Színház az egész világ! Ahol, az emberek álarcot viselnek és még ünnepnapokon is maszkot öltenek, és ilyenkor boldogok, mert annak érezhetik magukat, akinek álarcát viselik éppen. Van, ilyenkor dalolás és móka, mi jó gyógyír a keserű hétköznapi percekre. Azért nem ártana néha el is csendesedni és kicsit a dolgokon elgondolkodni. - szólt Apám halkan, miközben gondolatai valahol a múltban jártak. – Mert, mit ér a világ, ha örökké szerepet játszunk és mindenkin átgázolunk? Kegyetlenül tapossuk a másikat sárba csak azért, hogy átvehessük a helyét. Fogy a szeretet úgy vélem, és ez nem hoz sok jót az emberiségnek, mert szeretet nélkül lehet élni, de minek? - merengett csendesen az öreg, közben halkan motyogott is valamit magában. Szeme sarkában lévő könnycseppet óvatosan, lassan letörölte, majd felnézett és tekintetemet keresve folytatta. - Változik a világ és vesztébe rohan az emberiség, mert hamarosan már jelmezbál sem lesz, meglátod. Már nem fog előtted állni senki álarcot viselve, mert a virtuális világ az emberi kapcsolatok végét jelenti. Igaz, az álarc ott is megvan, mert tudod mi a virtuális világ? Egy nagy álarc, mi mögé elrejtheted igazi arcodat. Sok a hamis profil. Van, aki hatvan éves, de húsznak adja ki magát és úgy érzi, ebben leli boldogságát, de van itt még sok más furcsaság is. Építjük a szívtelen világot, szép lassan. Nem lesz ez jó, meglátod gyermekem! Van, már okos telefon és okos kütyü és kitárult előttünk a virtuális világ. Telefonba suttogjuk, hogy szeretlek, de karunk mást ölel közben. Virtuálisan játszunk. Szíveket, virágokat, mosolyokat küldünk, miközben azt hisszük, hogy kapcsolatokat építünk. Kevés az igaz szó mostanság, és sok a hamis, mert nem szeret itt már senki senkit. Boldogság vadászok vagyunk a neten, de hiába a sok virtuálisan eltöltött óra, képtelenek vagyunk az őszinte szóra. Megmosolyognak már az emberek, ha arról mesélek, hogy anyádnak három évig udvaroltam és meztelen testét is csak esküvő után láttam. Sokat veszített papa, mondta erre valaki a minap. Igaza van, nem tagadom, mert kiesett életemből néhány pajzán óra, de olyan lelki gazdagsággal ajándékozott meg az a három év, hogy nem adnám én semmiért. Ez, idő alatt meg tanultunk őszintén szeretni és egymás hibáit tolerálni. Igazi arcunkat adhattuk és egy csóktól is boldogok voltunk. Tudtunk kéz a kézben sétálni, kipirult arccal téli napokon hógolyózni. Moziban ülve, egymás kezét fogva a jövőről álmodoztunk és nem vágytunk 3D-s szemüvegre, mert fekete- fehérben is örök emlék maradta a film. Karácsonykor nem voltak ajándék dobozokból épített tornyok csak szeretet volt és néhány szem szaloncukor a fán, de boldogan öleltük át egymást.

Hova rohanunk és miért, és ez boldoggá tesz? Van még néhány dolog mi, átgondolandó lenne és ha mindenki mélyen a lelkébe nézne, időt szánva erre, akkor szebb, és boldogabb lenne a világ, mert ott lelke mélyén megtalálná a kérdéseire a választ mindenki és akkor igazi arcát mutatná mindenki és boldogan mosolyogna a világra saját arcát adva. Gondolj csak bele drága gyermek milyen szép is lenne a világ, ha a sok negatív érzés és tett pozitívra változna és emberként segítő kezet nyújtva élnénk, álarcot sutba dobva. Milyen szép is lenne, ha a virtuális mosolyt és csókot felváltaná az igazi mosoly és csók, és igaz lenne a bók, akkor sokkal, de sokkal boldogabb lenne mindenki.

A mondatot miután befejezte egy mélyet sóhajtott, majd rám nézett mosolyogva és így szólt: Jó hallgatóság vagy, Te gyerek. Most megyek.

- Hova mész Apa?

- Viszek egy pokrócot annak a szegény embernek, aki ott fázik lent a parkban. Ó, csak többet segíthetnék neki, de majd rámosolygok, ha odaérek, had melegedjen az Ő lelke is.