A szerelem oly szép érzés, mert elönti az ember szívét a forró érzés, mikor gondolataiban csak az imádott arca van unos, untalan, de megunni ezt a képet soha nem lehet, mert folyamatos a vágy, hogy az imádott arc velünk szemben legyen, és szemének csillogását szemünk tükrözze vissza, és csókot lehelhessünk az imádott ajakra, remegő testtel a boldogságot akarva. Olyan, a szerelemben a két fél, mint zenész, és hangszere, és amit játszanak ketten, az nem más, mint egy szimfónia. A szerelem szimfóniája. Ezt onnan tudom, mert egyszer láttam a zenészt, és a hangszerét, és mikor szerelmes lettem beléd, akkor eszembe jutott az öreg zenész, és az Ő csodálatos története.

Sokáig arról álmodozott az öreg zenész, hogy lesz egy olyan hangszere, amilyet Ő szeretne. Ami csak neki fog szólni, de a gyönyör fénye mindenkit be fog takarni, mert oly szépen fog szólni, ahogyan hegedű nem szólt még soha. Megszületett a vágy, ami mindent elsöpört, és gondolataiban csak a hegedű volt. Vágyainak tárgyát csak a kirakaton keresztül nézte sokáig, mert félt még közelebb lépni hozzá, mert tudta, nem viheti még haza akkor, és így csak nézte, mindennél jobban akarva. Majd néhány nap múlva, már vette a bátorságot és belépett oda, hol várta Őt a csoda, mert számára az volt. Nézte, nézte, de nem érintette, csak csodálta. Néhány hét után megkérdezte, hogy szabad-e érintenie, s mivel kérdésére igen volt a válasz, óvatosan, lágyan közelített hozzá, de keze nem érte el a hangszert, csak felette lebegett, de érezte melegét és azt, hogy a hangszer is Őt akarja. Elég volt a kéz lebegése, nem kellett, hogy megérintse, akkor is szerelemmel telt meg szíve. Megvan az Ő szerelme, s ez oly boldoggá tette. Róla álmodott minden éjszakán. Maga előtt látta, ahogyan majd megszólaltatja és felcsendül a gyönyörű dallam, s látta azt is, hogy mindig vele lesz, és nem válik meg tőle soha. Büszkén sétál majd vele, napsütötte délután, esős délelőttökön, s téli éjszakákon.

Amíg él, együtt lesznek, Ő, meg a hangszere. Közeledett a nap, mikor érintheti végre, és még nagyobb izgalom kerítette hatalmába. Már aludni sem tudott. Felvette a legszebb ruháját azon a reggelen, hisz ünnep van. Lelke már napok óta ünneplőben. Parfümöt is szórt magára, pedig nem szokott, de azt akarta, hogy érezze a hangszer, hogy ő a mindene. Randevú volt ez számára, mert végre érintheti vágyai álmát. Nap is kisütött azon a reggelen, pedig már egy hete esett folyamatosan. Örült az ég is. Nem akart elkésni, nyitásra oda akart érni, hisz nem tudott volna délutánig várni, mert annyiira akarta, hogy a várakozást nehezen bírta. Körbejárta a háztömböt háromszor. Homlokáról az izzadságot zsebkendőjével felitatta, majd zsebébe rejtette, de érezte, izzad a tenyere. Teste lázban égett, mikor az ajtó elé lépett. A kilincset óvatosan nyomta le, nehogy felébressze, ha még aludna. Majd belépett és érezte a hangszer illatát, amit úgy szeretett már. Végre eljött a pillanat, mikor megsimogatta, és azt mondta: "Köszöntelek, édes szerelmem!" Csillogott a szeme, de megbicsaklott a térde, mikor elindult lassan haza vele.

Beszélt hozzá végig az úton. Meséket szőve arról, hogy milyen szép lesz majd együtt. Nem engedlek el soha, súgta neki, és tudta, őket soha, senki nem választhatja el. Mielőtt az ajtón beléptek volna, a hegedű megállt egy kicsit, és szomorúan azt mondta, tudod, nagyon boldog vagyok, hogy engem választottál, de van kis hibám. Hiányzik belőlem egy kis darab, így nem vagyok tökéletes. A zenésznek könny szökött a szemébe, mert megszólalt a szerelme, de kétségeit gyorsan el is oszlatta, mert szerelmének azt mondta, tudom, hogy picinyke darab hiányzik belőled, de én sem vagyok tökéletes.  Pont az tetszett meg benned, hogy más voltál, mint a többi hangszer, s nem akartál kitűnni. Szerényen meghúzódtál, és a csodára vártál. És tudod, mi lettél? Te, lettél számomra a csoda. Nagyon szeretlek és tudom, mi fogjuk játszani a legszebb dallamot, a legcsodálatosabb szimfóniát, mert szívünk tele van már szeretettel, és ez benne lesz minden egyes hangban, és ahogyan összeállva megszólalnak, az varázsos lesz minden fülnek. Mosolygott a hegedű, oly szépen, mert hála és szeretet volt szívében. Közelebb húzódott az öreg zenészhez, ki meg is lepődött a szeretet sugarán, majd azt mondta neki, olyan szép szimfónia, mint a mienk, én is tudom, még soha nem született, mert szívből szólnak majd a dallamok, és nem puszta fekete hangjegyekből áll majd a kotta. Tudd, örökre Veled maradok, mert, ha elhangzik majd a mű, tudni fogom, hogy e dallamok nélkül élni nem tudok.

Könny szökött az öreg zenész szemébe. Nem akarta, hogy hangszere észrevegye, így megpróbálta letörölni, de nem tudta, mert hirtelen boldogság könnyé változott, és gyémántként ragyogott. Sokáig nézte a gyönyörű hangszert, miután hazavitte, mert az asztalra tette, de előtte még az asztalt leporolta, hogy véletlenül se kerüljön porszem az Ő hangszerére. Majd csillogó szemmel nézte ütött kopott foteljében ülve. Közben fejében életre keltek a dallamok, s az öreg zenész halkan dúdolgatott. Lassan felállt, és óvatosan hangszeréhez lépett. Gyere, édes, picike szerelmem, had öleljelek meg végre! Kezébe vette a csillogó hangszert. Az érzéstől teste megremegett és közben az Úrhoz egy imát rebegett, Köszönöm, Uram, hogy megadtad, amit kértem és köszönöm, hogy a kezemben tarthatom. Majd óvatosan, két kezével átölelte a hangszert, s visszaült az ütött kopott fotelba, ami a kedvence volt. Nagyon óvatosan kivette a tokból a vonót, végigsimította, majd megemelte hegedűjét és boldogságát titkolni már nem tudta, így csókot lehelt a fára, a hangszer alapanyagára.

Óvatosan közelítette a vonót a húrhoz, úgy várta, hogy a hang is elérjen füléhez, hogy közben keze megremegett. Remegő kézzel húzta végig a vonót, mikor felcsendült a dallam, s ebben a percben letörölhetetlenül ömleni kezdtek könnyei. Oly szép volt a dallam, mit még soha nem hallott. Igaz, volt egy két hang, ami hamisan szólt, de a hegedű is sírt, és itt-ott megremegett hangja, ez okozta az oda nem való hangokat.

Teltek, múltak a hetek, hónapok és gyönyörű estéket töltöttek el együtt, a zenész és a hangszere. Nagy zenekarban játszottak minden este. A közönség tombolva ünnepelt, mert lelkük a zene hatására szeretettel telt meg. Mikor esténként hazaértek, az öreg fotelba telepedtek. Az öreg zenész ölében a hangszere, kezében a tálca, amin a vacsorája volt. Mert, mióta szerelme vele volt, mindig így vacsorázott. Nem terített már meg magának és nem telepedett le a konyhaszékre úgy, mint rég, mert már így érezte jól magát. Beszélgettek vacsora után kicsit még, majd felállt és a hegedűt a fotelba rakta és megsimogatta. Néha-néha meg is csókolta, de ilyenkor zavarba jött és elpirult, mert arra gondolt, mit gondolnának, ha látnák az emberek, hogy egy hangszert csókol minden este meg. Egyik este nem jött álom a szemére és finoman, érzékien játszott a hangszerével, míg elmerülve a zene hullámában megszületett egy mély érzésekkel átitatott remekmű, a szerelem szimfónia. Csodálatosra sikerült, mert az a döntés született, hogy születés napján mutatja be a zenekar az új darabot. Nagyon boldog volt az öreg zenész lelke, mert ilyen szép születésnapi ajándéka még soha nem volt.

Izgalomban teltek a koncert előtti napok, enni is alig bírt, gyomra egy gombóc volt. Teltház volt aznap este, még pótszéket is kellett berakni. A plakátokon Ő volt, ahogyan a kezében a hangszere volt. Ragyogott a kép, s aki ránézett, gyorsan jegyet vett. Talán ennek köszönhető, hogy pótszékezni kellett, ami nagyon ritkán fordult elő. Már, csak pár perc volt a kezdésig és izzadt homloka és tenyere. A hegedűt megsimogatta, és lágyan megcsókolta. Nem érdekelte, ki látja. Az első hangnál még izgult, de aztán elmúlt, gyorsan, mert repült a zenével, az Ő kedvesével. Óriási siker volt az nap. Tapstól vízhangoztak a falak, felállva ünnepelt a közönség, és vastapssal kérték, játsszák újra. Ilyen csodálatos születésnapom nem volt, mióta élek, mondta a hangszerének, útban hazafelé. Ezt meg kell ünnepelnünk. Erre pezsgőt bontunk, ha hazaérünk. Így is történt. Pezsgőt töltött a pohárba, majd leült a kedvenc foteljába. Poharát emelte a hegedűjére, és a boldogságtól csillogott szeme, mikor ölében pihenő hegedűjét érintette, majd becsukta szemét, s hallotta a zenét, s látta a boldog arcokat, kik felállva tapsolnak, és repült, repült a zene szárnyán, egyik kezében a pohár, a másik kezével a hegedűjét simítja.

Így találták meg Őt másnap a rokonok. Arca mosolygott, mert boldogan, a zene szárnyán ment oda, ahonnan nem jön már vissza soha. A hegedűje nem szólalt meg többé. Egyszer próbált játszani rajta valaki, de nem sikerült neki. Néma maradt a hangszer, és aki hangokat szeretett volna előcsalogatni belőle, az csak nézte, hogy ennek meg mi baja lehet, mert ilyet még nem látott soha. Ő nem tudta, hogy ennek a hegedűnek lelke volt, és mikor az öreg zenészt megismerte, megfogadta, hogy csak Neki fog játszani, senki másnak soha.

A mi szerelmünk is olyan édes, mint a zenész és a hangszerének szerelme, oly kedvesen közeledtél hozzám és oly lágyan érintettél, mint az Ő meséjében történt. Belőlem is hiányzott egy darab, mint a hegedűből, de szerelmed által oly széppé váltam, hogy csak a boldogságot sugárzom, bármerre járok. Én is csak addig tudok élni, míg Te vagy, mert az én lelkemnek a zene Te vagy. Én, is mindig odakuporodok az öledbe, és szerelemmel nézek csillogó szemedbe. Az egész mesében önmagunkat látom és tudom, Neked adom az egész életem.

Ha én halnék meg előbb, és rólam kérdeznek, ne tegyél mást, csak meséld el az öreg zenész történetét és mondd, ez volt a kedvence. Szeretlek, kedves!