Két egymásba fonódott, gyűrött lepedő.
Ez maradt csupán.
Ők, még egymásba tudnak gabalyodni,
édes násztáncot járva, de
szerelmüket a víz mossa hamarosan el,
feledve azt, hogy a tánc milyen édes volt,
mert enged a lepedő ránca,
megadva magát a tisztító víznek.
Mást úgysem tehet, hisz a víz az erősebb.
Enged, ahogyan én engedtelek.
Féltőn, szerelmesen, lelkemben fájdalmat érezve,
mert tudtam, nem jössz már vissza.
A mi szerelmünket a hajnal vitte el.
Maradt, két gyűrött lepedő,
és az emlék, mi oly fájó.
Még körbe ölel illatod, és bőrömön érzem simogatásod.
Lehetett volna még hevesebb az utolsó éjszaka, de
ott volt az árnyék, és lelkemen a könnycsepp.
Szerelmesen öleltelek, míg Te, a vágynak engedtél utat,
hisz várt egy új világ, egy új szerelem.
Ajándék ez az éjszaka, súgtad fülembe,
szerelmes szavak helyett.
Gondolatban, már Őt ölelted,
érintésedből éreztem.
Szemeid előtt, már az első szerelmes éjszaka volt,
miközben eljártad egy kapcsolat utolsó táncát.
Maradt a gyűrött lepedő.
Nekem, egy fájóan, szép emlék.
Neked, egy új szerelem, édes kezdete.