Szia, Nagyi! Látom, gyönyörködsz a gyönyörű ibolyákban. Minden évben órákig nézed, azt a szépséges ibolyaligetet. Ez, lassan betölti már az egész kertedet. Évről, évre több van. MI az a megsárgult levél a kezedben? Olyan erősen szorítod, mintha attól félnél, hogy elfújja a szél.

- Ó, semmi, pici lányom, csak vetőmag. Majd, el szeretném még vetni.

- Nagyikám! Mondd, miért ez a sok ibolya? Ültethetnél tulipánt, vagy rózsát, de Te csak ezt a virágot neveled. Szép ez a pici virág, Nagyikám, csak olyan kevés ideig élvezhetjük szépségét. Szinte napok alatt elvirágzik. Ha pedig leszedjük, és csokorként vázába tesszük, csak rövid ideig élvezhetjük tündöklését és illatát.

- Szeretem ezeket a virágokat nagyon.

- Futok, Nagyi, mert kezdődik a suli.

- Szervusz, Tündérkém! Vigyázz magadra!

Nagyi még sokáig nézte a mosolygó virágokat, majd csendesen leült a kerti padra, és szétnyitotta a megsárgult papírt. Sok helyen már nem lehetett látni a betűket, olyan régi volt az írás, de ő minden betűt tisztán látott, hiszen közel 60 éve olvassa minden nap.

Édes Julikám!

Sajnálom, hogy nem lehetünk együtt. Sajnálom, hogy szertefoszlott minden álmunk. Mindig azt szerettem volna, hogy együtt éljünk, de az élet másként akarta. Soha nem lehetünk egymáséi, mert, mint tudod, nekem mást kell feleségül vennem. Apámnak tett ígéretemet nem szeghetem meg. Drága életem! Minden évben, mikor nyílnak az ibolyák, kimegyek a kertbe, és elmondom, mi történt velem. Tudom, hogy hallani fogod, mert szíved hallja minden szavamat. Kedvenc virágodat, ha meglátom, csak Rád tudok majd gondolni. Szerelmem veled marad, míg élek, édes, szép szerelmem.

A könnyek még egy-két betűt olvashatatlanná tettek, de a napsugár szelíden megsimogatta a Nagyi arcát.