudta ő, bár kicsit kételkedett a sikerben, hisz az élesztő nem úgy viselkedett, ahogyan remélte. Biztosan fáradt, de majd életre kel és akkor a siker nem marad el. Óránként nézegette a tészta csodát, de az nem nagyon mozdult. Még a szemüvegét is felvette, mert azt remélte ettől nagyobb lesz a tészta csoda, de csalódnia kellett, mert csak a tálat látta nagyobbnak és a tésztát egyre kisebbnek. Nem adom fel!- döntött és türelmesen várt egy egész napot. Este már eléggé belefáradt a várakozásba és úgy döntött, nem vár tovább, mert ez a próbálkozás bizony, nem hozta meg a várt eredményt. Fogta a tálat és a szemetesbe öntötte a kerek tésztát. Sopánkodott közben, hogy oda a pénze, mert olcsónak olcsó lett volna a kenyérke, de így tiszta ráfizetés. Tele is lett a szemetes, de már nem vitte le, mert félt a sötétben. Egész éjszaka illatos kenyéréről álmodott, ami finom volt és ropogós. Jól is lakott vele. Így álma legalább szép volt. Reggel, álmosan a konyhába sétált, hogy kávét készítsen magának, de nagy meglepetés várta, mert a konyhát beborította a kenyértészta. Futott, amerre csak tudott az élesztővel felturbózott lisztecske. Rozi dörzsölte a szemét, mert alig hitte, amit látott.

Most aztán formázhatok kenyeret, kiflit, vagy amit csak akarok, de ebből már kenyeret nem sütök, hisz egész nap takaríthatok. Nem sikerült tökéletesre a dolog tudta, de kedvét nem szegte, hogy megpróbálja újra. Legközelebb majd kovásszal sütök, dúdolta magában. Nem sikerülhet minden elsőre, ezt már régóta tudta és holnap próbálkozik újra és újra, míg munkáját siker nem koronázza.

Irodai macska volt a Cirmi.

Úgy találtak rá az utcán,

mikor didergett és fázott és

finom tejre vágyott.

Aprócska női kezek simogatták.

Meleg szobába vitték, dédelgették.

Meg is kedvelte a sok szép hölgyet,

a fekete herceg.

Bundája csillogott, villogott,

mert boldog volt.

Az iroda egyik sarkába kuporodott,

és onnan nézte az eseményeket,

mert az volt bőven.

Civakodtak, marakodtak a hölgyek, na

és hulltak a könnyek.

Nevetni ritkán nevettek,

akkor is inkább egymáson derültek.

Meleg szobában, fagyos volt a hangulat,

mert tíz kicsi nő, nem csinált mást,

csak marta egymást.

A fekete herceget bántotta a dolog.

Így, egy napon gondolván egyet,

egy nagyot ugrott, amivel elérte, hogy

minden szempár őt nézte.

Most kell elmondanom, amit akarok, érezte,

mert újra nem lesz ekkora közönsége.

Így, kihúzta magát, és a tíz csodálkozó szempár

szemeibe nézve, elkezdte mondandóját.

Én, kis árva fekete macska, ki herceggé váltam általatok,

csodálkozva nézem, hogy szavaitokkal egymás lelkét marjátok.

Nem jól van ez így, úgy vélem, mert rövid az élet

és nem gyűlölni, szeretni kéne.

Tíz egyéniség, tíz tehetség, kik egymás ellen harcolnak.

Gondoljatok csak bele mekkora erő lenne az,

ha összefognátok, és közös úton haladnátok.

Szívetekben ott van a szeretet,

mert akik úgy tudnak szeretni egy árva fekete macskát,

hogy az egyből hercegnek érzi magát,

akkor egymást is tudnátok szeretni.

Oly, szép lenne, ha ez lenne a tíz kis boldog nő csapata.

ahol, jó lenni és boldog mindenki.

Szeressétek egymást, ha lehet, én csak ezt kérem, mert

én is nagyon szeretlek benneteket.

Barack vagy szilva? Feles vagy deci? Ebben döntök már csak, másban nem. Ki hitte, hogy így alakul? Senki. Mindenről én tehetek, mondja kilencven éves Anyám, ki nem nevez már másnak, csak alkoholista alaknak. Igaza van vagy nem, én már nem vitatom, de hogy megszülettem minden felesnél bánom. Ne okoljak, sorsomért senkit mondja Anyám, de én okolom Őt és Apámat is, mert tárgyként kezeltek és úgy formáltak, ahogyan Ők akarták. Létrehoztak egy egyedet, amit gyereknek neveztek. Adtak nevet is ennek az élőlénynek, így lettem Jóska. Na, ez nem is lenne furcsa, mert falunkban annyi a Jóska, mint erdőben a fa. Boldog volt Apám, hogy fia született, mert már látta is, hogy én leszek az, aki a gazdaságát vezeti. Három éves sem voltam még mikor már a földekre vitt magával, hogy lássam mi vár rám nagykoromban. Már, akkor sem tetszett a hajladozó búzakalász, meg a sürü répa és káposzta föld. A kukoricásba meg kifejezetten féltem, mert mindig eltévedtem. Már, akkor tudtam nem akarok én kapálni, meg ásni, de ki törődött vele. Mikor, iskolába kerültem nagyon örültem, mert úgy vonzottak a betűk és a számok. Minél több tudást akartam magamba szívni. Apám ezt másként látta, mert a földekre vezényelt és kapát adott a kezembe. Én, inkább ceruzát szerettem volna. Mikor, ezen óhajomnak hangot adtam akkora pofonnal viszonozta, hogy szikrázott a szemem.

- Minek akarsz Te tanulni? Elég, ha meg tanulsz írni, olvasni, meg a pénzt meg tudod számolni. Szépen átbukdácsolsz azon a pár éven, aztán úgy is a föld vár rád.

- Én tanulni akarok, és híres ember szeretnék lenni. Orvos szeretnék lenni.

-Adok én neked álmodozást. Mindjárt kapsz egy jobbost meg egy ballost, hogy megtudd, hol lakik a jó Isten. Parasztnak születtél, és az is maradsz. A betegeket, meg gyógyítsa az, aki oda született ahol ez a lényeg.

Apámat meggyőzni valamiről is nagyon nehéz lett volna. Amit Ő kigondolt, az úgy is volt. Nagyon szerettem olvasni, de csak titokban a szénakazalban elbújva tudtam, mert ha Apám észrevette, hogy könyv van a kezemben akkora pofont adott, hogy bedagadt az arcom. Először tiltakoztam, majd feladtam terveimet és fejet hajtottam Apám akarata előtt. Kapáltam, permeteztem, had ne soroljam. Tizennyolc éves voltam mikor Apám azt mondta, ideje megnősülni. Én, még nem akartam, de Ő már az asszonynak valót is kinézte nekem. Zsuzsit a falu legcsúnyább lányát szemelte ki nekem. Az, hogy csúnya volt egy dolog, de buta is volt. Egy volt a lényeg, sok földjük volt és Apám egyesíteni akarta, hogy még több legyen.

Elvettem a Zsuzsát, mert mit is tehettem volna. Anyám is tapsolt örömében, mert így legalább kevesebb dolga lesz majd, hisz menyecske kerül a házhoz, és az majd elvégez mindent. Volt, héthatárra szóló lakodalom. Röhögött rajtam minden koma. Én, nem tudom miért, de nem nagyon tudtam a feleségemre, még ránézni sem. Az meg, hogy ölelgessem eszembe sem jutott. Nem is hiányzott neki. Nem is tudta szerencsétlen mi az a szeretkezés. Három évig éltem egy szűz feleséggel. Nem semmi mondhatja bárki, de akkor Apám azzal állt elő, hogy unoka kéne, és ha lehet, akkor fiú, mert az vihetné tovább a családi gazdaságot. Én nem tudom mit gondolt az öreg, hogy majd kiválogatom a spermiumokat és a lány képződményeket a kútba dobom? A fiú spermáknak meg azt mondom, hogy hajrá! Hiába, soha nem volt sok esze a Faternak. Egyhez értett csupán, a földhöz. Testi vágyait is ez elégítette ki szerintem, mert Anyámat sem sürün cirógatta. Mit lehetett tenni? A Zsuzsát teherbe kellett ejteni.  Gondoltam nem lehet ez olyan nagy gond, mert egyszer ráugrok és minden rendben is van. Féltem ettől az egésztől azért, mert szűz nővel dolgom nem igen akadt. Na, nem mintha más nők lettek volna. Egyetlen nő volt addig életemben a Vica. Én 16 voltam Ő 30. Jó nagy mellei voltak. Arra gerjedtem, de maga az aktus nem hagyott nyomot. Sok volt az akkor szűz fiú testemnek. Én, akartam még őt később is, de ő elhessegetett, mert ő az igazi férfiakat szereti, nem a tapasztalatlanokat, mondta. Jaj, de szép melle volt! Mit nem adnék érte, ha megfoghatnám. Szóval tapasztalatom sem volt sok, de azért tudtam mit kell csinálni. Legfőképpen attól féltem, hogy a Zsuzsa megkedveli a dolgot, aztán jól nézünk ki, mert akkor minden estémet a karjaimban akarja majd tölteni. Egyben bíztam csupán, hogy kevés az a nő kinek jó a dolog és reméltem ő is úgy lesz vele. Azt, hogy milyen volt az összebújás inkább el sem mesélem, mert, hogy jó nem volt az biztos. Alig hittem, hogy vége legyen, és mikor Zsuzsa sírva fakadt én úgy örültem, mint majom a farkának, mert tudtam nem volt jó neki és így nem fog követelőzni. Sírás közben nagyot sóhajtott és hüppögve mondta:

-Mit tettél Jóska? Bántottál! Látod, vérzik mindenem! Feljelentelek és látleletet vetetek!

-Bolond vagy Te! Menjél csak nyugodtan, legalább még az is fog röhögni rajtad, aki eddig nem röhögött.

-Többet elő ne forduljon, mert megjárod!

-Hidd el, én biztosan nem nyúlok hozzád.

Szerettem volna betartani ígéretemet, de nem volt szerencsém, mert nem esett teherbe. Egy évig kínban éltem, mert, hogy Apám ne morogjon állandóan próbálkoztam újra és újra, de az eredmény nulla. Egy év után nagyon meguntam a dolgot és elvittem orvoshoz. Megvizsgálták és elmondták, hogy soha nem lehet gyereke, mert kicsi, fejletlen a méhe, meg van még más baja is, de a fene se értette azokat a latin szavakat. Egyet tudtam viszont, biztosan azt, hogy többet nem kell próbálkoznom. Apám szó szerint beleőrült a dologba. Hat hónapra rá, hogy megtudta a hírt, már temettük is. Kicsit fellélegeztem, mert nem volt, aki minden nap parancsolgasson. Gyorsan tettem a dolgom. Elsőként beadtam a válópert.  Zsuzsának önként és dalolva adtam vissza a földjét, mert engem nem érdekelt. Anyám sopánkodott, hogy mi lesz velünk? Én mondtam, hogy nem érdekel a föld, adjuk el. Arról szó sem lehet csattant fel. Vagy műveled, vagy világgá mész! Nem vitás mit választottam. Inkább haljak éhen, de nekem elegem volt. El is jöttem Anyámtól. Ennek már közel húsz éve. Egy évben egyszer megyek haza, hogy megnézzem él e még. Ő, összeköltözött a Zsuzsával és együtt élnek. Én, pedig úgy napról, napra elvagyok. Van, hogy van nőm, van, hogy nincs, de általában van. Utcán még nem kellett aludnom soha az biztos, és nem érdekel már semmi, csak az, hogy mi van a pohárban. Szilva vagy barack, feles vagy decis?

Szia, Nagyi! Látom, gyönyörködsz a gyönyörű ibolyákban. Minden évben órákig nézed, azt a szépséges ibolyaligetet. Ez, lassan betölti már az egész kertedet. Évről, évre több van. MI az a megsárgult levél a kezedben? Olyan erősen szorítod, mintha attól félnél, hogy elfújja a szél.

- Ó, semmi, pici lányom, csak vetőmag. Majd, el szeretném még vetni.

- Nagyikám! Mondd, miért ez a sok ibolya? Ültethetnél tulipánt, vagy rózsát, de Te csak ezt a virágot neveled. Szép ez a pici virág, Nagyikám, csak olyan kevés ideig élvezhetjük szépségét. Szinte napok alatt elvirágzik. Ha pedig leszedjük, és csokorként vázába tesszük, csak rövid ideig élvezhetjük tündöklését és illatát.

- Szeretem ezeket a virágokat nagyon.

- Futok, Nagyi, mert kezdődik a suli.

- Szervusz, Tündérkém! Vigyázz magadra!

Nagyi még sokáig nézte a mosolygó virágokat, majd csendesen leült a kerti padra, és szétnyitotta a megsárgult papírt. Sok helyen már nem lehetett látni a betűket, olyan régi volt az írás, de ő minden betűt tisztán látott, hiszen közel 60 éve olvassa minden nap.

Édes Julikám!

Sajnálom, hogy nem lehetünk együtt. Sajnálom, hogy szertefoszlott minden álmunk. Mindig azt szerettem volna, hogy együtt éljünk, de az élet másként akarta. Soha nem lehetünk egymáséi, mert, mint tudod, nekem mást kell feleségül vennem. Apámnak tett ígéretemet nem szeghetem meg. Drága életem! Minden évben, mikor nyílnak az ibolyák, kimegyek a kertbe, és elmondom, mi történt velem. Tudom, hogy hallani fogod, mert szíved hallja minden szavamat. Kedvenc virágodat, ha meglátom, csak Rád tudok majd gondolni. Szerelmem veled marad, míg élek, édes, szép szerelmem.

A könnyek még egy-két betűt olvashatatlanná tettek, de a napsugár szelíden megsimogatta a Nagyi arcát.

Mi az, amit érzek?

Én, sem tudom, de jó nagyon.

Elveszek szavaid tengerében,

lelked fénylő tükrében.

Fogva tart ez az érzés!

Szabadulni nem tudok, bárhogyan is akarok.

Húz a vágy, egyre közelebb Hozzád.

Burkot varázsoltál körém.

Olyan burkot, amit nem éreztem én, még soha.

Megsimogatja lelkemet, ami Tőled, felém árad.

Megszűnt körülöttem a világ,

mert most a Te burkodban létezek.

Mondd, mi ez az érzés?

Mondd, miért nem éreztem még?

Mondd, álom ez, vagy valóság?

Mondd, örökké tart ez a varázs?

Vagy csak egy szalmaláng?

Szeretném érezni, míg élek e fény burkot,

 mi körülvesz engem.

Szeretném hallani, szíved csodás dallamát.

A legszebb muzsikát, mit kaptam életem során.

A szerelem oly szép érzés, mert elönti az ember szívét a forró érzés, mikor gondolataiban csak az imádott arca van unos, untalan, de megunni ezt a képet soha nem lehet, mert folyamatos a vágy, hogy az imádott arc velünk szemben legyen, és szemének csillogását szemünk tükrözze vissza, és csókot lehelhessünk az imádott ajakra, remegő testtel a boldogságot akarva. Olyan, a szerelemben a két fél, mint zenész, és hangszere, és amit játszanak ketten, az nem más, mint egy szimfónia. A szerelem szimfóniája. Ezt onnan tudom, mert egyszer láttam a zenészt, és a hangszerét, és mikor szerelmes lettem beléd, akkor eszembe jutott az öreg zenész, és az Ő csodálatos története.

Sokáig arról álmodozott az öreg zenész, hogy lesz egy olyan hangszere, amilyet Ő szeretne. Ami csak neki fog szólni, de a gyönyör fénye mindenkit be fog takarni, mert oly szépen fog szólni, ahogyan hegedű nem szólt még soha. Megszületett a vágy, ami mindent elsöpört, és gondolataiban csak a hegedű volt. Vágyainak tárgyát csak a kirakaton keresztül nézte sokáig, mert félt még közelebb lépni hozzá, mert tudta, nem viheti még haza akkor, és így csak nézte, mindennél jobban akarva. Majd néhány nap múlva, már vette a bátorságot és belépett oda, hol várta Őt a csoda, mert számára az volt. Nézte, nézte, de nem érintette, csak csodálta. Néhány hét után megkérdezte, hogy szabad-e érintenie, s mivel kérdésére igen volt a válasz, óvatosan, lágyan közelített hozzá, de keze nem érte el a hangszert, csak felette lebegett, de érezte melegét és azt, hogy a hangszer is Őt akarja. Elég volt a kéz lebegése, nem kellett, hogy megérintse, akkor is szerelemmel telt meg szíve. Megvan az Ő szerelme, s ez oly boldoggá tette. Róla álmodott minden éjszakán. Maga előtt látta, ahogyan majd megszólaltatja és felcsendül a gyönyörű dallam, s látta azt is, hogy mindig vele lesz, és nem válik meg tőle soha. Büszkén sétál majd vele, napsütötte délután, esős délelőttökön, s téli éjszakákon.

Amíg él, együtt lesznek, Ő, meg a hangszere. Közeledett a nap, mikor érintheti végre, és még nagyobb izgalom kerítette hatalmába. Már aludni sem tudott. Felvette a legszebb ruháját azon a reggelen, hisz ünnep van. Lelke már napok óta ünneplőben. Parfümöt is szórt magára, pedig nem szokott, de azt akarta, hogy érezze a hangszer, hogy ő a mindene. Randevú volt ez számára, mert végre érintheti vágyai álmát. Nap is kisütött azon a reggelen, pedig már egy hete esett folyamatosan. Örült az ég is. Nem akart elkésni, nyitásra oda akart érni, hisz nem tudott volna délutánig várni, mert annyiira akarta, hogy a várakozást nehezen bírta. Körbejárta a háztömböt háromszor. Homlokáról az izzadságot zsebkendőjével felitatta, majd zsebébe rejtette, de érezte, izzad a tenyere. Teste lázban égett, mikor az ajtó elé lépett. A kilincset óvatosan nyomta le, nehogy felébressze, ha még aludna. Majd belépett és érezte a hangszer illatát, amit úgy szeretett már. Végre eljött a pillanat, mikor megsimogatta, és azt mondta: "Köszöntelek, édes szerelmem!" Csillogott a szeme, de megbicsaklott a térde, mikor elindult lassan haza vele.

Beszélt hozzá végig az úton. Meséket szőve arról, hogy milyen szép lesz majd együtt. Nem engedlek el soha, súgta neki, és tudta, őket soha, senki nem választhatja el. Mielőtt az ajtón beléptek volna, a hegedű megállt egy kicsit, és szomorúan azt mondta, tudod, nagyon boldog vagyok, hogy engem választottál, de van kis hibám. Hiányzik belőlem egy kis darab, így nem vagyok tökéletes. A zenésznek könny szökött a szemébe, mert megszólalt a szerelme, de kétségeit gyorsan el is oszlatta, mert szerelmének azt mondta, tudom, hogy picinyke darab hiányzik belőled, de én sem vagyok tökéletes.  Pont az tetszett meg benned, hogy más voltál, mint a többi hangszer, s nem akartál kitűnni. Szerényen meghúzódtál, és a csodára vártál. És tudod, mi lettél? Te, lettél számomra a csoda. Nagyon szeretlek és tudom, mi fogjuk játszani a legszebb dallamot, a legcsodálatosabb szimfóniát, mert szívünk tele van már szeretettel, és ez benne lesz minden egyes hangban, és ahogyan összeállva megszólalnak, az varázsos lesz minden fülnek. Mosolygott a hegedű, oly szépen, mert hála és szeretet volt szívében. Közelebb húzódott az öreg zenészhez, ki meg is lepődött a szeretet sugarán, majd azt mondta neki, olyan szép szimfónia, mint a mienk, én is tudom, még soha nem született, mert szívből szólnak majd a dallamok, és nem puszta fekete hangjegyekből áll majd a kotta. Tudd, örökre Veled maradok, mert, ha elhangzik majd a mű, tudni fogom, hogy e dallamok nélkül élni nem tudok.

Könny szökött az öreg zenész szemébe. Nem akarta, hogy hangszere észrevegye, így megpróbálta letörölni, de nem tudta, mert hirtelen boldogság könnyé változott, és gyémántként ragyogott. Sokáig nézte a gyönyörű hangszert, miután hazavitte, mert az asztalra tette, de előtte még az asztalt leporolta, hogy véletlenül se kerüljön porszem az Ő hangszerére. Majd csillogó szemmel nézte ütött kopott foteljében ülve. Közben fejében életre keltek a dallamok, s az öreg zenész halkan dúdolgatott. Lassan felállt, és óvatosan hangszeréhez lépett. Gyere, édes, picike szerelmem, had öleljelek meg végre! Kezébe vette a csillogó hangszert. Az érzéstől teste megremegett és közben az Úrhoz egy imát rebegett, Köszönöm, Uram, hogy megadtad, amit kértem és köszönöm, hogy a kezemben tarthatom. Majd óvatosan, két kezével átölelte a hangszert, s visszaült az ütött kopott fotelba, ami a kedvence volt. Nagyon óvatosan kivette a tokból a vonót, végigsimította, majd megemelte hegedűjét és boldogságát titkolni már nem tudta, így csókot lehelt a fára, a hangszer alapanyagára.

Óvatosan közelítette a vonót a húrhoz, úgy várta, hogy a hang is elérjen füléhez, hogy közben keze megremegett. Remegő kézzel húzta végig a vonót, mikor felcsendült a dallam, s ebben a percben letörölhetetlenül ömleni kezdtek könnyei. Oly szép volt a dallam, mit még soha nem hallott. Igaz, volt egy két hang, ami hamisan szólt, de a hegedű is sírt, és itt-ott megremegett hangja, ez okozta az oda nem való hangokat.

Teltek, múltak a hetek, hónapok és gyönyörű estéket töltöttek el együtt, a zenész és a hangszere. Nagy zenekarban játszottak minden este. A közönség tombolva ünnepelt, mert lelkük a zene hatására szeretettel telt meg. Mikor esténként hazaértek, az öreg fotelba telepedtek. Az öreg zenész ölében a hangszere, kezében a tálca, amin a vacsorája volt. Mert, mióta szerelme vele volt, mindig így vacsorázott. Nem terített már meg magának és nem telepedett le a konyhaszékre úgy, mint rég, mert már így érezte jól magát. Beszélgettek vacsora után kicsit még, majd felállt és a hegedűt a fotelba rakta és megsimogatta. Néha-néha meg is csókolta, de ilyenkor zavarba jött és elpirult, mert arra gondolt, mit gondolnának, ha látnák az emberek, hogy egy hangszert csókol minden este meg. Egyik este nem jött álom a szemére és finoman, érzékien játszott a hangszerével, míg elmerülve a zene hullámában megszületett egy mély érzésekkel átitatott remekmű, a szerelem szimfónia. Csodálatosra sikerült, mert az a döntés született, hogy születés napján mutatja be a zenekar az új darabot. Nagyon boldog volt az öreg zenész lelke, mert ilyen szép születésnapi ajándéka még soha nem volt.

Izgalomban teltek a koncert előtti napok, enni is alig bírt, gyomra egy gombóc volt. Teltház volt aznap este, még pótszéket is kellett berakni. A plakátokon Ő volt, ahogyan a kezében a hangszere volt. Ragyogott a kép, s aki ránézett, gyorsan jegyet vett. Talán ennek köszönhető, hogy pótszékezni kellett, ami nagyon ritkán fordult elő. Már, csak pár perc volt a kezdésig és izzadt homloka és tenyere. A hegedűt megsimogatta, és lágyan megcsókolta. Nem érdekelte, ki látja. Az első hangnál még izgult, de aztán elmúlt, gyorsan, mert repült a zenével, az Ő kedvesével. Óriási siker volt az nap. Tapstól vízhangoztak a falak, felállva ünnepelt a közönség, és vastapssal kérték, játsszák újra. Ilyen csodálatos születésnapom nem volt, mióta élek, mondta a hangszerének, útban hazafelé. Ezt meg kell ünnepelnünk. Erre pezsgőt bontunk, ha hazaérünk. Így is történt. Pezsgőt töltött a pohárba, majd leült a kedvenc foteljába. Poharát emelte a hegedűjére, és a boldogságtól csillogott szeme, mikor ölében pihenő hegedűjét érintette, majd becsukta szemét, s hallotta a zenét, s látta a boldog arcokat, kik felállva tapsolnak, és repült, repült a zene szárnyán, egyik kezében a pohár, a másik kezével a hegedűjét simítja.

Így találták meg Őt másnap a rokonok. Arca mosolygott, mert boldogan, a zene szárnyán ment oda, ahonnan nem jön már vissza soha. A hegedűje nem szólalt meg többé. Egyszer próbált játszani rajta valaki, de nem sikerült neki. Néma maradt a hangszer, és aki hangokat szeretett volna előcsalogatni belőle, az csak nézte, hogy ennek meg mi baja lehet, mert ilyet még nem látott soha. Ő nem tudta, hogy ennek a hegedűnek lelke volt, és mikor az öreg zenészt megismerte, megfogadta, hogy csak Neki fog játszani, senki másnak soha.

A mi szerelmünk is olyan édes, mint a zenész és a hangszerének szerelme, oly kedvesen közeledtél hozzám és oly lágyan érintettél, mint az Ő meséjében történt. Belőlem is hiányzott egy darab, mint a hegedűből, de szerelmed által oly széppé váltam, hogy csak a boldogságot sugárzom, bármerre járok. Én is csak addig tudok élni, míg Te vagy, mert az én lelkemnek a zene Te vagy. Én, is mindig odakuporodok az öledbe, és szerelemmel nézek csillogó szemedbe. Az egész mesében önmagunkat látom és tudom, Neked adom az egész életem.

Ha én halnék meg előbb, és rólam kérdeznek, ne tegyél mást, csak meséld el az öreg zenész történetét és mondd, ez volt a kedvence. Szeretlek, kedves!

Mikor kicsi voltam, az volt az álmom, hogy egyszer lesz egy igazi majmom. Nagy álomnak tűnt az akkoriban, mert bizony nem szaladgáltak a majmok az udvaron. Vidéki lányként, láttam már sok – sok féle állatot, de engem a majom vonzott. Szüleim arca, furcsa mód megváltozott, mikor kívánságom előadtam. Anyám, tudományos magyarázatot adott arra, hogy vágyamnak mi az akadálya.

- Édes kincsem, majmot venni csak úgy nem lehet, mert bizony ez a vidék nem az, ahol a majom boldog volna.

- Én mellettem biztos boldog volna, mert sétáltatnám, és olyan okos lenne, hogy még verset is mondana.

- A majmok tudod hol élnek?

- Itt él majd velem, ha veszünk egyet.

- Nem úgy van az szívem. A majmok trópusi őserdőkben, és fás szavannákon élnek.

Na, ez a magyarázat kicsit szomorúvá tett, de tudtam kis hazánkban is élnek majmok, és ahogyan a képeken láttam boldogok is voltak. Tovább próbálkoztam és Apámat próbáltam meggyőzni arról, hogy nekünk milyen jó is lenne, ha az asztalunknál egy majom is ülne.

- Az, kéne még nekünk! Jó lenne, ha vágyaid reálisak lennének és olyat kérnél, amit teljesíteni is lehet.

Aztán, teltek múltak az évek, de én még jobban akartam azt, amit a szüleim egyáltalán nem akartak. Nem nagyon beszélgettünk a témáról többet, de tudták, hogy az évek múlásával csak még jobban vágytam egy aranyos, édes kis majomra.

Gondolták, majd vesznek mindenféle kis állatot, és akkor azokba szeretek bele és elmúlik a majom mánia. Vettek is halat, ami egy akváriumban úszkált, de olyan lassú volt, hogy még nézni is untam és mindig úgy éreztem elalszok, ha a halat nézem. Vettek színes halakat is, gondolván majd csak felvidít a sok szép színes hal, de sajnos teljes volt a kudarc, mert bizony én nem díjaztam színes voltukat. Aztán, Anyám fejéből kipattant az a bizonyos szikra és Apámnak azt mondta vegyünk, a gyereknek egy papagájt, az majd lefoglalja. Így, is történt. Hamarosan egy papagájjal tértek haza. Nem nevettem mikor megláttam, de éreztem, hogy ebből a madárból még valamit ki tudok hozni. Beszélni tanítottam, és siker is koronázta munkámat, mert arra kértem, hogy egy szót tanuljon meg csupán, és úgy éreztem, ezzel nagyon nem terhelem őt meg. Szót fogadott szegény, és igaz sok időbe telt, de egy napon megszólalt és azt mondta: majom. Boldogságom leírhatatlan volt, mert legalább van valaki, ki világgá kiálltja álmom, és ki tudja, talán ide is vonzza. Szerintem a madár is boldog volt mikor beszélt, mert nagy sikere volt ám. Minden hozzánk érkezőt köszöntött kedvesen, mert ha valaki az ajtón belépett ő már mondta is, hogy majom. Voltak ebből kisebb nagyobb sértődések, mert szegény szüleim magyarázkodni kényszerültek, hogy miért üdvözöl mindenkit így a madár. Egyik, reggelen a nagyi érkezett. Ő, még bizony nem tudta, hogy beszél már a papagáj. Így, volt is meglepetés rendesen. Apám nyitotta ki az ajtót és fogadta anyósát, arcán mosollyal és kedvesen.

- Jó reggelt Anyuka! Hogy van? Jól aludt?

- Jó reggelt fiam. Jól aludtam. - folytatta volna, de akkor a papagáj megszólalt: majom.

A nagyi, jó nagyot nyelt és szerintem forgott is vele a világ, hogy őt majomnak szólítják. Nehezen dolgozta fel a dolgot, de egy idő után nagy levegőt vett, és így szólt.

- Béla! Én, mindenre gondoltam volna, de erre nem számítottam. Több tiszteletet vártam. Nem tagadom csalódtam, de mit is várjon az ember.

Apám, nyugtatta szegény nagyit, hogy nem az van, amire gondol, de nem sok eredménnyel. Kávézni próbáltak, de feszült volt a hangulat, és ezen még az sem segített, hogy Apám a nagyi kávéjába két cukorral többet tett. Nem volt jó napom, mert kaptam dorgálást és kilátásba volt helyezve, hogy a madár nem sokáig lesz velem, ha továbbra sem embereli meg magát. Na, ezen meg én nevettem, mert mikor idegesek a felnőttek olyan butaságokat tudnak mondani. Hogyan emberelhetné meg magát egy madár? Kedvem lett volna ezt bővebben is szüleimnek kifejteni, de tudtam jobb a csend, mer úgy is én húzom a rövidebbet. Lassacskán, aztán mindenki megbarátkozott a ténnyel, hogy ha hozzánk-vendégségbe érkezik, akkor egy „majommal” üdvözlik. Az, idő nem állt meg, mert szépen cseperedtem és egyszer csak felnőttem, de a vágyam megmaradt, és még mindenáron majmot akartam. Felnőtt fejjel rájöttem arra, hogy lehet nekem majmom, ha akarom, csak legyen elég pénzem, és akkor valóra válhat a vágy. Nézegettem, hogy mennyiért is tudnám beszerezni, de akkor bizony nekem kerekedett nagyra a szemem. Óriási pénzeket kértek érte, és éreztem, nekem már majmom, soha nem lesz. Álmodoztam hát tovább. Álmaimban, ketten sétáltunk az utcán a majom és én. Vettünk banánt a zöldségesnél, kettőt, és az egyiket ő ette a másikat én. Kezemet fogta, majd a nyakamba ugrott, és úgy mentünk haza. Gyakran leforgott előttem ez a jelenet és a majom utáni vágyat egyre jobban éreztem. Elhatározásra jutottam. Vettem egy kerámia perselyt és gyűjteni kezdtem. A gond csupán az volt, hogy minden egyes megtakarított forinttal egyre távolibbnak tűnt, hogy végre magamhoz ölelhetem, mert az árak emelkedtek rendesen. Nem gond, nyugtattam magam. Egy - két évvel többet kell csak kibírni. Mi az, a több mint negyvenhez képest. Lassan, de összejött az összeg. Nagy feláldozások árán, ugyan de végre megvan!- kiáltottam fel, mikor összejött a pénz. Na, akkor a jövő héten, megyek és meg is veszem! Valahol éreztem, hogy nem kéne a dolgot halogatni, de akkoriban úgy összejött minden, és néhány napot halasztani kellett a dolgot. Na, ez lett a vesztem, mert mit hallok egyik nap mikor munka közben fél füllel hallgatom a rádiót? Módosították az állattartási törvényt és bizony abban az vagyon, hogy majmot tartani szinte lehetetlen. Mit tehettem vágyaimat elengedtem, és hogy vigasztaljam magam a megtakarított pénzből vettem ezt-azt. Nem voltam a tárgyaktól boldog bevallom, mert egyik sem okozott olyan boldogságot, mintha egy majommal sétálhattam volna. Vettem a pénzből egy ágyat is, és mikor szereltem össze sírva nevettem, mert az ágy fantázia neve, Makákó volt. Na, itt az én majmom! Valahol, amit akartam csak megkaptam. Talán, rosszul alkottam meg elmémben a képet, azért volt csak ilyen félresikerült a vágy beteljesülése, de hogy Makákón alszom azóta, az tény. Kényelmes, és fél boldogsággal tölt el. Ma, már csak arról álmodom, hogy plüssből lesz egyszer egy majmom. Tudom, ez nem nagy kívánság, de eddig még nem tértem be egyetlen játékboltba sem, hogy plüss majmot vegyek, mert az nem az igazi. Igazi, az lenne, ha egyszer ezzel valaki megajándékozna, mert akkor elmondhatnám, hogy Ő valóra váltotta álmom, és elhozta a boldogságom, még akkor is, ha plüss a drága, de egy kiöregedett gyerek, egy idő után, újra olyan lesz, mint egy gyerek.

Két egymásba fonódott, gyűrött lepedő.
Ez maradt csupán.
Ők, még egymásba tudnak gabalyodni,
édes násztáncot járva, de
szerelmüket a víz mossa hamarosan el,
feledve azt, hogy a tánc milyen édes volt,
mert enged a lepedő ránca,
megadva magát a tisztító víznek.
Mást úgysem tehet, hisz a víz az erősebb.
Enged, ahogyan én engedtelek.
Féltőn, szerelmesen, lelkemben fájdalmat érezve,
mert tudtam, nem jössz már vissza.
A mi szerelmünket a hajnal vitte el.
Maradt, két gyűrött lepedő,
és az emlék, mi oly fájó.
Még körbe ölel illatod, és bőrömön érzem simogatásod.
Lehetett volna még hevesebb az utolsó éjszaka, de
ott volt az árnyék, és lelkemen a könnycsepp.
Szerelmesen öleltelek, míg Te, a vágynak engedtél utat,
hisz várt egy új világ, egy új szerelem.
Ajándék ez az éjszaka, súgtad fülembe,
szerelmes szavak helyett.
Gondolatban, már Őt ölelted,
érintésedből éreztem.
Szemeid előtt, már az első szerelmes éjszaka volt,
miközben eljártad egy kapcsolat utolsó táncát.
Maradt a gyűrött lepedő.
Nekem, egy fájóan, szép emlék.
Neked, egy új szerelem, édes kezdete.

Színház az egész világ! Ahol, az emberek álarcot viselnek és még ünnepnapokon is maszkot öltenek, és ilyenkor boldogok, mert annak érezhetik magukat, akinek álarcát viselik éppen. Van, ilyenkor dalolás és móka, mi jó gyógyír a keserű hétköznapi percekre. Azért nem ártana néha el is csendesedni és kicsit a dolgokon elgondolkodni. - szólt Apám halkan, miközben gondolatai valahol a múltban jártak. – Mert, mit ér a világ, ha örökké szerepet játszunk és mindenkin átgázolunk? Kegyetlenül tapossuk a másikat sárba csak azért, hogy átvehessük a helyét. Fogy a szeretet úgy vélem, és ez nem hoz sok jót az emberiségnek, mert szeretet nélkül lehet élni, de minek? - merengett csendesen az öreg, közben halkan motyogott is valamit magában. Szeme sarkában lévő könnycseppet óvatosan, lassan letörölte, majd felnézett és tekintetemet keresve folytatta. - Változik a világ és vesztébe rohan az emberiség, mert hamarosan már jelmezbál sem lesz, meglátod. Már nem fog előtted állni senki álarcot viselve, mert a virtuális világ az emberi kapcsolatok végét jelenti. Igaz, az álarc ott is megvan, mert tudod mi a virtuális világ? Egy nagy álarc, mi mögé elrejtheted igazi arcodat. Sok a hamis profil. Van, aki hatvan éves, de húsznak adja ki magát és úgy érzi, ebben leli boldogságát, de van itt még sok más furcsaság is. Építjük a szívtelen világot, szép lassan. Nem lesz ez jó, meglátod gyermekem! Van, már okos telefon és okos kütyü és kitárult előttünk a virtuális világ. Telefonba suttogjuk, hogy szeretlek, de karunk mást ölel közben. Virtuálisan játszunk. Szíveket, virágokat, mosolyokat küldünk, miközben azt hisszük, hogy kapcsolatokat építünk. Kevés az igaz szó mostanság, és sok a hamis, mert nem szeret itt már senki senkit. Boldogság vadászok vagyunk a neten, de hiába a sok virtuálisan eltöltött óra, képtelenek vagyunk az őszinte szóra. Megmosolyognak már az emberek, ha arról mesélek, hogy anyádnak három évig udvaroltam és meztelen testét is csak esküvő után láttam. Sokat veszített papa, mondta erre valaki a minap. Igaza van, nem tagadom, mert kiesett életemből néhány pajzán óra, de olyan lelki gazdagsággal ajándékozott meg az a három év, hogy nem adnám én semmiért. Ez, idő alatt meg tanultunk őszintén szeretni és egymás hibáit tolerálni. Igazi arcunkat adhattuk és egy csóktól is boldogok voltunk. Tudtunk kéz a kézben sétálni, kipirult arccal téli napokon hógolyózni. Moziban ülve, egymás kezét fogva a jövőről álmodoztunk és nem vágytunk 3D-s szemüvegre, mert fekete- fehérben is örök emlék maradta a film. Karácsonykor nem voltak ajándék dobozokból épített tornyok csak szeretet volt és néhány szem szaloncukor a fán, de boldogan öleltük át egymást.

Hova rohanunk és miért, és ez boldoggá tesz? Van még néhány dolog mi, átgondolandó lenne és ha mindenki mélyen a lelkébe nézne, időt szánva erre, akkor szebb, és boldogabb lenne a világ, mert ott lelke mélyén megtalálná a kérdéseire a választ mindenki és akkor igazi arcát mutatná mindenki és boldogan mosolyogna a világra saját arcát adva. Gondolj csak bele drága gyermek milyen szép is lenne a világ, ha a sok negatív érzés és tett pozitívra változna és emberként segítő kezet nyújtva élnénk, álarcot sutba dobva. Milyen szép is lenne, ha a virtuális mosolyt és csókot felváltaná az igazi mosoly és csók, és igaz lenne a bók, akkor sokkal, de sokkal boldogabb lenne mindenki.

A mondatot miután befejezte egy mélyet sóhajtott, majd rám nézett mosolyogva és így szólt: Jó hallgatóság vagy, Te gyerek. Most megyek.

- Hova mész Apa?

- Viszek egy pokrócot annak a szegény embernek, aki ott fázik lent a parkban. Ó, csak többet segíthetnék neki, de majd rámosolygok, ha odaérek, had melegedjen az Ő lelke is.

Egy asszony, ki harminc éve nem mondott nemet,
kit éveken át az ura vezetett.
Egy asszony, kinek párja, nem tudott olyat mondani,

mire ő,nemet tudott volna mondani.
Mindig igen volt a válasz, és az, hogy

legyen meg a Te akaratod, ha az Úr már hozzám vezetett,

én akkor, már nem mondhatok Neked nemet.
Ó, pedig oly sokszor szerette volna,

ha ajkát elhagyhatná a nem,

de helyette mély sóhajok törtek lelkéből fel,

és dadogva mondta ki az igent.
Véleményét nem mondhatta ki soha,

mert egyből ellent mondott volna neki az ura.
Harminc év alatt, soha nem kérdezték,

hogy mit szeretne, mihez volna kedve.
Csendesen tűrte, mintha eleve elrendeltetett volna,

hogy mindenre igent kell mondania.
Álmaiban boldogságot álmodott magának.
Olyat, ahol minden úgy van, ahogyan ő szeretné.
Ez volt az ő boldogsága, és

ezért az éjszakát mindig nagyon várta.
A nappalokat meg, jó feleségként élte,

és urát egyetértéséről biztosította.
Beletörődött már, és elfogadta sorsát,

mikor egy hajnalon magára maradt,

özvegyen, könnyekkel szemében.
Megváltozott körülötte a világ,

mert véget ért a harminc évig tartó  zárt világ.
Már bármikor, és bárkinek mondhatott volna nemet,

de ez neki nem ment.
Úgy lelkébe vésődött az a harminc év,

hogy igent mondott ő mindenre,

és mindenkinek, ha kérdezték.